Bizony szoktam fura reakciókat kapni, amikor kiderül, hogy blogger vagyok. Arról írtam már korábban, hogy ez inkább óvatosságra ösztönzi a randipartnereket, semmint közeledésre. Hát, most egy egészen másfajta oldalról fogok mesélni… A szituról, amikor nekem szegeződött a megjegyzés, hogy hát bizony róla nem írtam még…
***
Egy El-Regélt történet következik, ami frissen sülve, most jött ki a lelkemből. Bár nem tudom, mennyire lesz hízelgő, hiszen korábban egy egész bejegyzést szenteltem annak, hogy tulajdonképpen, amikor másokról ír a blogger, olyankor is magáról beszél. Ráadásul ez most jó eséllyel fokozottabban érvényes lesz. De azért lássunk neki, nézzük mi sült ki ebből a vallomásból!
***
Nos, nem is olyan rég egyenesen nekem szegeződött a kijelentésnek burkolt felhívás, amiben hiányolta az illető a róla szóló írásokat. Pedig állítása szerint, el szokta olvasgatni, miket írogatok, és mindig várja, mikor írok róla. Ő várta a bejegyzést magáról, én meg kínomban össze-vissza fecserésztem, miért hagytam poszt nélkül.
Hiányolt kinyilvánítás
Próbáltam mentegetni magam, hogy a tanulságos esetekre fókuszálok, meg mindenféle dologgal… Nem állítom, hogy nem volt igazság abban, amit válaszoltam, mert tényleg igyekszem tanulságos történeteket megosztani. De hát igaza volt, akár írhattam volna róla is… Ott helyben nem tudtam megfogalmazni, de az igazság az, hogy róla nem bírtam. Nem is nagyon tudnám őt egy szinten emlegetni azokkal, akik már „megtörténesültek” a posztok soraiban.
A monitor mögött tanácstalan szótlansággal vonogatom a vállam, hogy ugyan mit írhatnék róla, vagy rólunk. Mert ha róla van szó, elakadnak a szavaim. Bennragadnak a történetek. Elmeséletlenek az élmények. Erre nincsenek szavaim. Megértem őt is, mert ez jogos aggályokat vet fel egy olyan blogger-személy esetén, akiből egyébként folyékonyan ömlenek a körmönfont megfogalmazások. Miért nem tudok írni róla?
Talán, mert a szavak között valahogy pont a lényeg sikkad el, így amikor róla van szó, sokkal több marad a kimondatlan. Pedig ez esetben…
A nem beszélés a legigazabb tartalom, a szótlanság a legjobb megfogalmazás, és a csend a legőszintébb vallomás.
Így vagyok hát veled, élőben és itt a blogon is. Amikor a leginkább megérintesz, pont akkor veszítem el a szavaim, keresem a hangomat, de csak elnémultságot találok.
Kiposztolatlanságok
Pedig annyi mindent mondanék. Annyi mindent mesélnék. Annyi mindent megosztanék. Veled éppúgy, ahogy mesélnék a blogon is. Csak nem megy. Mert úgy érzem, nem léteznek a szavak, amelyek kifejezőek. Biztosan nem az első vagyok a történelem során, aki tisztes megfogalmazás nélkül maradt meg némán. Másokról megy az írás, folyékonyan, Téged meg szó nélkül hagytalak. Mert veled más. A megértéshez sem kell értelmező kéziszótár: többet jelentesz nekem, mint egy kiposztolandó bejegyzés.
Most mégis itt ülök és gépelek. Gondolom, már ideje volt mégis. Hogyan posztoljak hát rólad? Érzelmi távolságtartással megalkotott, tanulsággal fűszerezett esetként mutassalak be? Nehezen boldogulok. Szóval, mit is írjak most? Miről szeretnél tudni? Vagy csak magasztaljalak, meséljem el, milyen nagyszerűnek látlak és simogassam az egódat? Miközben nem is teljesen igaz, hogy nem írtam rólad…
Sorközök vallomása
Nem maradtál ám bejegyzés nélkül! Ott vagy tucatnyiban! Talán nem volt (eddig) saját bejegyzésed, mégis ott vagy olyan sokban. Mert kitöltöd a szívem mellett a gondolataim is. Néha a sorközök is csak rólad szólnak. Annyi mindent jelentesz nekem, annyi mindent hozzám tettél, annyi megértéshez jutottam általad. Ott vagy a tanulságok között, a sorokban és a sorközökben, a kiposztolatlanban és a kiposztoltban.
