Hallgatom, ahogy a közös barátnőnk meséli, összefutottatok egy régi munkatársaddal, te meg szándékosan úgy igazgattad a hajad, hogy tuti észrevegye az eljegyzési gyűrűt az ujjadon… Random gondolatkiáradás következik, ez most egy tanulság és minden egyéb nélküli mesélgetés.
Nekem még mindig élénken a szemem előtt vannak azok a régi, nyári emlékek, ott a Bisinger sétányon. Kimentünk Szent László napokra, épp ültünk a fűben, amikor a főúton dudáló autók sorával végighaladt egy esküvői menet. Te meg elgondolkodva odanéztél, majd flegmán odavetetted, hogy „ma jó fej leszek, megadom nekik a két évet”. Az ilyesmi vele rendszeres volt: amikor csak esküvőbe botlottunk, mindig kajánul nevetve bedobott egy számot, hogy mennyi időt tippel az ifjú párnak.
Egyszer összefutott egy volt osztálytársunkkal, akinek nagyon hamar becsúszott a gyermekáldás. Még mindig előttem az arca, ahogy a szemét forgatva mesélni a szitut, hogy az a csaj mennyire többnek képzeli magát, amiért „ő már feleség és anya”. Sok-sok pillanat, amikor mások hívságaiból viccet csinált, vagy csak lenézően elmesélte a saját nézőpontját. Legalábbis azt hittem, ezeket ő is csak hívságnak tekinti. Azt hittem, egyezik az értékrendünk ezekben a dolgokban.
Évekkel ezelőtt eltávolodtunk egymástól, bár néha még találkozunk a közös barátnőnknél, vagy a régi társaságokban, de leginkább csak hallomásból értesülök arról, mi van vele. De ezek a hallomások… nos, számomra megdöbbentőek. Mert a hallottak alapján ugyanazokat a dolgokat csinálja, amiket régen megvetően szóvá tett, lenézett és kifigurázott.
Félreértelmezett értékrend
Azt hittem, egyezik az értékrendünk arról, hogy nem az tesz valakit „Valakivé”, hogy pasija, férje vagy gyereke van. Azt hittem, egyezik az értékrendünk arról, hogy igazán az számít, ami belül van – egy emberen belül, és akár a kapcsolaton belül, és bizonyos szempontból az magánügy is. Azt hittem, egyezik az értékrendünk arról, hogy egy kapcsolatot nem a papír és a ráaggatott címkék (pl. „házasság”) határoznak meg.
Szóval igen, megdöbbentő volt számomra, amikor azt hallottam, hogy kétségbeesetten elbőgte magát, amikor két év után a pasija még nem akarta feleségül venni. Nekem meg még mindig előttem az arca, ahogy a szemét forgatja, amikor másokról ilyet hallott.
Igen, megdöbbentő volt hallani, hogy a gyűrűjével villog, egy olyan csajról, aki lefigymált másokat azért, ha a kapcsolati státuszukkal – vagy a gyűrűjükkel – akartak villogni, és most ő villogtatja az eljegyzési gyűrűjét, és mások orra alá dörgöli, hogy Ő bizony elkelt…
Persze lehet, csak én vagyok ebben „többszörösen hátrányos helyzetű”, mert olyan családból jövök, ahol nemhogy a szüleim nem voltak házasok, de még a nagyszüleim sem. Ugyanis a nagymamám az első házassága után (ami bántalmazó kapcsolat volt) a második párjával már nem házasodott össze. És mégis soha senki nem kezelte se a szüleimet, se a nagyszüleimet máshogy emiatt. Egy pár voltak, és soha senki nem vonta kétségbe a kapcsolatuk szorosságát, vagy az egymás iránti elkötelezettségüket. Ugyanolyan párok voltak, mint a többiek. Szóval igen, lehet, hogy egy egészen másfajta hozzáállást hozok magammal otthonról.
