Újabb résszel bővíteném az Ezért nem sikerült felszedned sorozatot, ezúttal egy elég közhelyes esettel, de gondoltam ez is kerüljön listázásra.
Nos, az ismerkedés és randizás területén a siker érdekében olykor hasznos más nézőpontból is ránézni egy-egy szituációra, ezért gondoltam konkrétabb történetek alapján is mesélhetnék nektek néha. Ebből születet az „Ezért nem sikerült felszednetek” alcímű sorozat, aminek a bevezető részében, az Önszabotáló Tinder-Huszárokban, már elmeséltem miért és hogyan jutottam el odáig, hogy belevágjak a sorozatba. Már ott is felvázoltam egy olyan beállítódottságot, ami elég hatékonyan rombolja a lehetőségeinket, miközben alapvetően mindannyiunkra jellemző.
Valószínűleg minden egyes résznél le fogom írni, hogy nem célom senkit sem kifigurázni vagy leszólni, senkit nem szeretnék bántani. A történeteket azért osztom meg, hogy okulhassanak belőle azok, akik nyitottak erre. Illetve ezekkel a sztorikkal szeretnék adni egy kicsit más nézőpontot is. Hiszen azt is nagyon előremutatónak látom, amikor hajlandóak vagyunk mást is észrevenni bizonyos helyzetekben, mint amit addig láttunk, ahogyan korábban értelmeztük.
Ugyan nőként elsősorban férfiakkal ismerkedem, ezért leginkább róluk írok, de a legtöbb felvázolt bakit nem csak férfiak, hanem nők is elkövetik, ezért kérlek tartózkodjatok az olyan megszólalásoktól, hogy „én meg sajnos a nőknél tapasztalom ezt”. Tökre igazad van, mert jó eséllyel nők és férfiak is elkövetik. Viszont, ha történetesen férfiként olvasod ezt, akkor valószínű te csak a nők hibáival találkozol, ezért az lehet a tapasztalatod, hogy „úristen ezek a mai nők…”.
Csakhogy legtöbb esetben a nők is kísértetiesen hasonló módon megtapasztalják ugyanazokat a dolgokat, csak éppen a férfiak tálalásában. Tudom, nem ezt akarjátok hallani, de mindenki hibázik, és egyik oldal kevesebbet! A megoldás pedig szerintem nem a számonkérésben keresendő. Sokkal konstruktívabb, ha megpróbáljuk megérteni a helyzetet, és azt, személy szerint mi a szerepünk benne. Ha nagyon pró vagy akkor még olyan gondolataid is lehetnek, hogy hogyan tudsz épülni a más nézőpontokból…
Az online képek átverése…
Szóval mindennek tükrében, most nézzünk egy tökre közhelyes sztorit, arról, hogy online bizony nem minden az, aminek látszik. Közhelyes történet, mert szerintem mindenki találkozott már olyannal, aki nem csak kicsit csalt a képeivel az online térben… Igen, ezt nem csak csajok csinálják, hanem, ahogy a sztori is mutatja, bizony pasik is.
A képekkel való trükközés kapcsán szerintem többnyire nők által elkövetett esetekre asszociálunk, de a helyzet az, hogy azért ezt férfiak is jócskán csinálják. Talán pont ezért is jó ez a történet, mert férfi oldalról is könnyen át lehet érezni a helyzetet.