Több vagy nekem, mint egy bejegyzés
Elnémulások, sorközök, kimondatlanságok. Sokkal több van abban, amit nem tudok elmondani, amit nem tudok megírni, mit bármiben, amit nagy gonddal megfogalmazok. De talán mégis ki kéne mondani. Le kéne írni.
De nem jöttek a szavak. Csak egy. Szeretlek. Pont. És ez valahogy teljesen megfogalmazhatatlan. Túl kevésnek tűnik mindaz, ami egy bejegyzésben, vagy akár egy egész könyvben szavakba önthető lenne. Mert a bekezdések óta tartó magyarázkodás mögött is csak ennyi az igazság. Kimondva és kimondatlanul is sokat jelentesz nekem.
Csak olyan nehéz kimondani. Mert érzem a távolságot. Érzem a falaidat. Úgy érzem, hiába látlak téged, a lényedet, elzárkózol, nem érlek el. Olyan sokszor ott a kérdésed, és érzem magamban a választ, de nem nyúlsz érte, inkább a levegőben hagyod a kérdőjelet. Én meg csak nem tudom, hogyan válaszoljam meg. Vagy úgy egyáltalán, mi tévő legyek.
Persze talán az igazság az, hogy mégsem én vagyok a válaszod. Aztán néha, mintha mégis… elérnélek… Apró szösszenetek csupán, amik váratlanul érnek. Amikor már nem is számítok rá. Olyankor nem értem, mégis mit jelentek neked? Nem jössz igazán, de nem is mész el igazán. Nyitod az ajtót és invitálsz, de mégsem engedsz be.
De ha mennék, visszarántasz…
Nem értelek. Az elején makacsul próbáltalak elfelejteni. Mindennel megpróbálkoztam, de bele ivódtál a szöveteimbe. Mint fejem fölött a guillotine, ott lebegtél. Lassacskán mégis meglazultak a béklyóim. Éreztem, kezdek engedni, tovább állni. Akkor, amikor már végképp nem számítottam rá, felbukkantál, mintha csak utánam nyúltál volna. Érted? Érzed? Megbékélek, végre elengedlek, és te hónapok homályából bukkansz fel hirtelen.
Ma is látom magam előtt, ahogy akkor este közeledsz felém. Akkor azzal az eltökélt szándékkal érkeztem, hogy ez kiváló alkalom arra, hogy lecsillapodva, reálisabban lássalak, és a helyére tegyem a történteket. Hát, ezen szándékom komoly kihívás elé állítottad. Mert annyira lenyűgöző voltál. De minden feltámadó érzéssel együtt is, végül csak hálás voltam, hogy még egyszer, utoljára találkoztunk és szép lezárást kapott a történet.
Utána még rád írtam, amolyan tisztázási célból. Elfogadtam, hogy nem tudsz (vagy nem akarsz) magyarázatot adni. Magamban csak hálás voltam, hogy legalább erre a beszélgetésre nyitott vagy. Valószínű, mint szürke szamár a ködben jelenségként érhetett a virtuális szerelmi vallomásom, de igazából csak ki akartam mondani. Őszintén, kendőzetlenül. Kimondani. Hogy aztán tiszta lappal búcsúzhassak.
Utána már nem vártam semmi többet, csak hálás voltam, hogy megbeszéltük. Azt hittem, ennyi volt, lezárhatom a lelkemben. De ekkor te furát csináltál. Tovább fűzted a beszélgetést. Nem értettelek. Talán csak jól esett, hogy bejössz valakinek.
Amikor legközelebb találkoztunk, az agyam racionális oldala tökéletesen felmérte, mennyire tökéletlen vagy. Mondjuk a jeleket korábban is láttam, csak addig nem raktam össze a képet. Mégis, minden tökéletlenségeddel együtt is nagyszerűnek láttalak. Szeretni valónak. Szinte éreztem, ahogy sugározni kezd a bőröm a lényedtől. A lelkem az eszem beleegyezése nélkül kezdett neked ragyogni.
