A bizalomhoz az első lépés Te magad vagy

Az évértékelős bejegyzésemben szó volt róla, hogy sok megértésem volt arról, mi a helyes hozzáállás a bizalom kérdéséhez. Már ott is megosztottam pár gondolatot erről, de úgy érzetem, van azért még itt olyasmi, ami kikívánkozna. Leginkább azért, mert azt látom, elképesztően sokan állnak ehhez a témához kontraproduktívan.

Ugyanis a bizalmat első lépésben nem elvárni és kiérdemelni kell, hanem adni. Elvárni, illetve elvárni, hogy mások kiérdemeljék egy fordított út, ami teli van félelemmel, ráadásul ez egy olyan út, ami könnyedén generál további sérelmeket. Legalábbis szerintem, ezért most megosztanám a saját gondolataimat ezzel kapcsolatban. Kezdetnek van ehhez egy sztorim is, nézzük is egy barátom történetét röviden.

Bizalmatlnaul szétmarcangolt kapcsolat

Nagyon nagy volt a vonzalom közöttük, de már az elejétől problémás volt a kapcsolatuk. Talán ha egy évig voltak együtt, de a bizalmi problémák az elejétől kezdve megmételyezték a kapcsolatukat. Pedig akár megértésre és elfogadásra is találhattak volna egymásban, hiszen pontosan ugyanolyan problémájuk volt: nem mertek bízni, ezért elvárták, hogy a másik bizonyítsa, hogy méltó a bizalomra.

Csakhogy egyikük sem mert bizalmat adni, egyikük sem tette meg ezt a lépést, mert mind a kettő a másiktól várta, hogy előbb bizonyítson. Így a kapcsolatukat újabb és újabb viták, veszekedések és drámák tarkították, amik végül túl sokká váltak, és szétforgácsolták a kapcsolatot. Korábbi sérelmek miatt folyamatosan a hátbatámadástól féltek, ezért nem mertek igazán beleereszkedni a kapcsolatba, nem mertek belelazulni. Mivel nem mertek belelazulni a frusztráció és a kínzó gondolatok („Miért túlórázik?”, „Miért parolázik vele?” stb.) folyton játszmákba torkolltak. Végül a sorozatos drámákba beleszakadt a kapcsolat, és elváltak az útjaik.

Ilyenkor szokták sokan az elszenvedett sérelmeiket érvként felhozni, és ezzel magyarázni a bizalmatlanságukat. Ahogyan ők is tették. Na igen, ezt megértem, de a hétköznapokban mégis úgy látom, inkább akadályozó tényező, semmint hasznos és „okos” hozzáállás elvárni, hogy kiérdemeljék a bizalmat. Azt látom, a világ egyszerűen úgy működik, hogy azt kapod vissza, amit adsz. Persze nem egy az egyben, attól akinek adod, de tendenciózusan mégis ezt látom megvalósulni.

Egy másik példa a kedvesség

Talán a kedvesség egy jobb példa. Ha valaki kedves másokkal, vele szemben nagyobb arányban lesznek mások is kedvesek. Személyes életemben ez nekem napi tapasztalat. Sőt, néha azon kapok embereket, hogy velem szemben nem mernek „nem kedvesek” lenni, mert azt érzik, egy kedves emberrel szemben nem normális viselkedést tanúsítani gáz. Persze ez nem azt jelenti, hogy velem soha senki nem szívózik, engem soha senki nem bánt meg, vagy velem soha senki nem bunkó. Természetesen vannak, akik nem kedvesek, de általánosságban jellemzőbb, hogy viszonozzák a kedvességet, de legalábbis értékelik és normálisan állnak hozzám.

Erre lehet mondani, hogy azért, mert a kedvességemmel kiérdemeltem, hogy kedvesek legyenek velem. Na igen ám, de ez nem történik meg, ha én magam nem vagyok kedves. Ez akkor történik így, ha úgy döntök, kitartok a kedvesség mellett és választom, hogy kedvesen viselkedek másokkal. Vagyis az első lépés az enyém, és mások erre reagálnak. Ha ezt az első lépést nem teszem meg, akkor mondjuk nem érdemlem ki, hogy másik is kedvesek – vagy legalábbis normálisak – legyenek velem, és akkor kisebb arányban lesznek velem kedvesek, hiszen nem érdemeltem ki… Látjátok a lényeget?

A bizalmi lépésre adott válaszlépés….

