Egy-két régi tapasztalatot szeretnék most megosztani, amit némi kitekintéssel, valamint egy nem annyira régi sztori párhuzamán keresztül is bemutatnék. Amikor szerelemről, emberi kapcsolatokról, akár kifejezetten párkapcsolatokról beszélünk zsigerből asszociálunk arra, hogy kedvességre, megértésre, szeretetteljességre van szükség. Éppen ezért elsőre érdekes kijelentésnek tűnhet a cím. Mind megtapasztaljuk, hogy lelkünknek „az esik a legjobban”, ha megértően, gyengéden, óvatosan viszonyulnak hozzá, különösen a gyengéd érzelmek esetén. De bármennyire is törékeny tud lenni a lelkünk, van, amikor a finomkodás jóval többet árt, mint a keménység.
Haj, de bátrak ezek a mai férfiak…
Miközben elmélkedtem és összeszedegettem a gondolataimat a bejegyzéshez, persze régi élményem felelevenedett. Például azok a srácok, akik egy-egy óvatlan kérdés nyomán önmagukat lebuktatva árulták el, hogy ők bizony nem szoktak szakítani, inkább elkezdenek úgy viselkedni, hogy velük szakítsanak; esetleg ha van rá lehetőség, szimplán szó nélkül lelépnek.
Hát ez mindig rossz ómen, mert nem csupán a szakítási szokásairól árulkodik, de arról is, hogy az illető kerüli az érzelmi konfliktushelyzeteket. Vagyis nem csak egy szakítós helyzet lesz problémás, de a kapcsolat során is gondok fakadhatnak abból, ha elkerülő stratégiákat alkalmaz. Sőt, akár az elvezethet az eltávolodáshoz vagy a szakításhoz is, hogy nem mer beleállni az ilyen szituációkba és nem mondja, nem jelzi, ha valami problémája van. Nem meri bevállalni az őszinteséget, azt a keménységet meg pláne, amit néha igenis be kell vetni szerelmi kérdésekben.
Amikor nincs keménység
Emlékszem egyszer azzal a dumával akartak velem szakítani, hogy „Úgy érzem te vagy az igazi, de valahogy most mégis magányra vágyom, és fogalmam sincs mit csináljak, tök szar ez a helyzet, mert egyébként szeretlek.” Oké lehet, ez csak tipikus változata a klasszikusoknak, de elég fiatal és naiv voltam ahhoz, hogy még meg is sajnáljam, „szegény, micsoda dilemmában van, nem tudja mit csináljon”…
Pedig a csúf igazság az volt, hogy csak gyáva volt a szemembe mondani, hogy nem szeretné folytatni. Az állítás középső szakaszáról meg csak annyit, hogy a háttérben már megvolt a következő csaj…
Mondom, még elég naiv voltam, és ezért úgy álltam hozzá, hogy „oké, ha vívódsz, ezt tiszteletben tartom és adok időt, hogy átgondold, mit szeretnél”. Cuki, mi? 😀 Kínkeservesen kibírtam, hogy ne zaklassam a „gondolkodási időben”, de amint letelt a kijelölt időtartam, hát én érdeklődtem volna afelől, mire jutott.
Csakhogy ő már nem kívánt többet beszélni, elérhetetlenné vált: juujj, most de sok lett a munkája, meg bekamuzott egy „halálos” betegséget, amiről még papírt is szerzett, szóval kizárt, hogy találkozni tudjunk. (Egyébként annyira nagyon „halálos” beteg volt, hogy a kontrollra már vissza se ment…)
Szóval gondolta elkeni a dolgot ezzel a „jajj, de szeretlek, de nem tudom mit csináljak” dumával, aztán felszívódik, mint a kámfor és így megússza a kínos részeket.
Neki lehet, egyszerűbb volt így, bár végül mégiscsak elém kellett állnia. Viszont számomra ez heteken keresztül tartó teljesen bizonytalan állapot volt, ami idegileg rendkívül megterhelt. Nem mellesleg a csalódásom is sokkal mélyebb volt, amikor már tisztán átláttam a helyzetet.