Nos, valahogy így indult. Sok víz lefolyt azóta a Dunán, sok minden történt. Persze újra és újra felbukkanó búcsúzási szándékom, minden alkalommal csúfosan bukott el. Talán teljesen rosszul álltam az egészhez, és nem kell búcsúznom. Legalábbis nem úgy, ahogy régen csináltam. Ez majd biztos tanulságba fullad a bejegyzés végére.
Mi vagyok én neked?
Mi vagyok én neked? Barát? Rajongó, aki jót tesz az egódnak? Valaki, aki pont kapóra jön, amikor arra vágysz, valaki meghallgasson? Időtöltési kellék? Elszalasztható lehetőség? Vagy? Vagy lehetek több is?
Fogalmam sincs, mit gondolsz rólam, vagy mit érzel, ha érzel egyáltalán valamit. Csak azt látom, van, amikor nyitott vagy rám, míg máskor tartod a távolságot. Semmit sem tudok, és ez néha rémisztő. Máskor meg elboldogulok vele. Olyankor ráhagyás a válasz a ráhagyásodra. Mondjuk legutóbb ez pont nem jött össze.
Aztán néha olyan, minta robognék valami elkerülhetetlen összeomlás felé. Mert a hárításaidban azt látom, nem akarsz engem. Néha azt, hogy most csak szarul vagy és nem akarsz vagy nem tudsz közeledni. Megint máskor meg nyitsz, felvillanyzóan lelkesen fordulsz felém. Vagy Te ezt nem is érzékeled?
Tudod, számomra ez a szerelem dolog legtöbbször nem épp leányálom. Sosem volt az. Veled sem az. Emlékszel, mit mondtam az első randinkon a szerelmi előéletemről? Tanulságos. Nos, a tanulság megszerzése legtöbbször nem fájdalommentes. Szóval maradjunk annyiban, néha azt kívánom, a megismerkedésünk előtti szerelmi varázslatom eredménye bárcsak lett volna egy újabb macska.
A tanulságok persze sokat építettek rajtam, de attól még nem volt könnyű. Most sem az. Sőt, néha félelmetes. Mert a felszín alatt valamibe nagyon belekotortál, és csak nemrégiben jöttem rá mennyire.
Szerelmi hagyaték a múltból
Az első szerelem nálam nagyon nem előnyös mintákat vésett be. Abban az ősrégi történetben, egy másik szerelem közepette teljesen összetörtem. Nyújtottam a szívemet, de nem csupán nem kellett neki, ráadásnak pont akkor szeretett bele egy gyönyörű lányba. Teljesen megsemmisültem.
Most, 10 évvel később újra vele álmodok. Látom őt, ahogy otthagy engem a csípős hidegben fagyoskodni, miközben boldogan szárnyal a szerelmével. Aztán rájövök, téged látlak. Téged látlak, ahogy rám ügyet sem vetve ellovagolsz a naplementében oldaladon újdonsült kedveseddel.
Látom, ahogy nyitod a bejáratot, invitálsz, aztán valaki elszelel mellettem, őt beengeded, majd az orromra csapod az ajtót, és megint az a lány lettem, aki nem elég jó… A kabalacsaj, akinek csak össze kell törnöd a szívét, és megismered az Igazit. Hát, ha a múltam tendenciáiból indulok ki, sanszos, hogy pont most fogod megtalálni életed szerelmét. Uh, egy pszichológus most biztosan bőszen jegyzetelne.
Eredendő sebekbe tenyerelve
Mi közöd neked ehhez? Csak annyi, hogy nagyon beletenyereltél egy olyan sérelembe, amiről azt hittem, már rég feldolgoztam. Talán a harmadik randink volt, amikor fájdalmasan nyilalt belém, hogy nem leszek elég jó neked. Elég izgalmas, vagy elég szép, vagy csak úgy eléggé… akármilyen… mert nem arra vágysz, amit én adhatok, számodra nem vagyok értékes…
Sokszor érzem, hogy nem vagyok elég jó neked, és ettől baromira befeszülök. Aztán elbizonytalanodtam. Inkább irracionális félelmek ezek. Rájöttem, valamit nagyon mélyen mozgattál meg bennem, és ezzel együtt tonnányi félelmet csalogattál elő.