Mert bizony a társkeresőkön hemzsegnek az önmagukat a valóságnál jobb színben feltüntetni igyekvő férfiak is…
- a kocsival/órával/tengerparttal/öltönnyel villogó, magas egzisztenciát sugalló, de egyébként teljesen hétköznapi életvitelt folytató, átlagos hapsik
- a csak arcról készült képekkel próbálkozók
- aztán ott vannak a szerkesztett bicepszek és a komoly légzési nehézségek árán kockásra feszített „véletlen” pólófellibbenések
- a csak a legelőnyösebb irányokból, alattomosan torzított perspektívájú képekkel hódítók
- és bizony 35 fölött már megjelennek a valóságnál hamvasabbra filterezett arcok
- arról már nem is beszélve, amikor valaki az idő múlásával – mármint az elmúlt röpke 10 évben – „elfelejtette” frissíteni a képeit
Azt hihetnénk, a hiúság filterezett foka csak a magamutogató insta-lányokkal versenyző nők sajátja. Na igen, az övék, és az önmagukba vetett hitükben és értékrendjükben szintén nem a helyzet magaslatán álló férfiaké. Szóval, van ám online is minden, mint a búcsúban. Ám, a legszélsőségesebbre kikristályosodott megtévesztés-esszenciát, számomra a mai sztorinknak a főhőse mutatta meg csak igazán…
Mr. Kamu Kép – Ezért nem sikerült felszedned
Vágjunk is bele a történetbe! Ez a sztori jó pár évvel ezelőtt még egy hagyományosabb társkeresőn indult, ami olyan levelezősebb, meg tartalmasabb profilokat felvonultató fajtájú volt. Ott akadtam össze az illetővel. (Történetesen ez Randivonalon történt, az oldalról megosztott véleményemet itt találjátok: Lehet eredményesen ismerkedni Randivonalon?)
Csak egy képet töltött fel a profiljára, amin egy kutyával pózolt. A képet meleg színek uralták, dús, sötét haj, barna szemek, kreolosabb bőr, férfias arcél. Kicsit hiányoltam ugyan, hogy több kép is legyen, főleg, hogy egyébként az arcába is rendesen belelógott a pózoláshoz használt kutya. Viszont nagyon szellemes, laza stílusú levéllel kezdett, ami szimpi volt. Majd ugyanebben a jó kedélyű hangulatban zajlottak a levélváltások, ami eléggé bejött, szóval egyre kíváncsibb lettem rá. Összességében, amolyan „latin szeretős” stílusú pasinak tűnt a képen, ami bár elismerem, hogy férfias, de speciel nekem annyira nem az esetem. Viszont a dumájával megvett.
Talán egy hétig ment a levelezgetés mire sor került a személyes csekkolásra is. Szerintem elég sokat elmond az, hogy szia helyett az első mondata ez volt: „Magadtól megismertél volna kép alapján?”. Nos… hát, nem?!
Sokkoló valóság
Hát, a hangsúlyos arcélű, a dús hajú, kreolos, férfias típus helyett ott állt előttem egy alacsony, kopaszodó, pocakosodó, kerek arcú hapsi, aki bár még csak harmincas évei elején járt, de már látszott, hogy nem fog szépen öregedni. Se dús haj, se férfias arcél, bár valóban sötét haja volt meg barna szeme, de azért a sápadt bőrével a kreolos típustól is elég messze állt. Egyébként, mint kiderült, a kutya sem az övé volt. Hát, elég rossz kezdésnek éreztem. Főleg, hogy csak a második mondat tartalmazta a köszönést.
Mint kiderült, valami barátja ajánlotta neki, hogy ezt, a valóságtól eléggé eltérő, „kölcsön kutyás” képet töltse fel, mondván, milyen férfiasan (macsósan) néz ki azon a képen. Csakhogy a valóságban még csak köze se volt a megjelenésének ahhoz, amit az a kép sugallt.
A magam részéről nem annyira kedvelem a nagyon (túl?) férfias, latin macsós típust. (Bocsi Banderas, ez most biztos megrázott. :D) Olyannyira, hogy a valóságban hozott alaptípusa még lehet jobban ínyemre is lett volna, főleg azzal együtt, hogy egyébként milyen laza dumája volt. Csakhogy baromi kiábrándító volt ez az óriási kontraszt. Őszintén, szinte sokkot kaptam, és alig bírtam kijönni belőle. Olyan sokat rontott az első benyomás (a sokk), na meg az, hogy pontosan tudta, milyen nagy kamu volt az a kép, hogy ezen már baromi nehéz volna javítani.
