A minap egy érdekes tendencia fogalmazódott meg bennem, ami már régóta beleszövődött a világról alkotott elképzeléseimbe, itt-ott már a korábbi bejegyzésekben is utaltam rá, de most egyszerre több vonalon is megtalált ugyanaz a téma, ezért gondoltam kiárasztom magamból a virtuális térbe is. Lehet picit bonyolult lesz, de bennem ez most így állt össze.
„Csak addig kellettem, amíg…”
A ravaszt az húzta meg, amikor ujjtorna céljából görgettem a Facebook hírfolyamát és megakadt a szemem egy címsoron: Csak addig kellettem, amíg felébresztettem az önbizalmad. Alatta a bevezető sor így szólt: Pedig nélkülem még mindig a porban feküdnél. A témához ez a felvetés adta a kiindulási pontot, és a hozzátartozó gondolatmenetet ezúttal a sztereotípiákra alapozzuk, ugyanis ezen jelenségéről szeretnék értekezni.
Azt hiszem, mindenkinek megvan az a szituáció, aminek lényege, hogy „csak kellett valaki”, majd talált valakit, és miután megkapta, amit akart vagy amire szüksége volt, hát továbbállt. Megfogalmazhatjuk ezt úgy is, hogy az adott személynek hiányai voltak, majd miután ezek kielégítődtek, nem volt további motivációja a maradásra. A helyzet pikantéria, amikor a másik fél többre számított, és számára fájdalmas szembenézni a helyzet valódi természetével.
Adni és kapni egy frontvonal?
Az emberi kapcsolatainkban fontos, hogy harmónia legyen az adok-kapok arányokban. Mégis sokszor érzem, nem jó állunk hozzá ezekhez a dolgokhoz, mert sokkal inkább arra koncentrálunk, mit akarunk kapni és nem arra, mit (és mennyit) tudunk (jó szívvel) adni. Nagyobb hangsúly van azon, mit fogunk kapni abból a kapcsolatból, és teljesen mellékes a mit adok bele kérdéskör.
A kapcsolataink emocionális vonulatait egyfajta üzleti tranzakciónak tekintjük, amiben nagyobb prioritást kap az, mit kapunk a befektetésünkért, mint az invesztálásunk milyensége és mértéke. Ilyen hozzáállással azért vagyunk hajlandóak befektetni egy lehetséges kapcsolatba, hogy viszonzást kapjunk. Ám amikor nem úgy jön össze a „tranzakció”, ahogy szerettük volna, akkor kiverjük a hisztit, például egy ilyen „csak addig kellettem – te gonosz, önző, disznó – amíg talpra nem álltál” típusú szösszenettel.
Közben észre se vesszük, hogy ugyanazt a szituációt máshogy értékeljük, annak függvényében, hogy melyik oldalra kerülünk. Zokon vesszük, ha nem kapunk, ellenben nem látjuk a problémát, ha mi kapunk, de azt nem viszonozzuk.
Hatással vagy másokra
Nagyban hozzájárult eme poszt megszületéséhez, hogy közvetlenül a hírfolyambeli intermezzo előtt egy sorozatot néztem, amiben épp kitüntettek egy kisvárosi könyvtáros nőt, több évtizedes áldozatos munkájáért. Rövid beszédében pedig ezt fogalmazta meg: „Nem tudhatod, hogy mikor, kire és milyen hatást teszel.”
Iskolai könyvtárosként nyilván nem azért végezte jól a munkáját, mert így majd évtizedek múlva, talán kaphat valami ünnepséget. Csupán tette a dolgát, szolgálta a közösségét. Eközben talán ő maga sem vette észre, hogy hatással volt a körülötte lévőkre. Ahogyan a legtöbben nem vesszük észre, hogy miközben „csupán” tesszük a dolgunkat, azzal hatással vagyunk másokra.
Persze az, hogy milyen módon vagyunk hatással, elég nagy részben rajtunk áll: azon, hogyan állunk másokhoz, hogyan bánunk velük és mit adunk magunkból.
A felszínes kapcsolatoknál valahogy ezt sokkal nyilvánvalóbban érezzük. Például amikor mogorva a boltos, szemtelen egy utas a buszon, vagy flegma a szomszéd, egyből érezzük, nem ez a helyes hozzáállás, nem így kéne viszonyulni egy másik emberhez. Bár tudjuk ezt az alapigazságot, de amikor a személyes kapcsolatainkról van szó, mégis minduntalan megfeledkezünk róla, és csak azt lessük, mit profitálunk és megkapjuk-e, amit akarunk.