Ugyanis ez a bizalommal is nagyon hasonlóan tud működni, egy olyan ember, aki bizalmat ad (legalább egy lépésnyit), szinte húzza magával a másikat, hogy ő is tegyen egy lépést a bizalom irányába. Ám, ha nem hajlandó valaki ezt megtenni, pontenciálisan lehet ez a másik fél reakciója is, vagyis a semmi. Aztán meg szépen ott integetnek egymásnak „két érzelmi méter” távolságról, és mind a kettő azt várja el, hogya  másik lépjen. De nem fog, mert a másik is csak elvár… Tökéletes álláspont ahhoz, hogy végül sehova se alakuljon a helyzet.

Persze tudom, a legnagyobb baj, illetve kihívás, hogy amikor ebben az állapotban vagy, ezekkel a gondolatokkal, tulajdonképpen bizalmi problémákkal küzdesz, olyankor baromira nem tűnik racionálisnak, hogy te tedd meg az első lépést. Pedig mégis ez működik, sőt jobban működik. De mivel számodra nem tűnik racionálisnak ezért nehéz, mert olyan, mintha úgy ugranál, hogy nem látod mi van alattad. Gőzöd sincs, hogy ez csak egy kis ugrás és biztonságosan földet érsz, esetleg elkap valaki, vagy éppen összezúzod magad a szakadékban.

Ebben különbözik az, akinek nincs bizalmi problémája (akiben megvan az ősbizalom), ő pontosan tudja, hogy egyáltalán nincs is szakadék. Az ilyen ember úgy van vele, hogy lehet nem talál fogadtatásra az, amit adok (történetesen a bizalom), és bizony lehet, hogy ez rosszul fog esni. De nem fogok összezúzódni, mert nem ezen múlik az életem és a jóllétem, és túl fogom élni bármi történik is, mert van bizalmam magamban is. Ha van bizalmam magamban, akkor bízom abban is, hogy képes leszek túljutni rajta, bárhogy is alakul. Ez az önbizalom, a saját képességeimbe vetett hit.

Bízni az életben, avagy az ősbizalom

Ami az elmúlt évemet illeti, nálam ez a bizalom-lecke nem az emberi kapcsolatok tükrében jött elő, sokkal általánosabb vetületben. Meg kellett tanulnom sokkal jobban bízni az életben… uh, ez elég elvontan hangzik. Nehezen fogalmazom ezt most meg, de ami történt az nagyjából ez. Mert év elején a totális ködből indultam, és úgy tettem meg minden lépést, hogy fogalmam sem volt róla hova vezet vagy lesz-e egyáltalán következő lépés utána, vagy a szakadékban találom magam.

Bízni abban, hogy a dolgok jól alakulnak, akkor is, ha most (még) nem látom, hogy ugyan mégis hogyan alakulhatnának jól. Ez egyáltalán nem könnyű. Ugrani kell, meg kell tenni az első lépést, és ehhez bátorság kell, és bizalom, hogy nem a szakadékba ugrom.

Azt hiszem, ez az, amit ősbizalomnak hívnak. Az alapvető bizalmunk az életben. Ez valami stabil belső mag, ami az önmagunkba vetett bizalmunkon alapszik. Az az érzés, hogy bárhogyan is alakul, meg tudok birkózni a helyzettel. Ez nem alaptalan bizalom, és nem is azt jelenti, hogy elhinném, hogy nem történnek rossz dolgok. Azt jelenti, hogy annak tudatában döntök, hogy van esély a kedvezőtlen kimenetelre, de vállalom, mert bízom abban, hogy azzal is meg tudok birkózni.

A kapcsolatnak megelőlegezett bizalom kell

Érdekes, hogy nagyon élénk tapasztalatom, ha megadom a bizalmat magamnak, az életnek, vagy éppen a másik embernek, és merek lépni, akkor az a jó irányba visz. Akkor is, ha ott és akkor még nem látom (tisztán) az irányt. Ám, ha nem merek lépni, akkor megakadok, és nem lesz előrelépés, nem lesz változás. A bizalom elvárásánál is ez a helyzet, ha a másik ember is hozzád hasonló, és nem ad nagylelkűen bizalmat (akár kis lépésekben is), akkor elakad, megakad a kapcsolat.

Következésképpen nem csak az esetleges negatív kimeneteltől óvod meg magad, hanem a pozitív megvalósulásoktól is. Beragadsz egy ponton, ahol azt várod, hogy a másik oldja meg neked a te bajod. Azt várod, hogy a másik bizonyítson, érdemelje ki a bizalmat.

