A közösségi platformok olyannyira az életünk részévé váltak, hogy mára már szinte receptre kell felírni a digitális detoxot. Ám, nem csak az üres percekben nyújt szórakozást, felületet ad informálódásnak, kapcsolatteremtésnek… és igen, néha a ciki insta bakiknak is. 😀 Ezekből szettem most össze néhányat, ami akár még elég tipikus is lehet ahhoz, hogy talán már ti is pipálhassátok a saját históriátokban.
A srác, aki végiglájkolta az összes képem
Néha a szimpátiánkat érdekes módon juttatjuk kifejezésre az online térben. Olykor azért, mert nem elégségesen jelezzük, máskor meg pont azért, mert túltoljuk az egyértelműséget. Hát ez is egy ilyen szösszenet volt.
Történt ugyanis, hogy random insta-felfedezések során beleakadtam egy srác profiljába. Nem igazán tudom megfogalmazni, miért, de nagyon szimpatikus volt. Nem, nem azért, mert helyesnek találtam volna. Sőt, tulajdonképpen, mint pasi, nem is jött be, de a stílusa, a képei hangulata, a kiírásai megfogtak. Így hát belájkoltam egy két posztját, ami különösen tetszett, majd bekövettem.
A reakciója erre pedig az volt, hogy az elejétől kezdve belájkolta, szó szerint az ÖSSZES posztomat. Évekre visszamenőleg. Bevallom, ezen a ponton kicsit megijedtem, és buzgón reménykedtem, hogy nem valami szociopata sorozatgyilkos figyelmét vontam magamra. 😀 Lapítottam, mint nyuszi a fűben, meggyóntam minden bűnöm, és reméltem nem kevertem bele magam valami katyvaszba.
Ezek után nem mertem semmilyen online interkacióba bonyolódni a profiljával, tényleg csak lapítottam, mint a nyuszika. Nagyon kínosnak éreztem ezt a kezdést, mert nem akartam sem nyomulni, sem olyasmit csinálni, amit esetleg jelzésnek vél, amikor nincs minek jelződnie. Szerencsémre, azért nem ették olyan forrón a kását, és a túlbuzgó kép-lájkolgatásokon túl, semmi egyébre nem vetemedett.
Aztán pár héttel később, végül az egyik posztomhoz kommentelt – teljesen normális, konstruktív formában, a szövegre reagálva – ami után elbeszélgetve meg is állapodtunk abban, hogy szimpik vagyunk egymásnak emberileg. (Semmi nyomulás vagy ilyesmi nem volt.) Utána elég sokáig mentek az üzenetváltások, teljesen baráti szinten, és az online lehetőségekhez képest elég jól megismertük egymást, kvázi online formátumú baráti viszony alakult ki. Több fel sem merült, tényleg tökre baráti szimpátia volt. Szóval minden jó, ha a vége jó. De azért mégis volt egy pont, amikor tényleg megijedtem a túlbuzgó válaszreakciótól.
Az insta sztori, amiről nem tudom, miért és hogyan került publikálásra
Bizonyára nem csak nekem vannak kínos élményeim mulatozós, delíriumos éjszakákról, amikor olyan tartalmak távoztak a telefonról az éterbe, amiknek nem biztos, hogy kellett volna…
Szerencsére nem kavartam magam zűrbe, pláne nem szerelmibe. (Tudom, az szaftosabb sztori lenn. :P) De egy alkalommal mégiscsak pislogtam nagy kerek szemekkel egy „másnap reggelen”, hogy ez az indokolatlan, életlen és szörnyen rossz minőségű kép, ami (pesszimista felfogásban) egy félig hiányos tartalmú borosüveget ábrázolt, ugyan mégis milyen apropóból posztolódhatott ki insta sztoriba…
Csak arra tudtam gondolni, hogy mindig igyekszem megjegyezni, ha ízlik egy bor, dacára annak, hogy végül általában nem sikerül. (És legközelebb is nagyban tanakodhatok a polc előtt a boltban.) Így a kép bizonyára emlékeztetőnek készült… ám azt józanul már kevésbé értem, miért akartam ezt a nagyvilággal is megosztani.
Másnap, amint észrevettem, likvidáltam a meggondolatlan tartalmat. Persze addigra a követőim jó része már csekkolta… szóval majdnem mindegy volt.
Szellem lájkok kísértése
Jártatok már úgy, hogy jött az értesítés, valaki belájkolt nálatok valamit, majd megnyitottátok az alkalmazást, és… sehol semmi. Nos, az ilyen helyzeteket csak fűszerezi, ha speciel van személyes szál a „nem is akárki” szellemlájkolta esetnél. Az egyik legemlékezetesebb ilyenbe történetesen pont egy szerelmi szál is vegyült.
A sráccal egy társkereső appon akadtunk össze, először nem igazán érdeklődtem, de hamar megvett a dumájával. Aztán egyik este – amikor már szinte tűkön ülve izgultam, mikor hív már el végre randira – feltette a nagy kérdést. Csalódottságomra, nem, nem azt. Azt kérdezte, lehet-e őszinte… Na, mindenre számítottam csak arra nem, hogy bevallja, amikor az appon összeakadtunk még szingli volt, de már nem az, így pedig ugye már nem esélyes a találkozó. Hát, nem esett jól, de mit volt mit tenni, elfogadtam, ez van. De azért bekövetette instán.