Kísértő szellemek szerelmeseknek
De nem csak a mellébeszélés jön elő a „megúszni-vágyás” bugyraiból. A ghosting jelenségének – vagyis, amikor szó nélkül tűnik el egy ismerkedési vagy párkapcsolati szituból a másik fél – tendenciózus terjedése egyértelműen az online társkeresők népszerűsödéséhez kötődik. A ghosting az egyik legnehezebben feldolgozható „szakítási” szituáció, ugyanis pont az elengedési folyamat első pontján jön be az anomália.
A továbblépéshez, elengedéséhez vezető folyamat első lépése a tényleges lezárás, vagyis ki kell mondani, hogy vége. A jó lezáráshoz az egyértelmű helyzet mellett értelmezési keret is szükséges, vagyis a miértek ismerete szintén fontos.
A ghosting pont azért nehéz helyzet, mert a hoppon maradt fél bizonytalanságban lett hagyva és nem kap válaszokat, ezért nagyon problémás lehet értelmezési keretbe helyeznie a történteket.
Értelemszerűen, amikor az egyik fél elérhetetlenné válik, vagy ami talán még rosszabb össze-vissza kertel, nem ad egyenes válaszokat, kifogásokat gyárt, esetleg eltűnik, majd pár hetente-havonta fel-felbukkan; az ilyesmi pont az egyértelműséget, a tiszta helyzetet aknázza alá, ezzel részleges vagy teljes bizonytalanságban hagyva/tartva a másikat. Pusztán a bizonytalansági faktor hetekkel-hónapokkal hátráltathatja a „gyászfolyamatot” és a tovább lépést.
Micsoda gyengéd és kíméletes bánásmód, nem?
Fájjon, de rögtön!
Még kamaszlányként olvastam egy könyvet, aminek egyik fejezetében azt ecsetelték, vannak olyan típusú emberek, akik nagyon kemények tudnak lenni, szinte már kegyetlenek, ugyanis leegyszerűsítve a „Fájjon, de rögtön!”– elvet vallják. Empátia-hívőként nekem ez akkor elég „különös” volt.
Aztán pár évvel később egy szerelmi helyzetben magam is rájöttem, mennyi bölcsesség van ebben a hozzáállásban. Nagyon hálás tudtam lenni a másiknak azért, mert így járt el velem. Nem kertelt, nagyon határozottan, őszintén és egyenesen „legyilkolt”. Még ha csupán annyit mondott is, hogy „nem érzek úgy”, de nagyon határozottan egyértelműsítette, hogy ez van és nem lesz változás. Kemény volt, és piszkosul fájt.
Mivel pontosan tudtam, mi a helyzet, ezért nem vergődtem kétségek között és nem is ringattam magam hiú reményekbe.
Gyorsan és tisztán felfogtam merre van az előre, és mivel nem jó móka szerelmi fájdalomgörcsöktől szenvedni, határozottan el is indultam előre.
Szívügyekben is kell a keménység
Jó lecke volt, de azóta eltelt sok év, és bevallom, talán egy picit el is puhultam. De nem rég ismét emlékeztetnem kellett magam, néha sokkal kíméletesebb bánásmód az, ami elsőre kegyetlenségnek tűnhet.
Még hónapokkal ezelőtt megismerkedtem egy sráccal, aki bár jófej volt, de minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy három lépésnél közelebb engedjem. Mondanám, hogy ez kölcsönös volt, de nem. Sajnos ez az a szitu, amiben az egyik teljesen egyértelműen nem akar közeledni, miközben a másik egyértelműen nagyon akarna. Nem kerteltem, az első találkozó végén megmondtam, mi a helyzet. Legalábbis akkor azt hittem, egyértelmű vagyok, de így visszagondolva, talán túlzottan is finomkodva fogalmaztam.
Tényleg szimpatikus volt, mint ember, de férfiként semmiféle vonzalmat nem keltett bennem. Nem akartam durva lenni, nem akartam megbántani, és hát próbáltam pátyolgatni az egóját, ezért bár egyértelműen, de finoman fogalmaztam. Erre felvetette, hogy esetleg találkozhatnánk még egyszer, hátha mégis van esély arra, hogy jöjjön valami szikra.
Először hárítottam és egyértelműsítettem, hogy erre nem látok esélyt. Végül mégis belementem, bár nem annyira esélyt akartam adni, inkább úgy voltam vele, ha ettől megnyugszik a lelke, akkor ennyit megtehetek. A második tali végén a tudtára hoztam, hogy a helyzet változatlan. Nem tetszett neki, de ezúttal elfogadta. Illetve ezt hittem. Viszont később, amikor csak alkalom adódott a közösségi felületeken mindig írt, reagált, és többször bepróbálkozott a „márpedig nekünk találkoznunk kéne” lemezzel.
