A napokban pörgettem a Facebook hírfolyamát, amikor hirtelen elém került egy arc, nagyon-nagyon régről. Elmerengve kattintottam a profiljára, és nézelődés közben furcsa, szomorkás hála kavargott bennem. Akkoriban a rózsaszín ködös szerelemből fájdalmasan taszíttattam ki, de sok-sok év távlatából mégis hálás vagyok érte, hogy így alakult.
Újabb El-Regélt sztorival érkeztem arról, hogy bár megélni fájdalmas a szerelmi csalódást, de utólag mégis kiderülhet: sokkal jobb, hogy így történt. Amikor benne vagyunk egy nehéz helyzetben nem feltétlenül látjuk tisztán a képet, ezért ott és akkor talán észre sem vesszük, hogy egy sokkal jobb útra terelt minket az élet.
Szóval ezt a kis szösszenetet főleg azoknak szánom, akik egy ehhez hasonló fájdalmas helyzetben valami pislákoló reménysugárba szeretnének kapaszkodni.
***
Szerelem első látásra?
Nem tudom, van-e szerelem első látásra. De azt tudom, hogy abban a pillanatban, amikor először megláttam őt, valami nagyon mélyről jövő melegség járta át a mellkasom. Szinte magától értetődő természetességgel kezdtek áradni az érzelmeim, magától értetődő volt, hogy szeretem és elfogadom őt.
Mintha a világ rendje lett volna az, hogy találkozunk, egymásra találunk és megállapodunk. Bizonyára csak a rózsaszín köd miatt, de számomra révbe érés volt, a megtalált boldogság, és vele képzeltem el az életemet.
Akkoriban költözött a városba, kisvárosból egy nagyobba. Feltöltötte, inspirálta a változás. Emlékszem, még friss volt az új helyen, amikor kapott egy megkeresést, hogy pár hónap múlva esetleg lenne egy lehetőség számára Budapesten is. Lelkesedéssel töltötte el, hogy még tovább léphet, lelkesítette a gondolat, hogy egy még nagyobb városban is kipróbálja magát.
De a változatosság, a bátorság és a törekvés nem az ő stílusa volt. Így bizony én sem voltam az ő stílusa. Képviseltem mindent, ami őt bizonytalansággal töltötte el, ami megijesztette. Így hát, gyáván kifarolt a kapcsolatból és maradt ott, ahol volt.
A biztonságos fészek
Talán lelkesítette a gondolat, hogy új városban is kipróbálja magát, az új élmények, izgalmas lehetőségek, a megmérettetés, az előrejutás. Talán lelkesítette a gondolat, hogy előrébb lépjen a ranglétrán. Talán lelkesítette a gondolat, hogy sikereket érjen el. De ez hamar tovalobbanó lelkesedés volt, amiért tenni már nem mert.
Átlagos élet, biztonság, kockázatmentesség, stabilitás. Még ha vágyott is többre, ha álmodozott is néha, ő ezt akarta, és ebbe az én ambícióim, a törekvéseim, vagy akár a tanulmányaim nem fértek bele. Az, ahogy az életemet élni szerettem volna meg pláne.
Lehet, hogy vágyott ilyesmikre, de ő csak azt becsülte, ha keményen húzod az igát, és még hétvégén is extra munkát vállalsz. Ez jelentette számára a biztonságot. Még ha be is látta, hogy nem jó ez így, még ha teljesen le is szívta, még ha nem is volt mellette élete, de neki bizonyára ez volt az ismerős rossz, ami a biztonságot jelentette számára, amiből a kilépést túl kockázatosnak tartotta. Maradt inkább a kaptafánál. Talán ő is vágyott néha többre, de sem ideje, sem energiája nem volt rá.
Meg úgy egyébként rám és a kapcsolatunkra se sok. Csak legyek ott… miközben délután alszik… Takarítsam ki a lakást és főzzek, hogy legyen minek örülnie mire felébred. Kicsit ejtőzünk az erkélyen, hűsölünk a lágy nyári szellőben. De egy laza esti sétához, hogy legalább lemenjünk a ház melletti parkba, hát ahhoz már túl fáradt volt. De az ejtőzés se tartott soká, irány lefeküdni, mert holnap hajnalban már ismét meló és kezdődik az egész előröl.
Persze amíg tartott a nyár és csüngtünk egymáson nem volt gond. Ám, ahogy beköszöntött az ősz és számomra ismét egy egyetemi félév kezdődött, nos, minden borult. Elborították az elméjét az irracionális félelmek és innen jött a gyors ütemű lejtmenet.
A nem biztonságos lány réme
Kibújt a szög a zsákból: itt egy nő, akinek van sütnivalója, akinek vannak tervei, vannak célja, aki akar valamit kezdeni az életével, aki még ha fél is a kihívásoktól, de csak szembenéz velük. Talán ez volt a legnehezebben emészthető számára. Hogy nekem is voltak félelmeim, én is bizonytalan voltam egy csomó mindenben, többek között magamban is, mégis próbára mertem tenni magam, kockáztatva azt is, hogy elbukom.
Nem csupán álmodoztam arról, hogy egyszer majd saját vállalkozást szeretnék, de tanultam is. Nem csupán beszéltem arról, hogy de jó lenne táncolni vagy éppen jógázni járni, de szorgalmasan látogattam is az órákat. Nem csupán ábrándoztam egy olyan életről, amibe a szórakozás, a felfrissülés is belefér, de a suli és egyéb teendők után be is suvasztottam az időmbe.
És ez félelmetes szörnyeteggé változtatott a szemében.