Mégsem közös a nevező…
Lehet, csak azért döbbenetes az ő viselkedése számomra, mert csak most szembesülök vele, hogy az értékrendünk mégsem egyezik, csak ezt korábban nem vettem észre. Alapvetésnek tekintettem, hogy ebben is egy húron pendülünk. Közben meg nem. És mégis van itt még valami, és őszintén ez még sokkal megdöbbentőbb, mint az értékrendbeli különbség felfedezése. Mégpedig az, hogy ez a felfedezés a korábbi mondatait, és viselkedését egészen más megvilágításba helyezi. Ugyanis az merült fel bennem, hogy azokat csak azért mondogatta, mert savanyú volt a szőlő…
Nem, nem az értékrendjéből fakadt, hogy összeesküdő ifjú párok láttán cinikusan tippelt, hogy vajon hány évig lesznek együtt (átlag kettő). Kezdem azt gondolni, azért volt cinikus, mert neki savanyú volt a szőlő. Mert bár ezeket hallva az én értékrendemből az fakadt, hogy számomra nem fontos a házasság, illetve nem a papír a fontos, nem a hívság és a felhajtás, hanem, hogy őszintén mi van a két ember között.
Amikor összefutottunk egy ismerőssel, aki jól az orrunk alá dörgölte a kapcsolati státuszát (bizony ő már házas), vagy épp felvágott, hogy milyen szép családja van már (bizony neki már összejött), abban engem ténylegesen az zavart, hogy ugyan miért lenne több bárki csak azért, mert szerzett egy címkét (feleség, anya)… Őszintén nem gondolom, hogy bárki több vagy kevesebb lenne az ilyenektől.
Sőt, őszintén azt gondolom, az a meghatározó, hogy milyen ember és hogyan bánik másokkal. Egy feleség is lehet boldogtalan, és egy két gyerekes anyuka is lehet visszataszítóan undok. Nem teszi többé az, hogy két gyereke van, vagy jóképű férje. Az viszont, ha undok másokkal, és fennhordja az orrát – legalábbis számomra – az igenis levesz a másik értékéből.
Ködbe burkolt sértések?
És a fülembe cseng az a sok-sok évvel ezelőtti mondta, amit nem tudtam hova tenni, és nem értettem miért lényeges, és őszintén nem értettem, miért tűnik igenis bántónak az ő szájából. A sétálóutcán mentünk valamerre, hármasban a csajokkal. Valamiről diskuráltunk, mire elhangzott a szájából, hogy szerinte, hármunk közül ő fog leghamarabb férjhez menni. Ez után Ő csak csendesen mosolygott magában, mereven előre nézett, hogy véletlenül se találkozzon a pillantásunk, mi ketten meg lesápadva kutyagoltunk tovább mellette.
Sokszor felidéződött bennem az a pillanat, és évekig nem tudtam vele mit kezdeni, nem tudtam hova tenni. Ahogy kifejtettem, én nem az a lány vagyok, aki sokat ad a házasságra, nekem ez tényleg nem fontos. Mégis abban a mondatban volt valami sértő, amit nem értettem. Ha nekem nem fontos a házasság, nyilván az sem fontos, ki mikor megy férjhez – ha egyáltalán férjhez megy. Ezért nem értettem, hogy ha nekem ez nem fontos, akkor miért éreztem mégis leértékelve magam – és a másik barátnőmet – ezzel a mondatta. Mint valami kognitív disszonancia beregadt az emlékezetembe az a momentum.
De azt hiszem, mostanra megértettem. Nem az én értékrendem volt itt a fontos, mert annak a mondatnak ténylegesen az volt az üzenete, hogy ő saját magát többnek, jobbnak gondolja, mint minket. Mint kiderült, neki fontos a házasság, és ő most nagyon nyeregben is érzi magát attól, hogy végre van párja és feleség lesz. És tényleg ő megy férjhez közülünk elsőként. Haj, de bejött neki az élet…. Csakhogy a mondatának üzenete még ott és akkor is az volt, hogy azért lesz első, mert jobb nálunk. Hogy miért? Hát arról, csak ködös érzékeléseim vannak a mai napig… Mert hát ő olyan… Hm, értékesebb típusú nő… Ne, ne kérdezzétek, miért. Nem tudok válaszolni… Tudjátok, az értékrend… Talán mert az ő lelkét romantikusan tisztán tartotta meg az élet az Igazi számára, minket meg huszonegynéhány éves korunkra beszennyezett, hogy túl voltunk életünk első kapcsolatán (és szexuális tapasztalaton) és az azzal járó szerelmi bánaton.