Épp úton voltam, amikor láttam az értesítést erről a telefonomon, illetve arról, hogy belájkolta az egyik képem. Ott helyben nem tudtam ránézni, csak később, amikor leszálltam. Ám, addigra az a lájk szőrén-szálán eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Aztán pár hét múlva jelentkezett, hogy ismét szingli és mégiscsak megejthetnénk egy kávét. Végül bele is mentem. De az a szellemlájk mintha csak egy ómen lett volna, hogy az ismeretség is így fog felszívódni. Ami a harmadik randi után meg is történ, amikor kiderült, hogy az ismeretségünk folytatásához már megint nem elég szingli.
A meggondolatlan hashtag használat
Olykor mind hibázunk, és néha olyat, amit még sokáig emlegetünk. Történt egyszer, hogy gyanútlanul – és lehet naivan – egy képemhez a szokásos szövegelésem alatt a hashtagek közé bekerült a #harisnya is, mert hát a képen a harisnyás lábaim is szerepeltek (nyugi rendesen fel voltam öltözve, de történetesen nagyon szerettem azt a harisnyámat, amit a szoknyához társítva viseltem).
Ám, pár héttel később azzal szembesültem, hogy az óvatlan hashtag használatom következtében az időközben népesedett követőimnek egy részét lábfétises rajongók töltik ki. Hamarosan kaptam is egy levelet, hogy szívesen megosztaná a saját oldalán is az ilyen, és még ilyenebb képeimet az illető, csak küldjek harisnyás képet neki a lábamról. Nem küldtem. Tiltottam. De tanulság beégett: vigyázz mit hashtagelsz!
Cikibe fulladt kukkolás
Bár az őszinteség nálam sarokkő egy kapcsolatban, és akkor érzem jól magam, ha nincsenek tabu témák, tehát mindenről és bármiről lehet beszélni. (Erről írtam már itt: Elég bátor vagy az őszinteséghez? ) Ugyanakkor megvan azért a kapcsolatoknak az a kezdeti szakasza, amikor még méregetitek egymást a kiszemeltetekkel. Nem utolsós sorban ilyenkor még kerülgettek bizonyos témákat… Mert ugye, adott esetben ezek vékony jeges momentumok lehetnek, főleg akkor ha még nem kristályosodott ki, milyen irányba is tart a kapcsolódásotok.
Természetesen soha senki nem szokott titokban stírölni személyeket instán… Főleg nem egy reménybeli induló kapcsolat elején a kiszemelt ismeretségi hálóját böngészve, stikában csekkolgatni bizonyos a múltból ottragadt elemeket. Igen, nyilván senki nem csinál ilyet…. Én sem. A kíváncsiság soha nem győzedelmeskedik az önkontrollon. Soha nem történ velem ilyen.
Egy ilyen, soha meg nem történt eset alkalmával mégis sikerült azt a vér-cikiséget elkövetni, hogy véletlenül rányomtam egy emberkénél a „Követés” gombra, amikor rámentem a kiszemelt követőire. A helyzetben súlyosbító tényező volt, hogy részinformációk alapján gyaníthatóan pont egy olyan emberkénél sikerült ezt elkövetni, akivel volt valamiféle kalandozásos múltja az illetőnek.
Amint felocsúdtam óvatlan ujjrángásom végzetes következményétől lesokkolódott szervezetem dermettségéből, máris kattogtam a Követés leállítása gombra. Bőszen reménykedve, hogy sosem fog feltűnni senkinek eme hiba, és legfeljebb csak egy lekövetlehetetlen szellem-lájkként örökre homályba vesznek a nyomaim.
Félreértett szándékú bekövetés
Szintén egy felfedezés során akadtam egy srác profiljára, akinek tetszettek a hangulatos képei, ezért bekövettem. A srác visszakövetett, majd beszélgetést kezdeményezett. De időnként olyan stílusban kommunikált velem, illetve olyan elszólásai (beszólásai?) voltak, amiket nem igazán tudtam mire vélni. Ám, hamar kibújt a szög a zsákból, miután meginvitált egy talira, ami végül sosem jött össze. Nem annyira voltam lelkes, de gondoltam, baj nem lehet belőle, mert elég jól elbeszélgettünk, meglátjuk mi lesz.
Viszont azokban a hetekben nagyon-nagyon sűrű volt a programom, ezért nem tudtuk rögtön egyből összehozni a találkát. Amikor írtam neki, hogy inkább csak a következő hét eleje lenne nekem jó, mert tényleg nagyon sűrű a programom, akkor baromira kiakadt. Nekiállt hisztizni, hogy most mit húzom itt az agyát, amit szintén nem igazán tudtam hova tenni. Végül a fejemhez vágta, hogy mit csinálom itt a feszkót, miért nem ugrom egyből, ha hív, amikor pont én nyomultam rá. Bizonyára már megint a naivitásom, hogy én tényleg azért követtem be, mert tetszettek a kiposztolt képei, és nem, nem felszedni akartam.
Szóval , vigyázz mit tetszikelsz, mert jajj neked, ha egy férfi félreérti a lájkodat…
Nektek is voltak cikis insta-bakijaitok? Esetleg kínosan félrement a hashtag-szándékaitok? Osszátok meg velünk hozzászólásban, milyen kínos insta momentumaitok voltak, amiken ma már csak nevettek! 😉
Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!