Mindennapos testneveléssel sportos felnőtté válunk?

Egy életmód hangsúlyos vélemény fog következni a mozgás és a sport szeretetéről, valamint az iskolai testnevelés kapcsolatáról. Egy személyes történeten keresztül szeretném bemutatni, nálam miért nem volt az iskolai testnevelés mozgásra és aktív életmódra ösztönző, és miért nem kedveltette meg velem a sportolást.

Azért döntöttem a véleményem megosztása mellett, mert szerintem tanulságos a történet, és bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki hasonló okokból rossz szájízzel emlékszik vissza a sulis tesire.

***

Előre leszögezném, hogy nem a mindennapos mozgás szükségességét kérdőjelezem meg. Az nem vitás, hogy a sport és a mozgás nagyon is szükséges, mind a fizikai mind a mentális egészségünk szempontjából. Szerintem ezt a kérdést nem kell túlvitatni. Inkább az iskolákban bevett szemléletmód az, amivel a saját tapasztalataim alapján nem értek egyet.

Mindennapos testnevelés

Amikor annak idején először hallottam, hogy bevezetik a mindennapos testnevelést az iskolákban, az első gondolatom az volt, hogy „úristen, szerencsétlen kölykök”. A helyzet az, hogy míg gyerkőcként nem volt gondom a tornaórákkal, addig kamaszként már utáltam, és ha csak tehettem ellógtam vagy igyekeztem megúszni az órát.

Az ellenérzésem nem volt alaptalan, jó okkal utáltam a testnevelést, és ez egyáltalán nem a lustaságon alapult. Ugyanis sok-sok negatív élményem van a tornatermek színtereiről.

Az egykori tesi órák „borzalmai”

Az ok, ami miatt megutáltam a tesit rendkívül egyszerű: többnyire azokat a mozgásformákat űztük az órákon, amikhez abszolút nem volt érzékem. A fő problémám az volt, hogy nekem mínusz kettes a labdaérzékem. Már kicsi koromban is az volt, és minden hiába, ez azóta sem változott. Márpedig az órák nagyrészt labdasportokból álltak. Leggyakrabban kosárlabda, néha kézilabda, olykor röplabda és egyszer-egyszer foci. Időnként még megfuttattak minket, esetenként erőnléti foglalkozások is voltak. De nagyjából ez volt a választék.

Bár időnként sikerült gyenge-közepes szinten teljesítenem, de ez is csak arra volt jó, hogy ne érezzem magam annyira szánalmasnak. Egyéb esetekben a lebőgéseim és durva bénázásaim egy egész osztály szeme láttára még megalázóak is voltak. Kamaszként ez egyáltalán nem volt felemelő érzés.

Sportos készségek

Már kiskoromban egyértelművé vált, hogy a labdához nagyon nincs érzékem. Viszont a tesi órák jobbára másból sem álltak. Ezáltal folyamatosan azt éltem meg, hogy béna és ügyetlen vagyok. Nem volt sikerélményem, sőt inkább a kudarcok halmozódtak, így az önbizalmam sem tudott erősödni. Egy idő után pedig már inkább elkerültem volna a tornatermet.

Az egész úgy csapódott le bennem, hogy nekem nem való a sport, a mozgás nagyon nem az én terepem. Pedig ez nem volt igaz, pusztán arról volt szó, hogy ezekhez a fajta sportokhoz nem volt érzékem.

Amihez lett volna érzékem az például a szertorna, részben az atlétika. (De imádom a táncot is, csak az ilyen közegekben említésre sem méltó.) Ám ilyesmire nem vagy csak ritkán került sor. Egyszer vagy kétszer egy évben ugyan előkerültek a talajgyakorlatok vagy épp a magasugrás, de ezek mindig szűkre szabott egy-egy órás alkalmak voltak. Ez nagyon kevés idő volt arra, hogy megtapasztaljam az ellenpólust, hogy van amiben jó vagyok, hogy kibontakozzak benne és sikerélményeket szerezzek. És még ha sikerült is pozitív attitűddel távozni egy-egy ilyen óráról, az nem tudta kompenzálni a sok-sok órányi szánalmas teljesítményt.

(Bár az a mai napig pozitív emlék,  hogy a magasugrás milyen jól ment, még a fiúk egy jó részét is simán lepipáltam. :P)

Lehetőségek szertára…

Arra persze van magyarázat, miért volt ezekből az alkalmakból kevés. Néhány ezek közül…

• Részben az eszközhiányban keresendő a magyarázat.
• Ilyenkor csoportokra bontva tud az osztály dolgozni, viszont az oktató nem feltétlenül tud mindenhol ott lenni, amikor szükség lenne rá.
• A szertornához be kell rendezni a termet és óra végén el kell pakolni. Ha ehhez hozzáveszünk legalább egy rövid bemelegítést, illetve azt amíg a tornatanár elmagyarázza a feladatokat – a sérülések elkerülése érdekében a helyes kivitelezést – nos, máris ott tartunk, hogy egy 45 perces órába mindezt belesűríteni nem egyszerű.
• Nagyobb osztálylétszámnál egyszerűen könnyebb a csapat- és labdasportok gyakorlatainak levezénylése.
• Előtérben vannak a többség igényei. Én például fiús osztályba jártam, csak 8 lány volt a 20 fiú mellett, ezért többnyire olyan tematika volt tesiórákon, ami a fiúknak kedvezett. És hát ők jobban preferálták a kosárlabdát…

Testnevelés-hagyaték

Mivel csak elenyésző mértékben voltak olyan mozgásformák az órákon, amiben ténylegesen eredményes is tudtam volna lenni, ezért az élményeim alapján kialakult bennem az a tudat, hogy eleve tökre béna vagyok a sportokhoz, és én egyáltalán nem vagyok az a mozgékony típus. Következésképpen utálok sportolni. Innentől kezdve már sok indíttatásom sem volt ahhoz, hogy új dolgokat kipróbáljak.