Egyszer ismét felbukkant, a „márpedig találkozunk kéne, nem értem miért nem akarod” dologgal. Kezdtem kicsit besokallni attól, hogy ismétlem önmagam. Na ekkor már előkerült a kemény oldalam. Ezúttal nem finomkodtam, és nagyon-nagyon egyértelmű voltam.
Nem akartam bántani, sem megbántani, és utáltam, hogy ezt kell tennem, de ebben a helyzetben nagyon kijött az, hogy igen, tudni kell keménynek lenni.
Akkor is, ha adott esetben kegyetlenségnek tűnik, de a finomkodás csak elkeni a dolgokat. Az elengedéshez és továbblépéshez szükséges, hogy tényleg le legyen valami zárva, hogy ne maradjon remény. Ha ez finoman nem megy, akkor tudni kell meghúzni a vonalat és keményen egyértelműsíteni, ha nincs remény. Ellenkező esetben többet ártunk neki, mint amennyit óvni próbálunk.
Túl finoman akartam bánni vele, védeni próbáltam az egóját, és ennek érdekében túl sokat engedtem, amikor keménynek kellett volna lennem. Emlékeztetnem kellett magam, hogy nem egy cukorbabával van dolgom, hogy puhán kelljen vele bánni, hanem férfival!
A gyávaság a lélek ellensége
Az érzelmek felvállalásához bátorság kell. De ahhoz is bátorság kell, hogy az érzelmek nem létét is fel tudjuk vállalni. Az pedig néha kemény meló, mert nem szeretünk szembesülni azzal, hogy a tetteinknek következményei vannak, vagy éppen nekünk is rossz érzés megbántani valakit.
Könnyebb elkenni a dolgot, és gyáván megfutamodni a kínos helyzet elől, és saját magunkat is abba a tévképzetbe ringatni, hogy „á, úgyis érti majd, különben sem volt ez olyan komoly, nem kell ebből ügyet csinálni…” vagy éppen egy túl finom megfogalmazással hiú reményt hagyni a másikban, esetleg hitegetni magunkat, hogy „nem akartam bántani, így biztos könnyebb lesz neki”. Nem, neki nem lesz könnyebb.
A menekülőnek könnyebb, csak épp nem tisztességes, mert jóval nagyobb fájdalmat okoz, mintha kisajtolna magadból néhány őszinte szót.
És mégis mit árul el rólunk, ha nem vagyunk elég bátrak kimondani, hogy „figyu, nem téged kereslek”? Mit árul el rólunk, ha azt mondjuk „áh semmi gond nincs, csak annyira el vagyok havazva, teljesen szétcsúsztam”, amikor azt kellene mondani, hogy „nincsenek mélyebb érzéseim irántad, jól elvoltunk, de számomra nem jelentett többet”?
Többet ártunk a gyávaságból és felesleges finomkodásból fakadó kerteléssel, mint az egyetlen tiszta, mély és egyértelműen halálos döféssel. A hiú remény, a kertelés bizonytalansága, a tisztázatlan helyzetek mérgezik a lelket. Kicsit olyan ez, mint Kheirón sebe: halálos, de még mielőtt tényleg belehalnál egy örökkévalóságig szenvedsz… Nem jobb gyorsan és tisztán túl lenni rajta? Komolyan azt gondolod, ha finomkodsz, akkor azzal kíméletes vagy?
Korunk menekülő nőcsábászainak és gyáva királylányainak bőven lenne mit meríteniük az igazi vadászok bölcsességéből: bánj kíméletesen a vaddal, terítsd le egyetlen lövéssel, vagy ha az nem megy, inkább hagyd békén és engedj útjára.
Fáj, persze, hogy fáj, ha kiadják az ember útját. De ha fájnia kell, hát igenis legyél elég bátor ahhoz, hogy tisztességesen végezz a szerelmemmel. Fájjon, de rögtön. Aztán engedd utjára, engedd gyógyulni, hogy köszönettel feledhessen el.
***
Tetszett? Nézz szét a lenti ajánló sávban, hátha találsz még érdekes olvasnivalót!
Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!