Talán maga se volt tisztában azzal, hogy csak a félelmei léptek működésbe, de elkezdett féltékenykedni, kétségbe vonta a hűségemet, mondvacsinált konfliktusokat provokált, megkérdőjelezte az elköteleződésemet és azt, hogy komolyan lehet engem venni partnerként. Majd lelépett. A démonai győztek, és bár ő kérdőjelezte meg az én hűségem, mégis én voltam a hű, és ő vált hűtlenné.
Túl a csalódás bugyrain
Megszenvedtem. Nagyon. És most? Most meg csak nézelődök a Facebook profilján, és tulajdonképpen hálás vagyok, amiért megijedt és eldobta a szerelmünket.
Az élet vele bizonyára boldoggá tett volna. Legalábbis egy ideig. Odaadóan simultam volna bele a biztonság-orientáltságába, az otthon-centrikusságába, a napi rutinba, az elvárásainak való megfelelésbe, az átlagos élet kiegyensúlyozottságába. Évek boldog megelégedettségben.
De ma már tudom, hogy igazi jövőm nem lett volna mellette. Olyan amilyen életre igazából vágytam, biztosan nem. Akkoriban azt hittem, arra vágyom, amire ő. Vágytam a biztonságra, az átlagos hétköznapok biztonságára. Persze akkor még magam sem voltam tisztában azzal, hogy van egy másik oldalam is, ami mellette sosem tudott volna kibontakozni. Aminek mellette kizárólag az elfojtás lehetett volna a sorsa. És igen, valószínűleg évek kellettek volna hozzá, de végül szertefoszlott volna az elégedettségem és megcsömörlöttem volna a kukában landolt ambícióim hiányától.
A félelmeit rám ragasztotta volna, és ahelyett, hogy ő maga szembenéz a démonaival, nekem kellett volna mélyen eltemetnem magamban azokat a dolgokat, amiktől bizonytalannak és kevésnek érezte magát.
Mellette sosem mertem volna nagyot álmodni, és nem akartam volna megvalósítani, visszafogtam volna magam azért, hogy igazodjak hozzá. Titokban vágyni a jobbra, de sosem tenni érte. Vágyni a kibontakozásra, de megmaradni a csendes munkássorban. Az ő oldalán egy közepes robotmunka és középszerű élet jutott volna nekem. Nem mertem volna még álmodozni sem, nehogy megijesszem. Még az alatt a röpke néhány hónap alatt is kaptam az ívet…
Minek tanulsz? Csak papír, nem mész vele semmire. Mégis minek akarsz te hastáncolni? Vállalkozás meg hivatás? Álmodozás helyett, inkább valami tisztességes munkát keress…
Persze megértem, miért lett ilyen. Megértem, hogy a stabilitás nélküli, elhagyatott gyerekkor után nem állhatja a bizonytalanság legapróbb fenyegetését sem. Inkább nem kockáztat. Még ha törekszik is, azt is csak a komfort zónán belül. Csakhogy én nem ilyen vagyok. Éveket le tudtam volna húzni hozzáigazodva, de egy ponton túl már nem bírtam volna megtagadni magam.
Bizonytalan új utakon
Mellette soha nem élhettem volna azt az életet, amire vágytam. Csak köszönni tudom, hogy eldobott, mert így nem ragadtam bele egy olyan kapcsolatba, amiben megtagadás és el nem fogadás jutott volna osztályrészemül. Talán isteni kegyelem, hogy dacára annak, hogy akkoriban én magam tisztában sem voltam ezzel, ő mégis megérezte bennem, és fülét-farkát behúzva loholt ijedtében.
Ő lelkesedett a lehetőségért, de végül én lettem az, aki „A Nagyvárosba” költözött, és új életet kezdett. Ő lelkesedett az előrejutás gondolatától, de végül én lettem az, aki saját vállalkozásba kezdett. Oké, elsőre bele is tört a bicskám a megvalósításába, de sosem az számít, hogy elbuksz-e, hanem hogy megpróbálod-e egyáltalán. Mersz-e kockáztatni, és ha nem jön össze, leporolva magad tudsz-e újratervezni.
A pofára esések nem esnek jól, és mindnek nyoma marad. De a belső szabadságot és az igazi megelégedettséget az adja, ha merjük követni a belső indíttatásainkat. Ettől leszünk igazán azok, akik vagyunk. A szerelmi csalódás pokolian tud fájni, de végső soron úgyis arról szól az élet, hogy önmagunkkal hogy vagyunk. Önmagunk vagyunk-e. Hiába a szerelem, ha a lényünk nem tud a keretei között kibontakozni.
Reménysugár
Még ha akkor fájt is, de sokkal jobb volt így, hogy rákényszerültem a változásra. Eltelt vagy 8 év azóta, és az évekig tartó keserű szájíz után, igazán még csak most kezdek ráeszmélni, hogy tulajdonképpen mennyivel jobban jártam így, mert magamtól nem hagytam volna el. Évekig fájó pont volt, de eleinte pont ez ösztökélt a változásra. Arra a változásra, ami által közelebb jutottam önmagamhoz és ahhoz az élethez, sőt ahhoz a kapcsolathoz, amiben valójában élni szeretnék. Hálás vagyok azért, hogy elindultam ezen az úton. De ehhez kellett az is, hogy eldobjon, és most már hálás vagyok, amiért megtette.
***
Hasonló írásokat az El-Regélt kategóriában találsz. Ha kifejezetten a hála témakörben olvasnál, ezeket a tartalmakat itt találod: hála
Kövessetek Facebookon és/vagy Instagramon, nehogy lemaradjatok az újabb bejegyzésekről!