Szembesítettél magammal, a félelmeimmel, a bizonytalanságaimmal, és a fel nem dolgozott sérelmeimmel is.
Hát, van mivel foglalatoskodnom, az így már nem is olyan unalmas óráimban. Így lett már megint tanulságos a szerelemi fejezetem.
Semmi sem változott?
Nem miattad, de néha lent vagyok, nagyon. Harcolok a démonaimmal. Olykor fogalmam sincs, merre tartok, mire számíthatok még az élettől. 10 év az komoly mennyiség önismereti munkából. Te meg jössz, és azt érzem, még mindig ugyanott tartok. Tényleg semmit nem értem el? Mégis mire számíthatok, ha ennyi idő alatt egy tapodtat sem sikerült előrébb jutnom?
Eltelt 10 év az első szerelem, az eredendő összetörésem óta. Letoltam 10 évnyi kemény önfejlesztő melót. Megszenvedtem, újrakezdtem, fejlődtem, tovább léptem, újjászülettem. De tényleg? Mert per pillanat nem úgy érzem.
Az eszemmel tudom, hogy mennyit változtam és fejlődtem. Volt, amikor büszke voltam magamra, arra, mekkora utat tettem meg. Volt, hogy annyira magabiztos voltam. Határozott életérzésem volt, hogy klassz csaj és abszolút korrekt választás vagyok.
Néha nem is értem, ki lettem az elmúlt két évben… Hol az a magabiztos nő, aki voltam? Hol az a nő, aki elkápráztatta bármelyik pasit, aki randira merészkedett vele? Az tényleg én voltam? És ha az én voltam, akkor ki ez itt a tükörben? Mi ez a sok bizonytalanság? Miért kérdőjeleződik meg minden?
Valami mégis más…
10 évvel ezelőtt menekültem az érzések elől. Mindent megtettem, hogy ne érezzem a fájdalmat, amit okozott, a csalódást, az értéktelenséget, sőt a szerelmet se. A külvilágban hajszoltam mindent, hátha van, ami befoltozhatja a lelkemet. A kifacsart pillanatok nem hoztak enyhülést. Csak még inkább süllyedtem.
Többek között ez vezetett el az önfejlesztéshez is, de az ilyesmi nem épp gyorsan ható fájdalomcsillapító. Az eredendő sebet még nem orvosolta, csak segített továbblépni, majd fejlődni. Talán ezért tudtál ilyen mélyen belém piszkálni, mert volt mibe.
De mégis van valami, ami most más. Azóta sok év eltelt, már rég nem ezt csinálom, mert időközben megértettem valami fontosat, amit akkor még nem tudtam. De már értem, és most van először igazán próbára téve.
Hűség önmagamhoz
Hűségesnek kell lennünk a saját érzéseinkhez. Szembe kell nézni velük és felvállalni őket. Akkor is, ha nehéz.
Nem tagadhatom le, mert bár az emberek tudnak, de az érzések nem ghostingolnak. Az érzéseket nem tilthatom le, hogy többé ne zargathassanak Messengeren. Azok bizony ott maradnak.
A nehéz pillanataim sokkal inkább abból fakadnak, hogy már nem menekülök az érzéseim elől. Nem menekülök a félelmeim elől. Beismerem őket. Szembenézek velük. Elfogadom őket. És ez nehéz. Időbe is telik. De hűségesnek kell lennem az érzéseimhez. Más úgyse tud az lenni.
Hogy mit jelent ez az egész? Beismerem, hogy félelmeim vannak, és bár Te váltod ki, de belőlem fakadnak, így csak én oldhatom fel őket. Azt is beismerem, hogy szeretlek. Nem menekülök, ha nem tökéletes, nem hárítok, nem próbálom becsapni magam, nem próbálom letagadni magam elől.
