Nagyban megy egymás kerülgetése, de az utolsó lépés, a végső döntés, valahogy mindig elmarad. Csak toporgunk és kerülgetjük egymást, de nyilvánosan sosem fogjuk meg egymás kezét. Nem vagyunk egy pár. De, ha nem vagyok a párod, akkor szabad vagyok? Ha szabad vagyok, akkor miért borulsz ki, ha megtudod, mással voltam? Persze értem, miért borulsz ki, de akkor mi tart vissza, miért nem akarsz igazán velem lenni?
***
Egy nagyon régi történetet szeretnék El-Regélni most nektek. Igazából különösebb üzenet vagy tanulság levonása nélkül, csak elméláztam kicsit, és valamiért megfogant bennem, hogy megoszthatnám ezt a kis céltalan szösszenetet. Ha nálatok is előidéz néhány kósza gondolatot, hát ne fogjátok vissza magatokat, osszátok meg hozzászólásban!
Hát, íme a történet!
***
Már évek óta ismertük egymást, de csak barátok voltunk, sosem gondoltunk komolyabban egymásra. Mármint addig a bizonyos buliig. Nem tudom, mi is változott akkor, de az este során észrevettem, hogy egy-egy pillanatban valahogy más szemmel néz rám. Mintha észrevett volna. Észrevett, mint nőt. A buli vége felé többen is kint beszélgettünk, amikor odajött hozzám, és éreztem, más minőségűvé vált a közelsége.
Ott volt az első szikra, amikor kölcsönösen észrevettük egymást, és megfogant bennünk valami vonzalom féle. Nem történt semmi különös. Sem egy szokatlan érintés vagy egy félmondat; semmi olyasmi, ami eltért volna a megszokottól, attól, ahogy addig viselkedtünk egymással. Legalábbis tettszerű, eseményszerű dolog nem, de a levegő valahogy megváltozott közöttünk. Ami nem csak nekünk volt nyilvánvaló, mert a többieken is láttam, hogy érzékelték a változást.
Úgy alakult, hogy az ezt követő hetekben nem találkoztunk, és szinte már feledésbe is merült az eset. Körülbelül egy-másfél hónap telt el, mire újra összeverbuválódott a társaság és ismét találkoztunk. Nagyjából ugyanaz játszódott le, mint a legutóbbi alkalommal: újra és újra észrevettem, hogy máshogy néz rám, alig érzékelhetően, de megváltozott a viszonyulása hozzám, és éreztem, erre én is reagálok.
Ezen a ponton ez lehetne egy megszokott szerelmi történet kezdete, bármi turpisság nélkül megosztva, csak egy könnyed love story, egy apró lazítás a blog tartalmai között. Ám, nem puszta nosztalgiából kezdtem mélázni a történeten…
Kerüld a szerelmet, mert éget!
A suliban sokszor találkoztunk és gyakran megfordultunk ugyanabban a baráti társaságban is, így tengernyi lehetőségünk volt kontaktolni. Nos, onnantól kezdve, ahogy teltek a hetek, egyre erőteljesebben kerülgettük egymást, de a kezdeti reménykeltő felvillanások után elég hamar beállt az, hogy különösebben semerre sem haladt a dolog.
Folyton ott lebzseltünk egymás körül, de még ha közeledtünk is, hamar visszalépés volt a következő reakció. Sőt, volt amikor meg is beszéltük, hogy igen, vonzódunk egymáshoz, de ebből nem lesz semmi több, legalábbis, ha rajta múlik, akkor nem lesz belőle semmi. Viszont a szellem már kiszabadult a palackból, a vonzalom és az ebből adódó kerülgetések pedig megállíthatatlanná váltak, és így mégsem zárta le egyikünk sem határozottan a kapcsolatot.
Majdnem egy évig tengődtünk ebben az állapotban, időnként mintha finom előremozdulások lettek volna, de bőven távol álltak ezek attól, hogy áttörésnek nevezhessük bármelyiket is. Voltak kifejezetten meghitt pillanataink, ahogy telt az idő, egyre többször volt ilyen, de még mielőtt beleélhettem volna magam, hogy ha csigatempóban is, de haladunk valamerre, nos, olyankor újra távolságtartás jutott osztályrészemül.
Ahogy írtam, majd egy évig őrlődtünk ebben az állapotban, amíg…
Vigyázz, viszik a nődet!