Na igen, a szerelmi bánataink, amik neki talán csak bökték a szemét. Most már azt hiszem, ezért kaptuk azokat a nem épp kedves, és nem is kifejezetten jóbaráti megjegyzéseket. Például a barátnőnknek egyszer volt egy másfél éves huzavonája, amikor nem akarta őt felvállalni a srác, nagyon megviselte. Ő meg egy ízben azt találta mondani, hogy őt már hagyja békén ezzel a sztorival, nem is akarja hallani, mi van, mert már olyan uncsi. Vagy amikor az első több éves kapcsolatom vége után jópár hónappal újra ismerkedni kezdtem, és hát voltak randik és fentek-lentek, mire lenézően odavetette, hogy „jajj, hát a te szerelmi életedet már követni sem lehet”.
Egy barátnak is lehet véleménye persze, és van amikor, ami sok az sok, és ki kell mondani dolgokat. De a másik oldalon, meg mégis kinek öntsem ki a szívem, ha nem a barátaimnak?!
Savanyú volt az a bizonyos szingli-szőlő?
Ma már azt gondolom, valójában nem a hívság miatti ellenszenv miatt, tette szóvá, és vetette meg azt, ha valaki mások orra alá dörgölte, hogy ő már révbe ért. Hanem, mert neki tényleg betalált, ő tényleg kevesebbnek érezte magát attól, hogy neki nincs senkije. És most visszavág. És most ő birizgálja úgy a haját, hogy kiszúrja a másik szemét az a gyűrű. Most ő az, aki másról sem tud beszélni, mint a párjáról. Most nekünk kell azoknak lenni, akiknek savanyú a szőlő. Most nekünk kell végre belátni, hogy kevesebbek vagyunk nála, pont úgy ahogyan megmondta régen: ő lesz az első, aki férjhez megy közülünk.
Összefutottunk a buszmegállóban, amikor mentünk a barátnőnk kerti partijára. És azon nyomban belekezdett, és a buszon zötykölődve másról sem tudott beszélni, mint hogy ő és a párja így, meg úgy, és képzeld… Egykor legjobb barátnők voltunk, és bár elhidegültünk, de amikor évekig nem látjuk egymást, majd ismét találkozunk, még csak meg sem kérdezi, hogy egyébként mi újság. Bezzeg én mindet részletesen megtudtam arról, hogy ő és a párja, mit csináltak… az elmúlt két hétben.
Nekem is besavanyodott a szám íze…
Nos, igen, savanyú volt a szőlő, nekem is. De nem azért, mert neki volt pasija. Nem azért, mert tényleg ő lett az első, aki férjhez ment. Visszapörgettem a messenger beszélgetéseinket. Márnint „beszélgetéseinket”, ugyanis a szülinapi köszöntőkön túl az utolsó valódi beszélgetés az volt, amiben elmesélte, hogy megismerkedett valakivel. Majd nem sokkal ezután, ismeretlen okból végleg lezárt irányomba.
És őszintén? Megértem én őt. Elég jól ismerem, hogy tudjam, mennyire nincs kibékülve önmagával, mennyi kétség is volt mindig is benne a saját vonzerejével és nőiségével kapcsolatban. Értem én, hogy mennyire fontos neki ezt megélni. Hogy mennyi fájó pont van mögötte. És azt hiszem, valahol a tőlem való eltávolodása is ebből fakad, az önértékelési problémáiból. Évekig nézni és hallgatni a szerelmi bukdácsolásainkat, miközben ő is szeretett volna megélni ilyeneket. Miközben kevésnek érezte magát. Miközben azt érezte, ő senkinek sem kell. A barátnőnknek egyszer a fejéhez is vágta, hogy „mert neked fogalmad sincs, milyen érzés, hogy nem kellesz senkinek”.
Csakhogy a nagy büdös igazság az, hogy attól, hogy nekünk voltak sztorijaink, még ugyanúgy megéltük, hogy nem vagyunk elég jók, hogy kevesek vagyunk, és nem minket választanak. Ugyanúgy megéltük, hogy nem kellünk senkinek. Talán nem csak hallgatni kellett volna, amikor elmeséljük a szívfájdalmainkat, hanem meghallani is. De ő képtelen volt a saját kisebbségi érzésein túllátni.
Szóval, jah, savanyú a szőlő nekem. Egy hajdanvolt barátság elgyászolása tette szomorúan savanyúvá.