Közben tudatában vagyok, hogy ezek az én érzéseim, és téged nem köteleznek semmire. Vonzódom hozzád, a lelkedhez, az egész lényedhez, de ha nem engedsz be, tiszteletben kell tartanom, hogy nem mehetek be. Mint egy vámpír, megakadok a küszöbnél, ha nem invitálnak beljebb.
Túl a félelmek erdején
Persze vannak pillanatok, amikor kifejezetten rettegek. Tudod, a kis félelmeim. Hogy veled újra megtapasztalom azt, amit az elsővel. Hogy hiába nyújtom a szívem, az neked nem elég, és végig nézhetem, ahogy találsz valaki mást. Hogy másban találod meg a válaszokat, amiket keresel. Talán ugyanazokat, amiket tőlem nem fogadtál el. Hogy más szemében úgy látod tükröződni magad, ahogy az enyémben nem láttad. Hogy nem tud téged boldoggá tenni az, amit adhatok. Hogy megint én leszek a lány a sötétben, az oldalvonalon, aki nem számít.
Néha olyan nehezen tudom elhinni, hogy tényleg számíthatok neked.
És egyébként ez most racionalitás vagy a saját félelmeim irracionalitása? Nem tudom eldönteni.
Nem tudom, ma hogyan reagálnék egy ilyen szitura. Biztos fájna. Nyilván nem immunis az érzékeny kis lelkem. Nem tudom, a sok év önismeret és önfejlesztés elég erőssé tett-e már, hogy elbírjam, hogy felül tudjak emelkedni. Képes lennék nem ugyanúgy megélni, mint akkor? Vajon képes vagyok azt nézni, hogy neked most az a jó? Képes lennék elfogadni a választásod és örülni a boldogságodnak?
Őszintén szólva, nem akarom letesztelni. Nem vagyok én zen buddhista, hogy mindent tökéletesen boldog kiegyensúlyozottsággal tudjak fogadni. Gyarló ember vagyok, én is azt preferálom, ha beteljesülnek a vágyaim. De idővel csak megbirkóznék a legrosszabb forgatókönyvvel is. Ez megnyugtató gondolat, fénysugár a félelmek között.
Bizonytalan talajon
Közben iszonyú bizonytalan vagyok veled is. Szeretlek, de a mesékkel ellentétben, az életben ez nem old meg semmit. Annyi mindent mondanék. De fogalmam sincs mennyire vagy nyitott rám.
Az egyik „másnap reggelünkön”, már épp induláshoz készülődtünk, amikor a hálódban álltál velem szemben. Én csak úgy éreztem, ragyogok. Neked. Lenyűgözőnek láttalak. Megint. Te mondtál valamit, mire úgy belém hasított, hogy
bárcsak láthatnád magadat úgy, ahogyan én látlak.
Olyan éles kontraszt volt aközött, amit a szavaid sugalltak arról, mit gondolhatsz magadról, meg aközött, hogy mi mindent látok benned. Bárcsak meg tudnám mutatni neked, milyen nagyszerű vagy. A tökéletlenségeid ellenére is ezt látom benned. Bárcsak meg tudnám mutatni. De talán tőlem nem tudod elfogadni. Talán számodra mindegy, én milyennek látlak. Nem tudom, hogy mutassam meg, vagy kell-e egyáltalán mutatnom.
Mondjam, vagy ne mondjam?
És azt mondjam-e, hogy szeretlek? Még abban sem vagyok biztos, hogy el tudod fogadni. El tudod fogadni, hogy tényleg szerethetlek? Abban sem vagyok biztost, hogy jól értenéd, ha mondanám. Mert ez nem kötelez téged semmire. Érted, ez mit jelent? Semmi többet nem kérek, mint amit jószívvel rám szánsz. És ha ez annyi amennyi, hát jó. Ez egy önkéntes buli. Neked is, nekem is.
Az az érzésem, talán hátra lépnél, ha mondanám, mert nem tudod, vagy nem akarod ezt viszonozni. Nem akarlak terhelni a kinyilatkoztatásommal. Én csak vágyat érzek arra, hogy ott legyek neked. Voltak nehéz pillanatok, főleg eleinte. Nehezebb napokon csak azt kívántam, bár vége lenne, bár túl lennék rajtad. Mint valami kellemetlen orvosi vizsgálaton. Néha szinte kívántam, hogy törj össze, gyilkold le a szerelmem, vess véget ennek. A kudarccal régi ismerősök vagyunk, tudok vele mit kezdeni.
