Rövid időtávon belül ma már a sokadik olyan cikkbe futottam bele, ami arról szólt, hogy jajj, milyen irreális bérigényekkel jelentkeznek a munkavállalók a meghirdetett pozíciókra. Be kell vallanom, minden bizonnyal jómagam is beletartozom ebbe az elszállt agyú körbe, ezért egy őszinte vallomással jelentkeznék, bár nem tagadva az állításokat. De azért mégse csak a munkáltatók oldaláról cikkezzenek már!
Fontos megjegyzés: Ezt éppen 2022 tavaszán írom, mostani adatokkal, ajánlatokkal és árakkal kalkulálva.
Gyors bevezetésként megemlíteném, pár héttel ezelőtt a párommal beszélgetve elmesélte nekem, hogy a pénzügyi szektorban, az átlag banki dolgozók, például ügyfélkapcsolati munkatársak nagyságrendileg milyen fizetéseket kapnak. Nekem meg leesett az állam. Na nem azért, mert akkora összegek röpködtek volna. Épp ellenkezőleg! Azt gondoltam, ott egy átlag jó fizut azért megkapnak. De… nem. Illetve… Nos, nyilván itt is az irreális elvárások beszélnek belőlem…
Szögezzük le már az elején, vállalkozóként teszek a saját szerencsémért, és azért is vágtam bele, mert ezt (még) kiugrási lehetőségnek látom. Szóval a magam részéről beleteszem a munkát, nem nyivákolásból írom ezt a posztot. Sokkal inkább együttérzésből, mert pontosan tudom és átérzem azok helyzetét, akiknek jelenleg, és vélhetően a közeli jövőben is ez a realitás. De ugye attól, hogy vállalkozó vagyok még pontosan tudom, a saját területemen vagy éppen átlagosan milyen fizetéseket ajánlgatnak. Így vágjunk is bele a teoretikus bértárgyalásba, és az ajánlatokba, amikkel például engem is vissza kívánnának csábítani!
A bérek és a szakadék
Persze egy apró vállalkozás üzemeltetőjeként megértem én a munkáltatói oldalt is, értem én, hogy sok és igen változatos adóteher nyomja a cégeket, ráadásul a jövedelmeket is. De az a helyzet, hogy egy bértárgyaláson engem ez speciel egyáltalán nem érdekel. Nekem megvan a magam – gondolom irreális – fejszámolása. Úgy látom, az utóbbi években egyre nagyobbra és nagyobbra tágul a szakadék a cégek és a dolgozók elképzelései között. Ugyanis, míg a munkáltatók ajánlata inkább stagnálásba hajlana, addig mi, munkavállalók… jövünk itt az elvárásainkkal…
A kapcsolódó cikkek alatti kommentszekciókból azért kitűnik az is, hogy a cégek siránkozása egyre kevésbé érdekli az embereket. Hát, mondjuk nem hat meg engem se. De azért néha elgondolkodom, vajon a munkáltató, amikor ajánlatot tesz – vagy éppen kiröhögi az én igényemet – nem ugyanebben a valóságban él? Lehetséges, hogy van egy valóság a cégvezetők számára, amiben tök máshogy jön ki a matek és egy tök másik a munkásosztálynak? Ők a boltban más árakkal találkoznak, más árfolyamokkal, lakhatási kérdésekben más gazdasági feltételekkel? Nekik nincs privát életük, amikor találkoznának a mi-mennyibe kerül kérdéssel? Esetleg nekik csak szimplán nem kell agyban realizálni a gazdasági környezetet?
Mert ha ugyanabban a valóságban élünk, akkor komolyan nem értem, min lepődnek meg. Aki tud számolni, annak nem lehetnek meglepőek ezek az „irreális igények”. De akkor számoljuk ki…
Azok az állítólag reális ajánlatok…
A saját területem kínálta lehetőségekkel fogok kalkulálni, mert ezeket ismerem, de a poszt kedvéért körbejártam azért a lehetőségeket, hogy aktualizáljam az információimat. Illetve azt gondolom, azért is lehet jó kiindulási pont, mert viszonylag átlagosnak mondható.