Kiábrándító tényezők
És az egészben a legszomorúbb tényleg az, hogy nem a külseje fogott meg online sem, hanem a dumája, a laza stílusa, az, hogy mert poénkodni meg incselkedni… A legtöbbet az rontott a renomáján, hogy pontosan tudta, mekkora kamu volt a profilja, szándékos félrevezetés. Igazából nem tudom, hogy komolyan azt gondolta, így is lehet befutó vagy konkrétan átverésre játszott. Viszont a helyzet az, hogy nem a külseje volt kiábrándító, sokkal inkább emberileg írta le magát a kamuzásával.
Az első benyomás (sokk) ellenére igyekeztem megadni az esélyt és pozitívan, elfogadóan hozzáállni a szituhoz. De eléggé megadta a találkozó alaprezgését, amiből azt hiszem egyikünk sem tudott kilépni. Amúgy egészen jól elbeszélgettünk, részben megvolt az a humoros attitűd, mint a levelezés során, de személyesen eléggé kiérződött, hogy nincs meg a közös hullámhossz. Sem őt nem érdekelte igazán az én világom, de én sem igazán tudtam belehelyezkedni az övébe. Mindezt persze a keserű szájízű kezdés szépen betetézte. Végül mondhatni, közös megegyezéssel vetettünk véget a mekis asztalnál eltöltött beszélgetésnek.
A végén azért bepróbálkozott egy „jajj, nagyon késő van, lekéstem a vonatom, nem tudom, hogyan jutok haza” helyzettel. Mintha arra játszott volna, hogy majd felajánlom, jöjjön fel hozzám, de… nem ajánlottam. Egy elfuserált kezdetű találkozás után, amikor később sem sikerült a közös hangot megtalálni, hát úgy gondoltam, érett, felnőtt férfiként csak megoldja egyedül is a helyzetet…
Hova vezet a képekkel kamuzós helyzet?
Lépjünk tovább a konkrét szotoriról a hozzáfűzött gondolatokhoz. Szóval hova is vezet az, ha csúnyán túltoljuk a kamuzást a képeinkkel? Az nyilvánvaló, hogy mind a két nem számára csalódás ilyennel találkozni, még akkor is, ha mind a két nem tagjai között vannak, akik masszívan elkövetik ezt. Szóval férfiként, nőként ugyanúgy csalódás, ebben szerintem nem kell versenyezni, hogy kinek fáj jobban. Szar érzés ez mindenkinek.
Szóval egyrészt csalódás annak, aki szembesül a másik valóságnak nem megfelelő szépre szerkesztettségével. Másrészt a végeredmény jó eséllyel a trükköző számára is csalódás lesz, hiszen azzal szembesül, hogy nem tetszik a másiknak, sőt csalódás számára. Nos, ez elég kellemetlen élmény.
A megtévesztés ördögi köre
Különösen annak tükrében nagyon nagy öngól, hogy a képekkel rendszerint azért mahinálunk, mert elégedetlenek vagyunk önmagunkkal. Persze ez fakadhat abból, mert eleve azt éljük meg, hogy mások nem találnak vonzónak. Ám, még ha össze is jönnek így a találkozások, nagy esély van rá, hogy ez csak ráerősít erre a tapasztalásra. Vagyis miközben önértékelési problémáink közepette „elég jónak” szerkesztjük magunkat online, valójában minden találkozó csak elmélyíteni fogja a problematikáját, a „nem vagyok elég jó” érzést azzal, hogy újra és újra olyan helyzetekbe navigálja magát, amiben a másiknak csalódást fog okozni.
A szomorú ezekben a szitukban pedig sokszor az, hogy simán lehet, hogy a valósághű megjelenésével is szimpi lett volna a másiknak, de a kamuzás adott esetben tud annyit rontani az egyébként meglévő szimpátián, hogy pont emiatt nem lesz sikeres a randi.
Szembesülés nélkül sötét kilátások?