Csak éppen úgy nehéz lesz, ha te nem teszel érte, csak elvárod, hogy a másik tegyen érte, és érdemelje ki. Nem azt mondom, hogy adott esetben nem történik ilyen, de nem ezt látom általánosnak. Ellenben tömegeket látok – a férfiak és nők között is – akik várják a fehér lovon érkező megmentőt,  aki majd bizonyít, aki majd kiérdemli, aki majd megment a saját bizalmi problémáidtól…

Ha nem adsz bele, nem lesz bizalmi légkör

Ha azt gondolod, a bizalmadat márpedig ki kell érdemelni, az pont olyan, mintha azt várnád, hogy valaki lovagoljon be az életedbe fehér lovon és mentsen meg. Senki nem fog megmenteni. Ha feltételekhez kötöd a bizalmat, akkor tulajdonképpen nem adsz bizalmat, ebből pedig fakad az, hogy jó eséllyel mások ezt viszonzásként szintén nem nagyon fogják megadni neked. Ha bizalmat adsz, bizalomra hívsz. Ha bizalmatlanságot adsz, azzal pedig bizalmatlanságra invitálod a másikat is.

Ahhoz, hogy ez változzon neked is tenned kell. Az oké, ha van, amikor csak egészen apró lépésekre futja, ez egy folyamat. De legalább indulj, mert neked is tenned kell azért, hogy megteremtődjön a bizalom. Ha csak elvárod, de te magad nem adod, végül nem kapsz semmit, csak nyalogathatod (az újabb) sérelmeid sebeit. Mert tulajdonképpen ez egy játszma, ami a belső bizonytalanságaidról, félelmeidről szól. „Nem adom meg a bizalmat, mert mi van ha visszaélsz vele? Ezért előbb bizonyíts!”

A bizalmatlanságod teher a társadnak

A saját belső bizonytalanságodat, ami miatt nem mersz bízni, csak és kizárólag te tudod eltüntetni. De ha nem teszel ezért, az azt jelenti, hogy amikor csak kaparászni kezd belülről a bizonytalanságod, a kételyeid, olyankor mindig azt fogod elvárni, hogy ezt a másik kezelje, nyugtasson meg, például úgy, hogy bizonyít. A te szempontodból ez lehet logikusnak tűnik, de a társad számára ez teher, mert egy olyan feladatot állítasz, amit bár újra és újra megpróbál, de valójában nem tudja teljesíteni. Ha te magad nem vagy hajlandó változni és elkezdeni bízni, akkor szélmalomharcra kényszeríted azzal, hogy bizonygatnia kell.

Ha te nem teszel a bizalmi légkör kialakításáért, akkor a társad számára – bármit is tesz – ez egy soha meg nem ugorható mérce lesz, nem fog tudni elég jó lenni. Nem tud elég jó lenni, mert nem rajta múlik. Nem tud elég jó lenni, mert a próbálkozásait, a bizonyítékait elnyeli a belső bizalmatlanságodból szőtt fekete lyuk. És igen, egy idő után ebbe bizony nagyon bele lehet fáradni, ördögi kör, amikor örökösen bizonyítgatni kell, de nincs igazán hosszú távú eredménye.

Az poszt elején említett párral is pontosan ez történt. Igazából semmilyen bizonygatás nem volt megfelelő, nem lett tőle meg a bizalmi légkör. Csak marták egymást azzal, hogy újra és újra arra kérték a másikat, hogy bizonyítsa be… de soha semmilyen bizonyíték nem volt elég.

Bízni félelmetes, ha már sérültél…

Persze könnyű azt mondani, hogy merj nyitni, merj bízni, de annál nehezebb megtenni, ha már éltek vissza a bizalmaddal, ha már törték össze a szíved, ha sebeztek már meg. De ha nem nyitsz, ha te magad nem vállalod fel a saját sérülésed, és nem teszel azért, hogy begyógyuljon a bizalmi sérülésed, akkor beszorulsz önnön bezártságodba, önnön bizalmatlanságod börtönébe. Félelem. Ez az, ami valójában benne tart az „érdemelje ki” elvárásában és a játszmában, ami soha nem hoz igazi megnyugvást.

Nos, én máshogy döntöttem, mertem lépni, és nem bánom egyetlen voksomat sem, amit emellett tettem le. Sem karrier, sem magánélet területén. Mert úgy érzem nem csak egyre nyitottabb vagyok, de egyre magabiztosabb és erősebb is. Azt érzem, pont azáltal váltam erősebbé, azáltal válok egyre inkább olyan emberré, aki meri adni a szívét, aki mer nyitni, aki mer kedves lenni, aki mer teljes szívből odafordulni, hogy elkezdtem (jobban) nyitni. És erre reagál az élet, reagálnak az emberek, és ahogy lépek és adok, úgy lépnek ők is felém és adnak. Mint valami varázslat.

Választottam a szabadon, szívből élést, és nem választottam a bizalmatlanságot. És pontosan ez az, ami kinyitotta az ajtót a szabadabb, szeretetteljesebb megélések, és bizalmi kapcsolatok felé.

---

Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!

---