Önkép, önelfogadás és szerelmi leckék a Tüskék és Rózsák udvara nyomán
Bizonyos körökben nagyon népszerű tézis a „párom a tükröm” elgondolás, és valóban sok igazság van benne. Ugyanis, ha nyitottak vagyunk rá, nagyon élesen láthatjuk meg valódi önmagunkat embertársainkkal való kapcsolódásaink során.
Csakhogy ez nem feltétlenül megy olyan magától értetődően, sőt, sokkal inkább hajlamosak vagyunk a társas interakciók során a másikra kenni mindent, és közben magunkat meg észre sem venni. Könnyű belátni, hogy az agyunknak ez könnyebb, hiszen így csak a beérkező információkat kell feldolgoznia, és az általunk adott reakció jogosságát meg sem kell kérdőjelezi.
Önismereti játék
Pedig nagyon izgalmas önismereti és önfejlesztési játék, ha néha megállunk, belenézünk abba a tükörbe, amit a társaink állítanak elénk. Persze, nem titok, hogy ez olykor kiborító is lehet. Hiszen önmagunkkal szembesülünk, és egyáltalán nem biztos, hogy annyira tetszeni fog az, amit látunk…
Ahogyan Feyre is megrázóan szembesült a valódi önmagával a Tüskék és Rózsák udvara egyik kötetében.…
Ezúttal az önelfogadásról, az önképünkről és a kapcsolataink tükrébe való elmélyedésről lesz szó, mégpedig a Meg-Látó kategórián belül. Ugyanis ismét egy „szerelmi leckét” hoztam, amihez az inspirációt a Tüskék és Rózsák udvarában „láttam meg”.
Megjegyzés: Az idézetek a harmadik kötetből származnak, és bár túl nagy spoilert nem rejtenek, de ha még egy pici infót sem szeretnél tudni az olvasás előtt, akkor kérlek mentsd el későbbre a bejegyzés elérhetőségét.
Szembenézés önmagunkkal
Jöjjön is egyből néhány szembenézős és önfelfogadós idézet a könyvből, ami mentén a kapcsolódó gondolataimat is taglalni fogom a bejegyzés további részében.
„Ritkán fordul elő, hogy valaki képes elfogadni, ki és mi ő valójában, anélkül, hogy elfordulna vagy elmenekülne a látottaktól. A tükörnek ez a lényege: mindenkinek, aki belenéz, megmutatja a valódi arcát, akármilyen visszataszító is az.
Egyesek észre sem veszik, amikor a tükörbe néznek, hogy ők maguk az az iszonyat, ami rájuk visszanéz. A rettegésbe őrülnek bele. Mások nagy mellénnyel érkeznek, és teljesen megrázza őket az a sajnálatra méltó lény, akinek a szemébe néznek.”
Imádtam ezt a remek megfogalmazást! Hiszen önmagunkkal szembesülni sokszor pont ilyen! Él bennünk egy kép saját magunkról, ám az nem feltétlenül esik egybe a valósággal. És, amikor szembesülünk ezzel, nos az tényleg sokkoló lehet. Finoman szólva.
A probléma ugye ott kezdődik, ha meg sem kérdőjelezzük az önképünk helyességét, mivel ez nagy buktákhoz vezethet az élet kanyarjaiban. Márpedig legtöbbször – akár pozitív, akár negatív – nem kérdőjelezzük meg az önképünket.
Mi is az az Ouroboros?
A Tüskék és Rózsák udvarának egyik kötetében szerepel egy Ouroboros nevű mágikus tükör. Időtlen idők óta bárki, aki próbálkozott és belenézett a tükörbe, nos, mindannyiuknak megbomlott az elméje. Ám, a főhősnőnek a harchoz meg kell szerezni ezt a tükröt, ám ennek feltétele, hogy belenézzen, amivel az őrületet kockáztatja.
Végül vállalja a feladatot és próbára teszi magát. Spolier, de kiállja a próbatételt. Még egy spoliler: a tükör nem valami borzalmat vagy mágikus iszonyatot mutatott, hanem „csak” az adott személy igaz valóját. Bizony ez volt az a teszt, amit olyan sokan nem bírtak ki ép elmével.