De nem teszed. Nem mész. Ha meg én mennék, utánam fordulsz. Legalábbis nekem ez jön le. Talán Te is bizonytalan vagy. Vagy talán Te is vágysz rám. De talán csak szüksége van az egódnak a tudatra, hogy van valaki, aki szükség esetén ott van neked. Talán csak nem akarod bevállalni az őszinteséget, nem akarsz megbántani. Talán cinkosod voltam én is a hallgatásommal. Talán én nem vagyok elég bátor. Talán csak nem mertem kockáztatni.
Olyan vagy mint, amikor süt a nap
Mert örülök, ha veled lehetek. Tudod, nekem veled lenni olyan, mint amikor süt a nap. A puszta jelenléteddel melengeted a lényem. Van benned valami, valami… csak apróságokban nyilvánul meg, a gesztusaidban, a viselkedésedben, tovasuhanó részletekben, amivel úgy ellágyítasz mindig. Pedig szerintem tudatában sem vagy ennek, és ettől csak még jobban szeretem ezt benned.
Ha hallok felőled, picivel szebb a napom. És boldog vagyok attól, ha legalább néhány kellemes pillanathoz sikerült hozzásegítenem téged. Szeretlek, de tudatában vagyok, hogy ezek az én érzéseim, és téged nem köteleznek semmire. Nehéz lecke megérteni, hogy a szeretet nem birtoklás.
Ahogy az is, hogy csak azért mert nem vagy velem, az nem illegitimálja az érzéseimet. Sőt, nem ok arra, hogy ne szeresselek. A nap sem süt mindig, de mégis olyan jó, amikor végre sütkérezni lehet. Persze nyilván mindenki beteljesült, meg viszonzott érzelmekre vágyik. Nem vagyok különb. De az élet néha szívás, és nem azt adja, amire vágyunk, hanem amire szükségünk van. Mert…
Bizonyos szempontból felszabadító így, szabadon szeretni. Elvárások nélkül, örülni annak ami van, és nem bánkódni azon, ami nincs.
Szabadon szeretni
Na igen, azt hiszem már a tanulságok résznél tartunk. Mert, ezt a tanítást neked köszönhetem. Hálás vagyok, amiért gyakorlati leckét adtál szeretetből. Mondjuk azt a részt szívesen megúsztam volna, hogy beledobtál lelkem pöcegödrébe. De hát, ha ez kellett hozzá…
Valószínű már ideje volt, hogy mélyebben megértsem ezeket a dolgokat. Bár ettől a nehéz pillanatokban még küzdök magammal. De legalább már érzem, hogy elbírok vele, picsán tudom billenteni a démonaimat.
Mert tudom, hogyan akarok szeretni. Hát így. Szabadon. Adni magam. Adni annyit, amennyi jön, és amennyit a másik fogadni tud. És megelégedni azzal, ami kisül a dologból.
Ha csak a távolból is, de szeretlek. Most azt érzem, hogy ott akarok lenni neked. Most azt érzem, érdekel, mi van veled. Most azt érzem, hogy ez elég.
De azt is tudom, hogy semmi nem tart örökké.
Folytonos változás mindenben
Nem fog ez a helyzet örökké tartani, tudom jól. Mindig volt egy pont, amikor tudtam, ennyi volt, úgy ahogy eddig, már nem megy tovább. Nálad ezt még nem érzem. Néha kínzó a szitu, máskor meg élvezem a tanulságait az általad megélteknek. Élvezem, hogy szabadon szerethetlek. Örülök, ha mehetek hozzád, és már jó szívvel gondolok rád akkor is, amikor távol vagy.
Még itt vagyok. Neked. De azt nem tudom megmondani, meddig. Talán már két napig se. Talán még évekig itt leszek. Talán mire elolvasod, már elindultam másfelé. De talán még a következő életemben is csak téged foglak szeretni.
Nem tudom, mikor jön el az a pont, amikor jön a változás. Talán közeledik. Most nem érezlek olyan közel magamhoz. De már máskor is volt ez így, aztán változott. Majd ha már ott van, akkor tudni fogom.