Ezt igencsak nehezen lehetett volna mindennapos testneveléssel „orvosolni”, ami valószínű még több negatív élményhez, még több kreatív felmentéshez és még több lógáshoz vezetett volna. Ha csupán a mennyiség növelésével akarunk eredményt elérni az könnyen lehet zsákutca.

Nálam eleve nem az volt a gond, hogy a kevés tesi miatt nem kedveltem meg a sportolást és/vagy nem vált szokássá a mindennapos mozgás. Nem a mennyiséggel volt gond, hanem a minőséggel; azzal, amit és ahogy csináltunk az órákon.

Mégsem lettem sport-kerülő

A rossz emlékű tapasztalatok ellenére mégsem lettem sport-kerülő. Ugyanis az egésznek a rákfenéje nem a lustaság volt, hanem az, hogy legfeljebb csak iskolán kívül volt lehetőségem azokat a mozgásformákat űzni, amiket kedveltem és szívesen csináltam. Időközben pedig fel is fedeztem az egyéb lehetőségeket. Suli mellett jártam táncra, de például fordulópont volt, amikor a jógával megismerkedtem. (Erről meséltem már korábban, itt: jógás tapasztalatok)

Amint kikerült a rendszerből a kényszer és a „kellemetlen” sportok, egyből több kedvvel és lelkesedéssel fedeztem fel az aktív oldalam. Majd szépen lassan tudatosodott bennem, hogy mégsem vagyok annyira ügyetlen. Van amihez tényleg nincs érzékem, de van amihez igenis van. Nem vagyok annyira béna, csak szimplán másban vagyok jó.

Innentől kezdve viszont szépen beépültek a hétköznapjaimba azok a mozgásformák, amiket szerettem. És igen, ez sokkal inkább jelent mondjuk táncot, jógát, vagy aktuálisan éppen balettot. (A kezdő balettos élményeimről itt írtam: Balett tapasztalatok) Viszont, ha nem lett volna személyes indíttatásom arra, hogy kipróbáljak új dolgokat, megismerjek különféle mozgásformákat, akkor az iskolai tapasztalatok alapján simán belesüppedtem volna annak az elgondolásnak a kanapéjába, hogy a sport nem az én világom, ez nem nekem való dolog.

Mi kell a sportossá neveléshez?

Nos, a saját példám alapján azt tudom mondani, hogy a sport szeretetére nem úgy lehet nevelni, hogy lenyomjuk a fiatalok torkán a kötelező tesit, hanem ha olyan mozgásformát talál és űz, amit szeret és szívesen csinál. A sikerélmény és a pozitív tapasztalatok járulnak hozzá a leghatékonyabban ahhoz, hogy felnőttként is szívesen aktivizálódjon valaki. Szerintem meghatározó a tapasztalás, hogy „én ebben jó vagyok”, hogy „ettől jól érzem magam”. A pozitív élmények adják a legjobb alapot.

Itt pedig nagyon is bejön a képbe az, hogy mennyire színes a felhozatal az iskolákban, vagy éppen van-e lehetőség, legalább részben választani. Ugyanis minden gyerek más, máshoz van érzéke, tehetsége, adottsága, sőt kedve is.

Nem azt mondom, hogy ne ismertessünk meg többféle mozgásformát a tornaterem falai között, de  fontos, hogy többnyire olyasmit űzzön, amiből testileg és lelkileg is töltekezik. Enélkül hiába van minden nap testnevelés. Ha olyan a tematika, amihez nincs érzéke, amit nem szeret, akkor az csak egy kényszer lesz, amit túl kell élni. Nem fogja ösztönözni.

Test és elme sportossá nevelése

Engem hiába raktak a kosárpalánk elé, minden alkalommal egy kicsivel jobban utáltam. Még ha ki is hoztam magamból a maximumot, akkor sem voltam túl ügyes, és különben sem volt hozzá semmiféle affinitásom. És ha minden nap lett volna tesi, ez akkor se változott volna, csak még többször tapasztaltam volna meg, hogy nem vagyok ebben jó és ez nem túl ösztönző.

Ne jógázzuk el magunkat a racionalitás talajától, de ha választhattam volna, akkor kosárlabda helyett inkább szertornáztam volna nagyobb arányban. Nos, valószínűleg teljesen más élményeket szereztem volna a sportról. Nagyobb eséllyel alakult volna ki bennem, hogy ebben jó vagyok, szívesen csinálom, és szívesen áldozok rá az időmből nap, mint nap. Ez pedig más hozzáállást alakított volna ki bennem a sportolással kapcsolatban.

Ilyen hátszéllel hatékonyabban váltottam volna aktívabb életmódra, illetve tartottam volna meg. Így viszont, amikor már volt lehetőségem választani, eleinte még a rossz beidegződésekkel is meg kellett küzdenem, mielőtt tényleg aktívabb életvitelt kezdtem élni, és mertem kipróbálni új dolgokat.

Nem csupán a testet kell megdolgoztatni, az elmét is sportossá kell nevelni, ha aktív felnőttet szeretnénk, aki kondiban tartja magát. Ám, az elmét nem a mennyiséggel, hanem a tapasztalatok milyenségével lehet hatékonyan kondicionálni.

Legalábbis szerintem, mert nekem ez a tapasztalatom. Ha máshogy látod, ne tartsd magadban, használd a komment szekciót és fejtsd ki az álláspontod! 😉

***

Ha szívesen olvasnál hasonló témákról, nézz szét a lenti ajánlósávban vagy az Élét-Módusz kategóriában, hátha találsz mást is, ami érdekel!

Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!