Személy szerint nekem nagyon-nagyon tetszett ennek a részletnek a szimbolikája és az üzenete, olyannyira, hogy a lelkem blogbejegyzés után kiáltott!
Elfogadni azt, amilyenek vagyunk
Szerencsére a könyvben nem tiszta tündérmesét kaptunk, megpendítik a történetben is, mennyire nehéz tud ez lenni. De kapunk még egy kicsit többet is: az eredménybe is bepillantást nyerhetünk, abba, hogy milyen lelki békéhez – és lelki erőhöz – vezet, ha hajlandóak vagyunk megszenvedni a folyamatot.
-Mit láttál benne? […]
– Saját magamat – feleltem. […] Összetörtem, tomboltam és bőgtem. Hánytam és rekedtre kiabáltam magam. Ököllel vágtam a tükörre. Aztán összegömbölyödtem, és remegve figyeltem ebben a szörnyetegben, vagyis magamban, minden visszataszító, kegyetlen és önző vonást. De belenéztem, és nem fordultam el.
Amikor elmúlt a remegésem, új szemmel láttam mindent. Mindent, ami rossz volt: büszkeséget, szégyent, haragot, gyávaságot, fájdalmat. És ekkor hirtelen más dolgokat is láttam, fontosabb dolgokat.
– Amit ez után láttam, […] azt már szerettem, azt hiszem. Megbocsátottam magamnak, mindent megbocsátottam. […] Csak én engedhetem meg a gonosz erőknek, hogy megsemmisítsenek engem. Csak én magam fogadhatom el a gonoszt, csak én fogadhatom be magamba. És akkor megértettem, Ouroboros alávetette magát az akaratomnak. „
Szembenézés önmagunkkal
Ha képesek vagyunk szembenézni önmagunkkal, az reális irányában tolja az önképünket, és ha lépésenként is, de meg is tanuljuk elfogadni magunkat, az mély megnyugváshoz és lelki békéhez vezet.
Sőt, ahhoz a megértéshez, hogy változtathatok, mert csak én engedhetem meg magamnak a negatív vonásaim elburjánzását is. És így hódol be az Ouroboros: vagyis reális rálátással azt is felismerem, hogy az én felelősségem az, hogy milyen is vagyok, hogyan bánok másokkal. Hogy csak én engedhetem meg a „gonosz erőknek”, hogy átvegyék felettem az uralmat.
Ellenkező esetben, ha nem bírom ki az önszembesülést, az Ouroboros fog fogva tartani, hiszen ha nem fogadom el magam olyannak, amilyen valójában vagyok, akkor egy csomó energia rámegy arra, hogy kifelé mutassam magam olyannak, amilyen igazából nem vagyok.
Eközben még saját magam is becsaphatom, és elhitetem magammal, hogy nem vagyok én olyan. Csakhogy így végső soron kiszolgáltatottja leszek a saját önbecsapásaimnak.
… és a kapcsolatok vetülete
Nem utolsó sorban az őszinte szembenézés segít a pártalálásban is, hiszen hitelesebbek, önazonosabbak leszünk. Olyan nincs, hogy tökéletesen tisztában legyünk magunkkal, de a saját magunkról alkotott képet közelíteni kell ahhoz, ami a valóság.
Minél nagyobb az eltérés aközött, amit hiszünk magunkról és amik valójában vagyunk, annál kitettebbek vagyunk a saját illúzióinknak és embertársaink felénk irányuló magatartásának.
Önelfogadás
Az egy dolog, hogy tudjuk milyenek is vagyunk, ám korántsem olyan egyszerű megbékélni magunkkal, békét kötni a hibáinkkal és gyengeségeinkkel, vagy akár az előnytelen jellemvonásainkkal.
A párkapcsolat szerepe az önelfogadás során
A szerelem, a párkapcsolat segítheti az önelfogadást, akár spontán módon is. A partner elfogadása, visszajelzései támogatják, erősítik a megbékélést önmagunkkal. Mert fontos a másik nekünk: ő az, akinek igazán számít a véleménye, hozzáállása, és ha ez pozitív, annak spontán módon lehet pozitív hatása.