Mert elvárás az van…
Sokan és sokféleképpen beszélünk a kapcsolatainkkal szemben támasztott elvárásokról. Persze megvan ennek a másik oldala is, mert nyilván ne menj bele olyan helyzetekbe, amiben méltatlanul és kihasználva érzed magad, szóval valóban meg kell tudni húzni a határt. De!
Hajlamosak vagyunk átkapcsolni kisgyerekbe és elkezdjük szajkózni, hogy mi ezt és ezt, meg ezt akarjuk, és ettől leszünk boldogok, és márpedig, ha ettől leszünk boldogok, akkor nekünk ezt meg kell kapni. Mármint találni kell egy szimpatikus balekot, aki megadja nekünk. Persze külön kérés nélkül, csak úgy a két szép szemünkért, mert ha igazán szeret valaki, akkor gondolatolvasó és magától tudja, mit kell tennie.
Hogy ez hova vezet, azt már gyerekkorunkból ismerjük: csillám-sellő-barbit szeretnénk kapni karácsonyra, de a fa alatt valami bugyuta görkorcsolyás barbit lelünk. Ekkor vérmérsékletünk és neveltetésünk függvényében átmegyünk Dudley Dursley-be vagy próbálunk jó képet vágni a görkorcsolyás barbihoz… Felnőttként pedig gyerekes sérelmünket blogposztokba öntjük, amiben magunkat felmentjük, a másikat pedig számon kérjük…
Az elvárások problematikája
A gond nem feltétlenül az elvárások léte, mert azokat tudatossággal, önismerettel, önreflexióval kordában lehet tartani. A probléma inkább az, hogy vagy megkapjuk, amit szeretnénk, vagy nem. Ez lutri, mert egy olyan dologhoz kötjük a jólétünket, a boldogságunkat, ami fölött nincs kontrollunk. Ugyanis senkit nem lehet kényszeríteni, hogy márpedig neked szeretned KELL engem, mert én ezt VÁROM EL tőled, és mivel én invesztáltam beléd, neked ezt viszonoznod KELL. Sajnos a szabad akarat nem mítosz, az egy létező dolog, ezért sosem lehetünk teljesen biztosak, hogy viszonozni fogják a „befektetésünket”.
Az analógiánkhoz visszatérve: még egyetlen könyvtáros kisasszony sem kapott azért kitüntetést, mert elvárta, hogy kapjon. Legfeljebb áldozatos munkával kiérdemelte.
Mi is az elsődleges ?
Szóval a probléma nem is annyira az elvárásokkal van, inkább azzal, mit helyezünk a hozzáállásunk fókuszába. Az elvárás-orientáltság tulajdonképpen egy viselkedési mód, egy olyan alap-beállítottság, amikor első helyre helyezed mindazt, amit kapni szeretnél. (A csillám-sellő-barbi esete…)
Pszichológusok előadásain, a párkereséssel kapcsolatban újra és újra előjön probléma-megfogalmazásként, hogy a többség arra fókuszál, mit szeretne kapni (vagyis mit vár el), és az esetek nagy részében eszükbe sem jut, hogy egyáltalán elgondolkodjanak azon, egyébként ők mit tudnak adni, vagy ők hogyan lehetnének jobb partnerek.
Fordítsd meg a fókuszt és találd meg az egyensúlyt!
Nem kényszeríthetsz másokat. Persze megpróbálhatod, de vagy bejön vagy nem, és könnyen lehet, hogy nem lesz benne köszönet. Amire viszont ténylegesen befolyásod van az az, hogy te magad hogyan bánsz másokkal. Vagyis, mit adsz magadból.
Abban soha nem lehetünk biztosak, mennyit fogunk kapni, arra viszont van befolyásunk, hogy mennyit adunk magunkból, hogyan viszonyulunk másokhoz. Ha képesek vagyunk elengedni a számítást, a görcsös kapni-akarást,és arra helyezzük a fókuszt, hogy mennyit esik jól adni, amit akár viszonzás nélkül is jó szívvel megteszünk, az egy kellemesebb és kényelmesebb hozzáálláshoz vezet.
Ha nem kiskirályokként és királylányokként követeljük meg, hogyan bánjanak velünk, hanem egyszerűen csak tesszük a dolgunkat, beleengedjük magunkat helyzetekbe, adunk magunkból annyit, amennyit jól esik adni, és tartózkodunk az elvárásoktól, az egy harmonikusabb út. Ezzel oda kerül a fókusz, amire van befolyásunk, ezért könnyebb megtalálni az egyensúlyt adni és kapni között. Ha átállítjuk a fókuszunkat, és megtanuljuk hogyan és mennyit tudunk jó szívvel adni magunkból, egy csomó probléma „magától” eltűnik az életünkből.