Fontos látni, hogy ezt saját magával csinálja az egyén. Vagyis miközben nagyon szeretne vonzó lenni, valójában ő maga teremti meg azokat a szituációkat, amiben végül azt éli meg, hogy nem elég vonzó. A csalódás és a sikertelenség frusztrációja a saját döntéseinek és viselkedésének a következménye. Ha erre nem hajlandó ránézni, akkor a sérelmek mentén szép lassan akár oda is eljuthat, hogy a megkeseredettség pocsolyájában fetrengve fröcsög és gyűlölködik, hogy a „ezek a mai nők/férfiak, meg a csúnya gonosz felszínesség…”
Pedig saját magának generál újra és újra az olyan helyzeteket, amiben már előre borítékolható, hogy ezt fogja megélni. Ördögi kör, amiből csak egy út van kifelé: ha nem másokkal és azzal foglalkozunk, hogy mások mit gondolhatnak rólunk, ha nem megfelelni szeretnénk, hanem a saját önértékelésünket és értékrendünket tesszük helyre.
Felszínesség, avagy milyennek akarod mutatni magad?
Persze önmagában az, hogy finoman javítunk a képeinken szerintem még nem olyan őrült nagy baj. Manapság nagyon könnyen kiáltunk felszínességet. (Ehhez kapcsolódó témáról már egy kicsit másik aspektusból írtam itt: A látásmód a felszínes, nem az Instagram)
De most őszintén… senki nem a legszarabb oldalát akarja mutatni, és nem is az előnytelen képeket tölti fel magáról. Az, hogy szeretnénk az előnyös oldalunkat kidomborítani egyébként teljesen természetes.
Tulajdonképpen nem is a filterek létjogosultságát vonom kétségbe. Például némi sötét karika a szem alatt a képeken sokat ront, míg élőben lehet fel se nagyon tűnik, szóval baromira nem az a lényeg. Ha picit finomít a tökéletlenségeken egy kis mahinálás, vagy éppen eltüntetünk egy-egy, amúgy is csak átmeneti pattanást vagy ilyesmi…. Hát, nem ezen fog múlni. Persze a mérték valóban lényeges, hogy mit teszünk és meddig megyünk el annak érdekében, hogy jobb színben tüntessük fel magunkat.
Na meg persze, hogy mi a célunk ezzel az egésszel!
- Bezsebelni jó néhány elismerő tinder üzenetet? Nos, akkor lehet tényleg nem érdekes, úgy nézünk-e ki, mint a képeken, amiket feltöltünk.
- Minél hatékonyabban összehozni a randikat? Hát, ha nem akarunk mást, csak kimozdulni otthonról, akkor szintén nem fontos, mennyire reálisak a képeink, mert a cél, hogy összejöjjön a találkozó. (Bár kicsit önző, hogy unaloműzésből verünk át másokat.)
- Ám, ha már az is szempont, hogy kölcsönös szimpátia esetén a randinak valamilyen folytatása is legyen, hát ott már nem árt megfontoltnak lenni abban, mennyit javítunk a látszaton online.
A belső bizonytalanságok kifelé kompenzálódnak
Amikor sokkal jobbnak szeretnénk láttatni magunkat a valóságnál, az általában belső bizonytalanságból fakad. Abból, hogy úgy érzi nem elég vonzó, szép, gazdag, vagy bármi, ami miatt kevésnek érzi magát. Emiatt aztán igyekszik megmutatni, igyekszik bizonyítani, hogy márpedig ő elég jó/szép/vonzó/gazdag/potens/stb, ezért elkezd kifelé kompenzálni. Persze ez sokszor nem tudatosul, még ha külső szemlélőként nyilvánvaló is.
Mondjuk ezzel olyan őrült nagy meglepetést nyilván nem mondtam, az emberek legtöbbször maguktól is ráéreznek erre a jelenségre. Szinte öntudatlanul is érezzük, amikor az ismerőseink profiljain felbukkanó túlszerkesztett képeken valójában nem olyan őszinte az a „boldog mosoly”. Érezzük, ha valaki csak kirívóan attraktív partnerrel hajlandó mutatkozni, hogy ott valami azért belül nem stimmel. Érezzük, hogy el van tolódva az értékrend, amikor valaki villog a csilli-villi autóval meg a drága órával. Sokszor nem tudjuk megfogalmazni a miérteket, de érezzük, hogy a felszín mögött, belül valami nem kerek.