Ha a „fontos másik” azt közvetít felénk, azt üzeni, hogy elfogadhatóak vagyunk, az elfogadhatóságunkat tükrözi vissza, akkor a partnerünk tükrében spontán és olykor magától értetődően megy végbe az önelfogadás görönygyös folyamata.
A külső visszaigazolás buktatói
De vannak itt buktatók is, mert az önelfogadás egy trükkös dolog. Ha alapvetően nem érezzük magunkat elég jónak – akár tudatos ez, akár nem – az hajlamosít arra, hogy más emberektől, dolgoktól akarjunk megerősítést szerezni. Folyamatosan keressük annak bizonyosságát, hogy márpedig jók vagyunk, elfogadhatóak, szerethetőek vagy egyszerűen csak jó pasik/jó csajok.
Persze van szerepe a kapcsolatainknak az önmagunkhoz fűződő viszonyunkban, de nem árt óvatosan bánni vele. Ne kívülről akarjuk beszerezni, mert ez egy belső dolog. Ugyanis bármennyi visszaigazolást is zsebeljünk be, nem lesz elegendő a belső bizonytalanságunk megoldására.
Ráadásul sokkal gyakoribb az az eset, amikor pont az gátol a pártalálásban, hogy nem fogadjuk el magunkat, vagy éppen sok az „anomália” az önképünkben. Ugyanis ezt tudattalanul is kiszagolják a potenciálisan jó partnerek.
Szóval nem a leghasznosabb módszer kívülről várni a „megmentőt”, vagyis a partnertől várni azt az érzést, hogy „elég jó vagyok”. Ennek a pártalanságon kívül is komoly buktatói lehetnek. Kell a saját erőfeszítés is, a partner legfeljebb csak támogatni tudja a folyamatot. Rossz úton jár az, aki kizárólag a partnertől várja a visszaigazolást. Nézzünk két nagyon tipikus buktatót.
Függőség a partner lététől
Könnyen függőségi viszony alakulhat ki, amiben a másik léte és támogatása szükséges az önmagunkról alkotott pozitív kép fenntartásához. A partner nélkül viszont ismét előtörhet az „értéktelen vagyok” érzése. Jobb esetben a kapcsolat elvesztése hozza ezt elő. Rosszabb esetben a kapcsolat alatt is folyamatos visszaigazolást igénylünk a párunktól.
A partner pedig adott esetben kapcsolatról kapcsolatra változtatható, de a különböző személyeknek mindig ugyanaz a hálátlan feladata jut: megerősíteni az elfogadhatóságunkat.
A rózsaszín köd feloszlása
Egy másik hátulütő a kapcsolat időtartama lehet. Ugyanis a kívülről érkező visszaigazolás csak addig igazán értékes, amíg a másik embert értékesnek látom. Itt pedig be tud kavarni a szerelmi illúzió, ami eleinte jobb színben tünteti fel a társat. Akkor amikor a kezdeti rózsaszín köd fakul és elkezdem meglátni a másikat, sallang nélkül, válságba kerülhet a kapcsolat jövője.
A társ tükröt tart – Nézz bele!
Hm… hogy is van akkor ez? A kapcsolat segíthet, de mégse a kapcsolattól várjuk az önértékelésünk rendbe tételét? Paradoxnak tűnhet, mégis feloldható az ellentmondás.
A kapcsolat – minden emberi kapcsolat – egyfajta „igazmondó” tükörként tud funkcionálni, akár csak az Ouroboros a Tüskék és Rózsák udvarában. Ha hajlandóak vagyunk belenézni, megláthatjuk benne a valódi önmagunkat.
Ekkor tudatosíthatjuk, hogy amit látunk, az mi magunk vagyunk. Ha már rálátásunk van, elkezdhetünk dolgozni azon, hogy elfogadjuk magunkat, vagy éppen csiszoljunk a személyiségünkön. Ez rendkívül sokat segíthet a reális önértékelésben valamint az önelfogadásban.
Persze, ehhez bele kell nézni a tükörbe, vagyis kapcsolódni kell más emberekkel. Kapcsolódás nélkül nincs tükör, és ennek veszélye, hogy önelfogadás címén pusztán egy elméleti elgondolást próbálunk elfogadni, ami nem biztos, hogy kiállja a hétköznapok próbáit.