Legalábbis bíznom kell magamban, hogy fel fogom ismerni azt a pillanatot, akkor is, ha ez egy nehéz búcsút jelent, és akkor is, ha örömteli folytatást. De sem siettetni, sem késleltetni nem lehet ezt. Az élet már csak ilyen. Amíg van bennem vágy, ami hozzád hajt, addig ott leszek neked.
Jössz vagy mész?
Kicsit olyan érzésem van, mintha valami elbocsátó szépüzenet lebegne a levegőben. Talán ez a búcsúm hozzád. Talán nem. Mert a másik percben meg konstatálom, hogy minden érzés változatlan bennem.
Persze néha félek, hogy nem akarsz engem igazán, ettől mehetnékem támad. Olyankor eljátszok a gondolattal, hogy inkább önként elballagok, nehogy végül fájjon. De ismerem magam, úgysem megyek sehova, amíg ki nem huny a vágy. Szembenézek, küzdök ha kell, és nem futamodok meg. Gondolom, ezért tanulságos a szerelmi életem, így lesz mindenből poszttraumás növekedés.
Nem mindig tudom hányadán állok magammal. Sem azt, hányadán állok veled. Jössz vagy mész? Semmit nem tudok. Csak azt, hogy most mire érzek indíttatást. Mostanában mindig csak a mostot tudom. És azt teszem, amit diktál. Ennyi telik tőlem. Most. Most épp hiányollak egy kicsit.
Rajtad áll, mennyit kérsz belőlem
Ha jönnél hozzám, annak én csak örülni tudok, boldogan szaladnék hozzád. Ha nem akarsz velem lenni, ám legyen. Ha nem tudod, mit akarsz, az is rendben van. Rajtad áll, mennyit akarsz belőlem. Mert Te tudod, te érzed, mi a jó neked, mire van szükséged. Te tudod, kivel akarsz lenni. Te tudod, mi visz téged előre. Te érzed, merre kell menned. Te érzed, merre vonz az élet. Nem akarlak visszatartani.
Miközben a démonaimmal harcoltam, egy dologra rájöttem. Mindegy hogyan alakul, tulajdonképpen én szeretni szeretnélek. A legsötétebb pillanataimban mindig az hozott megnyugvást a lelkemnek, hogy bármi történik, attól még szerethetlek. Azt senki nem tilthatja meg. Amit érzek, senki nem veheti el. Nem kell meggyűlölnöm téged a döntéseidért. A választásaidat sem kell megítélnem.
Az igazi kérdés: milyen nő akarok lenni
Nem az a lényeg, hogy reménytelen-e a szerelmem. Nem az a kérdés, hogy viszonzod-e. És végképp nem az a kérdés, mit érzel irántam. Érzel-e egyáltalán valamit, vagy csak jól jön, ha valaki meghallgat, jól esik az egódnak, ha valaki odavan érted.
Az igazi kérdés az, hogy milyen ember vagyok, milyen ember akarok lenni. Milyen nő akarok lenni.
Olyan, aki megorrol, ha valami nem úgy alakul, ahogy ő akarja? Olyan, aki számára a szeretet, a kapcsolat olyan, mint valami üzleti tranzakció, amiben „akkor adok, ha kapok”? Olyan, aki manipulál, megutál vagy kígyót-békát mások fejére olvas, ha megbántják? Olyan, akinek igazából nem számít, csak a saját akarata, a saját érzelmeinek beteljesülése?
Nem, nem ilyen nő akarok lenni.
Olyan ember akarok lenni, aki képes önzetlenül szeretni. Még akkor is, ha ez manapság nem divat. Olyan nő, aki a legjobbat akarja annak, akit szeret. És képes is megtenni ennek érdekében azt, ami tőle telik. Aki képes elfogadni a másikat, a döntéseit, akkor is, ha az nem esik egybe a reményeivel.
Mondjuk, jó eséllyel ez a nehezebb út. Na, már megint jól beválasztottam a leckét.