Átlagost értsd: Az az összeg-zóna, ami munkakeresés során reálisan és belátható időn belül elérhető széles rétegek számára. Tehát ez az, ami akkor is elérhető rövid távon, ha bedől az iparág, amiben zsíros fizuért dolgoztál, és hirtelen tök más területen kell eladnod magad, a bedőlés miatt a kukába hajított és irrelevánssá vált szakmai tapasztalatoddal.
Szóval elmegyek állásinterjúra, az interjúztató joviálisan mosolyogva fejti ki, hogy nekik fontosak a dolgozóik, megbecsülik őket, és ebbe az anyagi megbecsülés is beletartozik. Természetesen ők versenyképes fizetést kínálnak, ami jelen esetben nettó 200-as fizut jelent. Jobb helyeken belebegtetnek egy valamikor, majd a jővőben elérhető 250-et is. Esetleg ha jól tárgyalok vagy szimpibb a szakmai portfólióm, akkor kezdetnek is ki tudom alkudni.
Biztos van, aki erre azt mondja, hogy mit picsogsz luvnya, örülhetnél, hogy ennyit megkapsz. Más meg azt, hogy nem kell a rinya, tetszett volna kőművesnek menni. Ám, adott szituációban nekem csak szimplán az arcomra fagy a mosoly. Bár bevallom, nem az összeg miatt, tudom, hogy hasonló összegeket kínálnak ilyen pozíciókban. Amit arcfagyással igyekszem leplezni, az az, hogy baromira kattog az agyamban az a bizonyos fejszámolás.
Az a bizonyos fejszámolás
Miközben a posztra készülök és rendezgetem a gondolataim, feldobott a fészbúk egy hirdetést. Kiadó garzon, 28 nnm, jó állapotban: 130 000 Ft havonta. A példát azért is szúrtam ide, mert nem is annyira kirívó. Egy százas alatt ma Budapesten nem nagyon bérelhetsz. Átlagosan 100-120 között hirdetik a garzonokat. Néhány tíz ezer forintocskát spórolhatsz, ha csak szobát bérelsz, de akkor se nagyon találsz 80 alatt. Ehhez még jön a rezsi, ami ha szerencséd van, mert energetikailag viszonylag rendben van a kecó, akkor 30-ból kijön. Plusz még jönnek olyan apróágok, mint internet és telefonszámla, esetleg egy havi bérlet a tömegközlekedésre (olyan nagystílűen irreális életmódot folytatok, hogy gyalog meg busszal járok), és máris 50-nél tart a rendszeres havi kiadás, álias rezsi. Vagyis nagyjából ott tartunk, hogy még levegőt se vettem a hónapban és már ugrott 150. (Megjegyzés: Ez az írás még a rezsi-szörny és infláció-démon eljövetele előtt íródott.)
Majd bemegyek a boltba…
…és sokkot kapok. Múltkor elmentem bevásárolni, és becéloztam a kenyeres pultot. Alapból nem fogyasztok sok kenyeret, ha mégis akkor is inkább sütve, pirítva, ehhez pedig praktikusabb a toast kenyér, ezért azt szoktam venni. De múltkor úgy rákívántam, gondoltam, egyszer belefét a kedvenc sokmagos kenyerem. Szóval megállok a kenyeres polcnál, a szemem pedig elkapott egy 649 Ft-os árat. Ez egy sima kilós fehér kenyér volt. Bennem meg megállt az ütő. Olyan sokkot kaptam, hogy nemhogy a sokmagos kenyeret, de semmilyet se vettem, ellenben azonnal a kasszák felé távoztam, azzal, amit addig bepakoltam a kosárkámba.
Azok a régi szép, olcsó idők…
Viszonyításként nézzük, honnan honnan indultunk. Vagy legalábbis én. Amikor felköltöztem Budapestre, még 30 ezer kényelmesen elég volt a havi kajámra. Csupán egy-két évvel ezelőtt is magabiztosan mondtam, hogy 50-ből ki lehet hozni. Persze egy jól megtermett, 190 magas, húsimádó legénynek ez a mutatvány már nem biztos, hogy sikerült volna, de a saját 48 kilóm fenntartásához elég volt. Ám, egyre inkább az a helyzet, valami nagyon elszabadult, kezd borzasztóan szűkös lenni a keretem. Mondjuk legalább harminc fölött se fogok elhízni, pedig pont azt terveztem, nehogy kilógjak.