Például gondolhatunk jó szívvel is arra, hogy hozzájárultunk valaki talpra állásához, és tudunk örülni annak, ha már jól van, egyenesbe jött, és nem sérelemként fogunk emlékezni arra, hogy „csak addig kellettem, amíg…”. Pont azért, mert jó szívvel tudtunk beletenni a kapcsolatba, és nem lépjük át azt a határt, ahol már viszonzás nélkül kihasználva érezzük magunkat.
Persze nyilván rosszul eshet, ha többet reméltünk, teljesen természetes, ha van bennünk ilyenkor szomorúság, de ha nem tudunk örülni a másik örömeinek vagy előrejutásának, akkor nem volt őszintén szeretetalapú a viszonyulásunk, akkor csak üzleti tranzakcióként tekintettünk az egészre.
Adni jó!
Lehet, hogy még évtizedek múltán is emlékszünk arra a karácsonyi csalódásra, amikor nem kaptunk csillám-sellő-barbit, de jó esetben idővel megtapasztalunk valami mást is.
Megvan az a szituáció, amikor ajándékot készítünk, és erre időt, energiát, akár még pénzt is áldozunk, majd a bontogatásnál izgatottan lessük, hogyan reagál a szerettünk? Nem csak kaphatunk ajándékot, de adhatunk is, és az ebből fakadó öröm megtapasztalása egy kiváló ellenpólus.
Nos, ez a legkülönfélébb kapcsolatokban is működik. Azokban a helyzetekben, amikor elvárások nélkül tudunk adni, abból mi is töltődünk. A pszichológiai kutatások pedig egyenesen arra a következtetésre jutottak, hogy a legnagyobb örömöt akkor élhetjük meg, amikor önzetlenül adunk és ezzel örömet szerzünk a másoknak.
Adni és kapni ugyanaz
Tulajdonképpen adni és kapni ugyanaz a dolog, hiszen ez egy kölcsönhatás két ember között. A trükk csak az, hogy igazi befolyásunk csak arra van, hogy mi mit adunk. Amikor elvárunk, tulajdonképpen akkor is adunk: feladatot. Igen, az elvárást feladatként, teendőként, esetleg teherként értelmezi a másik fél.
Te melyik kapcsolatban éreznéd jobban magad? Abban amelyikben szeretetet, támogatást, melegséget vagy elfogadást kapsz? Vagy amelyikben elvárják, hogy megtegyél dolgokat a másikért?
Az áldozatos könyvtáros leckéje
A könyvtárosunk nem akart elismerést, csak tette a dolgát, végezte a feladatait, odafigyeléssel és odaadással segített a látogatóknak és munkatársainak, ha hozzá fordultak, és szeretettel gondozta az iskola könyvtárát. Nem elvárt, hanem adott, szolgált. A munkája általi szolgálattal pedig nagyban hozzájárult az iskola életéhez, sőt, az őt körülvevő emberek hétköznapjaihoz. (Remélem, már érthető, miért kevertem bele az elején.)
És valóban nem tudhatod, hogy egy mosoly, egy önzetlen segítség, néhány kedves szó, vagy akár a másik megértő meghallgatása, milyen hatást gyakorol arra az emberre. Az viszont biztos, hogy nagyobb részben a környezet viszonozni fogja a hozzáállásunkat, akár pozitív, akár negatív. Vagyis az elvárásokra elvárások, vagy akár kihasználás lesz a válasz…
Csak érdekből kellettetek egymásnak
Térjünk vissza az első témafelvetésre és a bejegyzés címadójához. Ugyanis a fent említett témakör, vagyis, hogy „csak addig kellettem, amíg…” egy elég tipikus topik, és rendre megjelenik a szerelmi viszonyokat taglaló írásokban.
Ha racionálisan nézzük, akkor persze jogosnak tűnik, hiszen ott a kereslet-kínálat: ha veszünk valamit a boltban, fizetünk érte, és még sorolhatnánk. Adni és kapni ugyanannak a dolognak a két vége, éppen ezért jogosnak tűnhet a másik szemére vetni, ha adtam neki magamból, de ő elmulasztotta a fizetséget.
De a téma általános retorikája semmi másról nem szól, mint hogy üzleti tranzakcióként kezeljük az emberi kapcsolatokat: vagyis nem azért adunk, mert örömünket leljük benne, hanem azért, hogy viszonozást nyerjünk. Lényegében meg akarjuk vásárolni a jogot arra, hogy kielégíttethessük az igényeinket.
És pont ezért nem működik!
Ha nem önzetlenül adsz, azért, hogy örömet okozz, hogy támogass, akkor milyen alapon várod azt, hogy önzetlenül és szeretettel forduljon feléd a másik? Ő is csak meg akarja kapni, amit akar és, te pontosan ugyanezt akarod. A motivációitok semmiben sem különböznek. A különbség pusztán abban állt, hogy neki sikerült megszereznie, amit akart, te meg bebuktad a befektetésedet.