Szeretni szeretnélek
Éppen ezért nem csak szeretni szeretnélek, hanem jól szeretni szeretnélek. Nem akarok haragudni rád. Nem akarlak utálni. Nem akarlak meggyűlölni. Nyilván fájna, ha elküldenél, ha mással lennél, ha nem kérnél többé belőlem. De elfogadnám. Idővel biztosan. Őszintén jobban megrémít a lehetőség, hogy megutálhatlak, mint hogy soha többé nem látlak. Szóval nem áll szándékomban utálkozni.
Olyan vagyok amilyen, és csak magamat tudom adni, nem többet, de nem is kevesebbet. Ha Te is vágysz rám, hát itt vagyok. És szeretni szeretnélek. Jó szívvel gondolni rád. Jót kívánni. Adni magamból azt, amit tudok, és amit örömmel fogadsz. Mert fontos vagy nekem, és szeretlek. És nem érzem magam kihasználva, vagy bántva, akkor sem, ha ennyi az egész. Jó szívvel adom magam. Rajtad áll, mennyit kérsz belőlem.
Szóval, hogy tetszik a bejegyzésed?
Na, látod, most már van saját bejegyzésed. Még ha jobbára inkább rólam is szól. (Bocsi, megszoktam, hogy itt enyém a rivaldafény.) Ne haragudj, de arra, hogy megírjam a történetünket, még nem állok készen. Arra még mindig nincsenek szavaim. Szóval nem tudom, ez most így mennyire adja neked.
Mindenesetre most már besorolhatsz azon lányok közé, akiket megihlettél és elvont írásokat tesznek közzé, amiben magasztalják a hajadon lágyan megcsillanó fénysugarakat. De hát valljuk be, azért az a csillanás se kutya…
Ha most ez sok volt, nem akarsz vele szembenézni, felvállalni, hogy neked is volt szereped a helyzet kialakulásában… Nos, azt hiszem, elég ammót adtam ahhoz is, hogy nyugodtan mondhasd, „nincs jelentősége, direkt olyat keresett szerencsétlen lány, aki nem viszonozza az érzéseit, hogy bajlódhasson a nyűgjeivel”. Látod milyen rendes vagyok, még erre is gondoltam. 😀
Mi van most benned?
Nem tudom, mi van most benned. Jól esett? Megérintett legalább egy kicsit? Bosszant a dolog? Tiltakozol? Vagy lesokkolt? Esetleg nyugtázod és nem tudsz mit mondani? Elsunnyogva szó nélkül hagyod majd vajon? Tudom, hogy hajlamos vagy rá, ha úgy gondolod, bántanál az őszinteséggel. De inkább ne tedd, elbírom az igazságot, nem foglak bántani érte. Amúgy is, a legrosszabb lehetőség, amivel szembe kell nézned, hogy a jövendőbelim hálás lesz neked, amiért megtanítottál még jobban szeretni.
Mert ezt köszönhetem neked, hogy szeretni tanítottál, és ezért hálás vagyok. Nyitottál a lelkemen. Felszakítottál sebeket, és ezzel lehetőséget adtál, hogy rendesen begyógyíthassam. Megvillantottad nekem, hogy vannak ám olyan férfiak, akik szerethetőek, és úgy szerethetőek, ahogyan nem is gondoltam, hogy lehetséges. Új kapcsolati dimenziókat láttam meg általad. Nem tudom, hogy veled megyek-e tovább, vagy csak a hála marad, de kedves leszel a szívemnek, az biztos. Bárhogy is alakul, tanulok hát tovább, aztán majd meglátjuk hova vezet ez a sok tanulság.
Az érzelmeim hevében könnyeztem ám itt-ott, szóval pillanatnyilag megint akadoznak a szavak, ezért fogalmam sincs, mit írjak lezárásnak. Remélem, nem csak annak a személynek lett üzenet, akinek szól a közzétett vallomás. Talán másokat is megérint, leszűrnek valamit belőle, amit magukkal tudnak vinni.
Most nagyon furának érzem beszúrni ide, hogy ha tetszett olvasgass tovább, vagy kövesd a blogot Facebookon vagy Instán… De azért érezzétek magatokat felszólítva, ha úgy érzitek, tudtok és szeretnétek kapcsolódni.