Tehát összefoglalva és elnagyoltan:
- kb. havi 100 000 Ft a lakhatás (ez lehet bérleti díj, vagy ha szerencsés vagy akkor hiteltörlesztő)
- 50 000 rezsire
- 50 000 kajára
Nos, ha a fenti „versenyképes”, nettó 200-as ajánlatot nézzük… Nos, lehet, hogy versenyképes, de életképesnek már nem mondanám. Ebbe más már bele se fér, legfeljebb csak ha egy-két este koplalok. Pedig lennének nekem olyan elképzeléseim, mint
- rövid és középtávú tartalékot képezni
- félretenni, hogy egyszer talán lehessen saját lakásom
- jó lenne valami mozgásformára is áldozni, de hát 10-15 000 egy havi bérlet
- hasznos lenne időben elindítani valami nyugdíj-előtakarékosságot is, mert hát nekünk nyugdíjunk már tuti nem lesz
- és az irreális elvárásaimmal talán még nyaralni is szívesen elmennék idén – ha más nem, legalább egy hétvégére a nagymamámhoz.
- vagy legalább moziba a kedvesemmel, szülinapjára mondjuk meghívnám
- Meg persze néha jó lenne a barátnőmmel egyet sütizni valahol… mármint kivételesen nem a saját konyhámban
Az állásinterjú másik aspektusa
Szóval ülök az állásinterjún, a pasi joviálisan mosolyog, és várja, hogy barátságosan elmosolyodva egyetértsek azzal, hogy a 200 000 Ft-os nettó fizu szerintem is versenyképes, és egy olyan összeg, amitől elégedetten és megbecsülve érzem magam. De az arcom továbbra is le van fagyva…
…mert irreálisak az elvásáraim! Mi másért? Már évek óta mondogatják nekem a komment szekciókban!
Szóval ez az őszinteség pillanata. Belátom, irreális elvárásaim vannak az életben. Szeretnék normálisan élni, és nem hónapról-hónapra. Szeretném, ha ehhez nem kéne kiegészítés és több állás. Persze valaki biztos bekommentelné, hogy nem a belvárosban kéne lakni (nem ott lakom), meg visszább kéne venni az igényekből (bár ha csak lakhatásra és kajára költve is alig jön ki a matek, akkor nem tudom miből lehetne még visszábbvenni, de biztos csak azért, mert ostoba is vagyok), meg le lehet költözni vidékre (egyébként megtettem).
Feldobnék néhány költői kérdést:
- Az árak nem a belvárosra vonatkoznak. Bár bevallom a Havannán nem nézelődtem, de ahogy hallom, ott sem sokkal olcsóbb. Legutóbb pont feldobott a facebook egy hirdetést: az Örs vezér téren, 3 szobás panel lakás egyik szobája, havi 100 000 Ft-ért. És ez csak szoba, és baromira nem a belvárosban. Oké, hogy piacgazdaság, meg verseny, de biztos, hogy ez rendben van?
- Vajon biztos, hogy rendben van az, ha harminc körül valaki még mindig csak lakótársakkal együtt tudja megoldani a lakhatását? Rendben van, hogy 10 éves munkatapasztalattal sem általános, hogy olyan fizetést osztanak, amiből kényelmesen kijön egy kis lakás bérleti díja? És még csak nem is saját lakásról, előtakarékosságról, önerő teremtésről és hitelről beszélünk. Ezek az átlag fiataloknak már rég nem opciók, sőt a harmincas korosztály alsó és/vagy kevésbé szerencsés részének sem. Az opció az élethosszig tartó bérlés, egy szabályozatlan piacon, ahol az akinek van, minden bőrt megpróbál lenyúzni arról, akinek nincs, miközben paradox módon valójában mind a bérbeadó, mind a bérlő jogilag kiszolgáltatott… Bár legalább a bérlés az még opció…
- Egyébként meg pont vidékre költöztem, mert pár tízezer forintot így spórolok a lakhatáson, és mivel közel a család picit betudnak segíteni néha kajával. De vajon rendben van ez így? Rendben van, hogy nem azért választok egy adott települést, mert ott szeretnék élni, ott érzem jól magam, az passzol az életvitelemhez/mentalitásomhoz, hanem azért, mert az a 20 000 Ft adott esetben azt jelenti, hogy még hó végén is jut vacsorára?