Értem, hogy rosszul esik, ha viszonzás nélkül lelép a másik, mert többre számítottál. De ez nem üzleti tranzakció. Érdemes lenne elgondolkodni azon, miért nem tudsz örülni pusztán annak, hogy hozzájárultál ahhoz, hogy a másik ember egyenesbe jöjjön? Ha előre tudtad volna, hogy ez lesz, akkor bele se mentél volna? Ha tudtad volna, hogy nem kapsz viszonzásul semmit, hagytad volna a porban fetrengeni? Ez ám az őszinte szeretet…
A viszonyaink nem mindig úgy alakulnak, ahogy a nagy könyvben meg van írva, nem mindig kölcsönös az érdeklődés, és még ha az is, néha elsiklunk egymás mellett. Valóban rossz érzés hoppon maradni. De eldöntheted, hogy sértetten köpködsz, vagy elfogadsz és megbékélsz, mert mindannyian tudjuk, hogy van amikor nem úgy alakul. De a szép percek emlékét nem kell feketére festeni, pusztán a végeredmény miatt. Örülhetsz a másiknak, mert amit adtál az nem vész el, az amit együtt megéltetek attól még lehet szép emlék.
Adni jobb befektetés
Kapni mindenki szeret, jó érzés, amikor valaki elvárás nélkül viszonyul hozzánk, akár csak meghallgat, támogat, biztat egy mosollyal, van egy-két jó szava hozzánk, esetleg ott áll mellettünk egy nehéz helyzetben. De a kapcsolat egész ízvilágát besavanyítja, ha utána be akarja nyújtani a számlát.
Amikor viszonzást nem várva adunk, nem csak a másik ember kap, mert ha örömet okozunk, a másik öröme révén mi is töltődünk. Ezért végül többet kap az, aki viszonzás-igény nélkül tudott adni. Ráadásul egészen egyszerűen teljesen más minőségű az ilyen ember társasága, mint azé, aki elvár és nem őszintén, hanem számításból ad (invesztál majd benyújtja a számlát).
Egyszerűen kellemes az olyan emberek társaságában lenni, akik nem terhelnek elvárásokkal. Éppen ezért kedveltebbek lehetnek, keresik a társaságukat, végeredményben pedig többet kapnak vissza, mert abból is töltődnek, amikor adnak, és abból is amikor kapnak.
Összességében ez gyümölcsözőbb befektetés, mint folyton azt mérlegelni, ha invesztálok ebbe a kapcsolatba, vajon kapok-e majd viszonzást, mennyit kapok, és az megéri-e nekem, vagy csak kihasznál a másik. Persze a „hétköznapi könyvtárosok”, az „adni tudók” sem feltétlenül úgy és attól kapnak vissza, ahova adtak. Sokszor nem közvetlenül kapjuk a viszonzást és nem feltétlenül azonnal, de a környezetünkhöz fűződő általános viszonyulásunkat viszonozza a környezetünk, így előbb-utóbb kiegyenlítődnek a dolgok.
Nem állítom, hogy időnként nem állítja az élet kihívás elé ezt a hozzáállást, és azt sem mondom, hogy soha nem kell meghúzni azt a bizonyos határt, hogy eddig és ne tovább, mert többet nem tudok belefeccölni. Nyilván ne hagyjuk, hogy kihasználjanak, ezért figyelni kell, hogy mikor, mire és mennyit áldozunk magunkból. Meg kell tanulni annyit adni, amennyi szívből jön. Meg kell tanulni mennyit tudunk adni úgy, hogy akkor se érezzük kihasználva magunkat, ha nem kapunk viszonzást. Összességében mégis tovább visz, és amolyan lassú víz módon több eredményt hoz, ha igyekszünk arra fókuszálni, hogy mit és hogyan tudunk adni.
Nem baj, ha csak addig kellettem…
Szóval, engem nem ver földhöz, ha csak addig kellettem, mert őszintén adtam, és nem többet, mint amennyit jó szívvel adni tudtam. Időnként mindannyiunknak szüksége van egy jó társaságra, vagy pár jó szóra, egy meleg ölelésre, vagy bármire, ami akkor feltölt. Vagy akár valakire, aki megtámogatja az önbizalmunkat, és nem hagy a porban fetrengeni. Néha csupán ennyire „szerződik” két ember. Ha valóban jól esett neki, akkor tudok örülni annak, hogy ehhez hozzájárulhattam. Nem lettem kevesebb, vagy kihasznált. Jól vagyok azzal, amit adtam.
***
Tetszett? Nézz körül a lenti ajánló sávban, további érdekességekért!
Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!