De valahogy mégsem vagyunk hajlandóak egy megértő, elfogadó nézőpontból tekinteni a jelenségre. Sokkal inkább az az általános reakció, hogy még jól le is szóljuk, elítéljük azokat, akik talán nem is tudatosan, de kompenzálnak kifelé, akár a képeik manipulálásával. A saját sérelmeink mentén elítéljük őket, mert csak az lebeg a szemünk előtt, amikor magunk is megéltük a csalódást, hogy a neten vonzónak tűnő partnert élőben egészen kiábrándító. Csalódottak vagyunk, kiábrándultak, és haragszunk.
Pedig felháborodni, megszólni és kiosztani másokat ezekért a megtévesztésekért, bizonyos szempontból önző és egocentrikus dolog. Hiszen eközben csak és kizárólag a saját sérelmünkön keresztül szemléljük a helyzetet. Nem kell szeretni, sem bátorítani ezt, de a megvetés helyett talán egy másik nézőpontból is szemlélhetnénk a helyzetet.
Emberek a filterezett képek mögött
Vajon képesek vagyunk a filterek mögött meglátni az embert? Az esendőségét? A bizonytalanságát? Képesek vagyunk átérezni a helyzetét, a sebeit, a csalódásait? Képesek vagyunk együtt érezni azzal, milyen az, amikor teli vagy bizonytalansággal és kétellyel? Képesek vagyunk átérezni, milyen az, amikor kétségbe vonod, hogy elég vonzó lehetsz mások számára? Vagy legalább racionálisan képesek vagyunk megérteni őt?
A gyenge pontjaink mindig valamilyen védekező stratégia alkalmazására ösztökélnek. Adott esetben ez egy teljesen normális reakció. Szóval tedd fel magadnak a kérdést, hogy amikor lelepleződik a gyenge pontod, a tökéletlenségeid napvilágra kerülnek, akkor mit szeretnél, hogyan viszonyuljanak hozzád mások?
Mert mindannyiunknak van gyenge pontja, senki nem tökéletes, és mindenkinek van élménye arról, mennyire fájó, ha pont az elevenünkbe vágnak. Azt pedig, hogy mit teszünk, hogyan viselkedünk, hogyan viszonyulunk valakihez, amikor szembetalálkozunk a tökéletlenségeivel, a gyenge pontjaival, valójában sokkal inkább rólunk árulkodik, semmint az (esendő) másikról.
Senkinek nem kell megsimogatni a buksiját, hogy „jól, van szerkesztgesd csak a képeid, nem baj, hogy átversz vele másokat”. Jogos a felháborodás, a csalódás, amikor átverve érezzük magunkat a személyes találkozón, mert élőben nem olyan a másik, mint a képeken volt. De talán a saját lelki békénk miatta hasznos lehet, ha nem csak azt várjuk el, hogy a másik vegye le magáról a filtereket, de a saját szemünk elől is elvesszük a filtert és képesek vagyunk a felszín mögött, az embert is meglátni, és legalább egy távolságtartó toleranciával viszonyulni hozzá.
Szóval, Te melyik nézőpontot választod?
Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!
A sorozat többi részét itt találjátok:
- Bevezető rész: Önszabotáló Tinder-Huszárok
- 1. rész: Mr. Élből Negatív
- 2. rész: Mr. Szócséplő – avagy ha túl sokat beszélsz a randin…
- 3. rész: Mr. Kamu kép – avagy a társkeresők kamu képei
- 4. rész: Mr. Lehúzós – avagy ezért nem akartam találkozni többet
- +1: Egy korábban megírt sztori, ami ugyan még nem a sorozat részeként készült, de mégis tanulságos lehet: A pasi, aki azt hitte…