Kis kitekintés az irreális elvárásokon alapuló életvitelemről
Egyébként az elvárásaim annyira irreálisak, hogy volt egy fél évem, amit egy szuterén barlangban éldegélve töltöttem, ahol nem volt meleg víz és konyha. Bár ez utóbbit egy megörökölt rezsó és a nagynénémtől bezsebelt légkeveréses sütő birtokában még tudtam nélkülözni. Hát, kreatív voltam. De a meleg víz… hát az nyilván irreális elvárás. Vízforralóval csináltam vizet a fürdéshez, ami egy átlag este 20-30 perc előkészület, hajmosáshoz meg legalább 1 teljes órára volt szükség, hogy elegendő mennyiségű meleg vizem legyen. Pedig akkoriban rövidebb hajam volt.
Mégis szerencsésnek éreztem magam, mert olyan környéken volt, ahol nagyokat tudtunk sétálgatni a kutyámmal. Értitek, hálás vagyok, hogy havi 80-at fizethettem, ami rezsivel együtt az állásinterjún ajánlott 200 lepedőnek több, mint fele, és ez egy olyan barlangért, amiben még meleg víz se volt?! De nyilván nekem vannak irreális elvárásaim….
A szomorú valóság
Az egészben nem is a gazdasági nehézség a legrosszabb, hanem a meg nem értettség. A legrosszabb, amikor mások nem megértéssel és elfogadással reagálnak, hanem hiteltelenítenek és megszólnak. Nem hajlandóak a fekete-fehér számolást ők is elvégezni, és legalább elfogadni. Inkább fröcsögnek és azt mondják, mert a mai fiatalok elkényeztetettek és mindent készen akarnak az ölükbe kapni, büdös nekik a munka, és el kéne fogadni, hogy nincs kolbászból a kerítés, mindenért olyan keményen kell megdolgozni, hogy belerokkanj, meg nem panaszkodni kéne, hanem dolgozni és törekedni. És a kedvenc reakcióm: meg is érdemlitek!
Nem tudom, ezek az emberek, akik így vélekednek, mit szólnának, ha csak azt engedhetnék meg maguknak, hogy egy penészes szuterént bérelhessenek, rezsivel együtt a fizetésük több, mint feléért, de abban tuti biztosak, hogy nekem vannak irreális elképzeléseim az életről.
Szerintem meg csak szeretnék normálisan megélni a fizetésemből. Csakhogy ma már a „versenyképes” alkalmazotti fizetésekből nem csak a jövőmre és terveimre nem futná, de a jelenre is egyre szűkösebben. És közben lassan, de biztosan kiöregedtem a „fiatalok” kategóriájából is. Persze most már tudom a „nívós” kommentszekciókból, a vágyam a méltó életkörülmények iránt nyilván irreális elvárás…
Amolyan záró gondolatok
Ma már süttetni tudom az arcom a 200 x 120 cm-es ablakon bekukucskáló napfényben az első emeleti másfél szobásomban. De ez nem a gazdasági környezet megváltozásánák eredménye – az csak rosszabb lett – hanem annak, hogy amennyire tőlem telik, fejlesztem a vállalkozásom és haladok előre. És még ha lehet is előrejutni, azért azt ne tagadjuk már el, hogy a legtöbbünknek jelenleg ez piszok nehéz kihívás.
Ahogy az elején is írtam, ez a cikk nem sírás és önsajnáltatás, teszek a sorsomért, de igen, voltak olyan időszakaim, amikor nagyon is értintett ez a társadalmi-gazdasági probélmacsomag. Ezért a mélységes együttérzésem mellett, teszek azért is, hogy ne felejtsem el, honnan jöttem és ne váljak érzéketlenné másokkal szemben. Mert szerintem érték odafigyelni másokra, meghallgatni őket és ha tenni nem is tudunk, de legalább elfogadni a problémájukat legitimnek, fröcsögés helyett.