De hogyan tud segíteni egy kapcsolat leginkább az önértékelésünkön?
Megnyílás és a sötét oldalunk felfedése
Nem elég csupán elfogadni magunkat, illetve ez addig nem teljesen őszinte, amíg nem tudjuk a legközelebbi kapcsolatainkban felfedni a mélységeinket.
A sok-sok egymást követő randi, a kalandok és a rövid életű, felszínes kapcsolatok, bár hozzásegíthetnek önismerethez, ám az önértékelésünkre mégis csak kis mértékben vannak hatással. Ugyanis egy kaland, vagy felszínes kapcsolat során pont a mély elfogadást nem tudjuk megtapasztalni, ami által a kapcsolat segíthet(né) a valódi önelfogadást.
Talán a legfélelmetesebb dolgok egyike felfedni magunkat, a gyengeségeinkkel, félelmeinkkel, hibáinkkal együtt. Könnyen érezhetjük úgy, hogy kiszolgáltatottá, sebezhetővé, esetleg nevetségessé válunk, ha ezt megtesszük.
A gyengeségeim ellenére elfogadható vagyok? A hibáimmal együtt is szerethető vagyok? Tökéletlenül is elég jó vagyok?
Mind arra vágyunk, hogy elfogadhatóak legyünk, szerethetőek legyünk, úgy ahogy vagyunk, a hibáinkkal, tökéletlenségeinkkel együtt is. De ezt csak úgy tudjuk megtapasztalni, ha kockáztatunk és felfedjük a valódi önmagunkat.
Vagyis a sötét oldalunkat is fel kell fedni, a félelmek és az ezzel járó bizonytalanság ellenére is, hiszen enélkül nem tapasztalhatjuk annak elfogadását sem. Ha falat húzol a lelked köré, azzal elválasztod magad másoktól.
A tükör próbatétel is
Ahhoz, hogy meg merjük ezt lépni, persze nem árt, ha kibírjuk a szembenézést önmagunkkal. Hogy ne ijedjünk meg a saját sötét oldalunktól, ne leplezni próbáljuk a hibáinkat, hanem tudatosítani tudjuk őket, hogy megbékülhessünk velük (esetleg csiszolni tudjunk magunkon).
Így segít ebben a társ:
- Egyrészt visszatükröz, tehát segít, hogy általa megláthassam a valódi önmagam.
- Másrészt, a felém irányuló elfogadása, az, hogy a hibáimmal együtt elfogad, azt tükrözi számomra, hogy elfogadható vagyok. Ez támogat abban, hogy magamat is elfogadjam.
De nem elegendő pusztán a társtól, a kapcsolattól várni az elfogadhatóságunk megélését, nekünk is tennünk kell érte, aktívan „használni a tükröt”, dolgozni kell magunkon.
Ha nem akarjuk meglátni magunkat a tükörben
Nagyon tetszett a könyvben az a rész is, ahogyan az önmagunkkal való őszinteség hiányát bemutatta a regénybeli szösszenet. Ugyanis a legtöbben nem akarunk belenézni a tükörbe, vagy legalábbis nem akarjuk a valóságot látni benne. Ragaszkodunk az önmagunkról kialakított illúzióinkhoz.
Egyesek észre sem veszik, amikor a tükörbe néznek, hogy ők maguk az az iszonyat, ami rájuk visszanéz. A rettegésbe őrülnek bele. Mások nagy mellénnyel érkeznek, és teljesen megrázza őket az a sajnálatra méltó lény, akinek a szemébe néznek.
Pedig önhitegetéssel csak bomlott elméjűek leszünk, még ha csupán képletesen is. Amíg ragaszkodunk az elképzelt önképhez, addig a rabjai leszünk annak. Ahogy a könyvben is, a mágikus tükör, akkor adta meg magát, amikor a főhős kibírta a szembenézést és megbékélt önmagával. Elfogadta a gyengeségeit, a hibáit, az előnytelen jellemvonásait, így ura lett önmagának.