Azt gondolom, mondanom sem kell, hogy a baráti társaságban mindenki előtt tiszta volt a kettőnk közötti helyzet. Ez viszont azt is maga után vonta, hogy nagyjából esélyem sem volt másokkal ismerkedni abban a társaságban, hiszen bárki is „kukkantott be” a bagázsba és érdeklődött volna irántam, hamar leadták neki a drótot. A srácok szemében kvázi meg voltam jelölve a nőstényének, még akkor is, ha igazából nem voltunk egy pár.
Azonban ez nem jelentette azt, hogy soha senkibe nem akadtam bele. Egyik alkalommal a kedvenc szórakozóhelyükre mentünk – aznap este Ő nem tartott velünk – ahol betalált valami random srác, akit bár hárítottam, de szemtelenül nyomulós volt. A kedves haverjaim meg ahelyett, hogy segítettek volna lekoptatni, inkább röhögcséltek szorult helyzetemen egy laza vállrándítással, hogy hát szabad ember vagy. Hiába próbáltam volna lekoptatni, a srác nem szállt le rólam, közölte, hogy nem megy sehova, amíg nem kap egy csókot. Végül kínomban és a szabadulás reményében inkább engedtem. Szerencsére betartotta a szavát, elengedett és tovább álltam.
Persze másnap reggelre már mindenki tudta, hogy másik sráccal smároltam az este… Igen, neki is a fülébe jutott, amire elég érzékenyen reagált. Nagyon rosszul esett neki. Egyrészt nem mondom, hogy nem értem meg. Másrészt egy kicsit mégis értetlenkednék, mert bár erősen kerülgettük egymást, az utolsó lépés már hónapok óta váratott magára, és csak nem akart elköteleződni mellettem. A következő másfél hétben én bántam nagy bűnöm, ő meg rendesen adta a szerelmi bánatos szívek szállodáját.
Másfél-két hét telt el, mire enyhült a fagyos zóna, és amikor is egy-két haverral együtt lógtunk. Ekkor valamit mondtam, mire ő beszólt nekem. Ledermedtem, aztán egy kis huzavona meg némi külső ösztönzésre megtörtént az első „hivatalos” csókváltásunk. Onnantól kezdve egy pár voltunk.
Igazából olyan könnyedén léptünk át azon a bakin, mintha tényleg semmi jelentősége nem lett volna. Valószínűleg azért, mert tényleg nem is volt. Soha egyszer sem jelezte, nem tett megjegyzést, sőt nem is éreztette soha, hogy neheztelne amiatt az eset miatt, megértette, elfogadta, és amikor lehiggadt, hát cselekedett. Onnantól, hogy összejöttünk, illetve ahogy haladt a kapcsolatunk az ő neheztelése és az én bűntudatom is nyomtalanul eltűnt. És valóban semmi jelentősége nem volt annak, ami az előtt történt, hogy összejöttünk. Vagy talán egy pici mégis…
Ez volt a hiányzó lökés?
Később visszatekintve időnként elméláztam, ha akkor az a „félresmárolás” nem történt volna meg, akkor is összejöttünk volna? Ez volt, ami átlendítette? Ez ütötte át a gátat, és tudatosította benne, hogy ha nem lép, akár le is nyúlhat valaki? És, hát… Ha belegondolok csak a szerencse műve, hogy senki olyannal nem ismerkedtem meg az alatt az egy év alatt, aki felkeltette volna az érdeklődésemet.
Éppen meg is történhetett volna. Ilyen esetben biztos vívódtam volna rendesen, de ha nem lépett volna felém, akkor egy másik srác bizonyára elég ösztönzés lett volna arra, hogy én lépjek, de már kifelé a bűvköréből. És az is igaz, hogy akkorra már az idegeim is eléggé a teherbírásuk végét járták, olyankor pedig óhatatlanul eljön az a pillanat, amikor megszületik a döntés, hogy ez így nem mehet tovább. Szóval eléggé az utolsó pillanatig húzta azt, hogy beleálljon…
Néha egyszerűen csak alapvetésnek tekintjük, hogy ott van az a valaki, és nem teszünk semmit. Aztán, ha úgy alakul, hogy már nincs, attól meg szívsebbe fulladunk. Talán szerencsések voltunk, hogy ez nem egy „mi lett volna ha nem szalasztom el a lehetőséget” sztori lett, talán szerencse volt, hogy csak egy felrázó pofont dobott az élet, és nem egy letaglózó gyomrost.
És nektek mi a véleményetek? Kell néha a jelentéktelen harmadik felrázásnak és ösztönzésnek vagy surmóság így is úgy is?
Ha tovább böngésznél, nézz szét a lenti ajánló sávban, hátha találsz még érdekes olvasnivalót!
Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!