Az élet hozza a lehetőséget…
Megúszni nem lehet, mert vannak olyan élethelyzetek, amikor kéretlenül is elénk tartja a kemény valóság tükrét a sors, és ilyenkor bizony döbbenten karambolozunk vele. Lehet ez egy kapcsolat, vagy akár kihívást jelentő élethelyzet is.
Ekkor jó esetben észrevesszük, hogy „az is én vagyok”, csak egy olyan oldalam, amire eddig nem volt rálátásom. Az első idézet is szépen taglalja a nem túl hízelgő variációkat. Ilyenkor vannak, akik tagadásba menekülnek, nem hajlandóak elfogadni a valóságot, ragaszkodnak a fejükben élő szép, illuzórikus képhez, amit magukról kialakítottak
De minél jobban ragaszkodnak hozzá, annál inkább sodródnak, amolyan hétköznapi őrületbe, mert „önvédelemből” a saját nézőpontjukat úgy módosítják, hogy még véletlenül se lássanak rá önmagukra.
Persze a környezetét már nem feltétlenül tudja így megtéveszteni, hiszen a reakciói sok esetben magukért beszélnek. Időnként nagyon nyilvánvaló külső szemlélők számára, hogy nincs tisztában az illető magával. Máskor meg észre sem vesszük. Olykor csupán valami ködös érzetünk van, hogy valami nem tiszta itt.
Eredmény a kapcsolat minősége
Az emberi kapcsolataink is megváltoznak, ha képesek vagyunk kibírni a szembenézést. Még ha zokogunk, olykor összeomlunk, tombolunk is, összetörünk a folyamat során.
De a végére helyükre kerülnek a dolgok. Hiszen amíg önbecsapunk, a társainkat is kénytelenek vagyunk ebbe a játszmába bevonni. Nekik sem „engedélyezett”, hogy rávilágítsanak a vakfoltjainkra, mert azt támadásnak, rossz indulatnak, vagy csak egyszerűen bántónak érezzük.
Az illúzióink körbebetonoznak egy olyan zónát a kapcsolatainkban is, amiben nem lehetünk teljesen őszinték, nyíltak. Következésképpen ezeken a pontokon nem kapcsolódhatunk, mert azzal kockáztatnánk, hogy kártyavárként omlanának össze az önhitegetéseink.
Vagyis ezzel a kapcsolatokban távolságot teremtünk, falakat emelünk, ami kisebb-nagyobb mértékben gátol a mély, őszinte, szereteten alapuló kapcsolatok kialakításában. Vagyis pont attól zárjuk el magunkat, amire vágyunk.
A minőségi emberi kapcsolatokhoz békés megelégedettség szükségeltetik saját magunk iránt. Ha erre vágyunk, akkor kénytelenek leszünk végigmenni ezen a nehéz úton. Sőt, idővel mind változunk, így kénytelenek vagyunk újra és újra odaállni a saját Ouroborosunk elé és próbára tenni magunkat.
Remélem tetszett ez a kis eszmefuttatás, ha bármit hozzáfűznétek, megosztanátok vagy kérdeznétek, írjátok meg bátran a hozzászólásban.
Kapcsolódó bejegyzések:
- Harry Potter-szerelmi leckék: szerelmi bájitalok
- A látásmód a felszínes, nem az Instagram
- Hogyan lettem láthatatlan lányból jó nő
Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!
A tükör fogja vagyok, egyelőre, bevallom. Kicsit én is beleőrültem, illetve látszik is a kapcsolataimon. De érzem folyamatosan, hogy valami nem oké, ami egyben arra is sarkall, hogy utakat keressek. Ez a folyamat már jó pár éve tart és egyelőre csak a halvány remény él, hogy egyszer majd sikerülni fog. Néha azt kívánom, hogy bár bele se csöppentem volna ebbe. Viszont abban biztos vagyok, hogy ha egyszer eljutok oda, hogy megbarátkozom magammal, akkor hálás leszek ezért a „küzdelemért”.
A cikkhez egyébként gratulálok, kiváló! Ismét elgondolkoztatott, de egyben meg is erősített, hogy jó az út amin járok, csak még a felénél tartok (szembenézés). Hajrá és kitartást mindenkinek! 🙂