Évindítónak egy érdekes kis történetet szeretnénk megosztani az El-Regélt sztorik között, egy meggondolatlan új évi kívánságról.
***
Egyszer az év ezen szakában új évet kívántam, ahogy az szokás a kultúránkban, csak némi csavarral tettem ezt. A kívánságom egészen pontosan így szólt:
„Mindenkinek boldog új évet, aki meg azt érdemli, annak legyen pont olyan éve, amilyen nekem volt az előző év.”
Ártatlannak tűnő kijelentés, némi sértett éllel, ugyanis életem legrosszabb évei között szerepelt az az év, amit akkor búcsúztattunk. Persze a kijelentés, illetve a kívánság „záradéka” elég határozottan egy emberre irányult. Olyan emberre, aki mélyen megbántott engem. Nyilván a sértettség és a nyalogatott sebeim kreáltak szúrós tüskét abban a „boldog új év” helyetti kívánságban.
Aztán szépen eltelt az az év is, bennem helyükre kerültek a dolgok, azokat a szavakat meg rég el is felejtettem. Ismét eljött december hava, amikor is év vége felé az illető rám írt, és elkezdtünk beszélgetni kicsit online formában. Elmondta milyen szar éve volt, tételesen végigmesélte, mennyi minden szerencsétlenség érte abban az évben.
Nehéz megfogalmazni, mi kavargott akkor bennem. Egyrészt elhűltem, hogy mi mindenen ment keresztül, és persze kapargatott némi restellés is belülről, amiért azt kívántam neki, amit. Nem állítom, hogy mindaz azért történt, amit megfogalmaztam, de nehezen tudtam kiverni ezt a lehetőséget a fejemből. Ugyanakkor leginkább az motoszkált bennem, hogy kívánság ide vagy oda, még ha nem is lettek volna elkerülhetőek azok a dolgok, azonban az, ahogy megélte ezeket nagyságrendekkel máshogy alakulhatott volna.
Dacára annak, amit a sértettségem kimondatott velem, abban az alternatív „boldog új évet”-ben, ha tudtam volna – ha tudatta volna velem akkor – mi történik vele, milyen helyzetben van, gondolkodás nélkül ott álltam volna mellette és segítettem volna, ahogy tudok. A nehéz helyzetek sokszor elkerülhetetlenek, és ezekből mindenkinek kijár, ám az, ahogyan megéljük őket nagyban múlik rajtunk.
Ahogy akkor olvasgattam, amit ír, mély szomorúság szállt meg. Nem csak azért, mert a realitások ellenére szégyelltem a rossz kívánságot. Bántam bűnöm és a sértettségtől hajtott szavakat, de leginkább azért volt bennem szomorúság, mert annyival máshogy alakulhatott volna, máshogy élhette volna meg, könnyíthetett volna a saját helyzetén, ha nincs telve büszkeséggel és talán restelléssel, amiatt ahogy velem bánt. Ha elém mert volna állni…
Szóval mély szomorúságot éreztem, mert tudtam, mennyivel könnyebb lett volna neki ez az egész, ha közben ott vagyok neki, ha ott állok mellette a bajban. De ez nem rajtam múlt, főleg, hogy év közben, minden korábbi sérelem ellenére többször is odafordultam hozzá, segítően, bátorítóan, ezzel tudtomon kívül felkínálva a lehetőséget, arra, hogy segítséget kérhessen tőlem.
Csak kérnie kellett volna…
De emlékeztek, hogy is szólt pontosan az a kívánság? „…aki azt érdemli…” Azt hiszem, ő saját magát nem gondolta érdemesnek arra, hogy segítséget kapjon.
Azóta sem fogalmaztam meg hasonló kívánságokat, ez egy életre jó lecke volt számomra. De tanultam még valamit: rossz dolgok olykor mindannyiunkkal történnek, de azt megválaszthatjuk, hogyan éljük meg. Ő magára húzta az egészet, minden extra szenvedéssel és nehézséggel együtt.
Csak, hogy értsétek, nem a szépelgésről meg a ráerőltetésről beszélek, amiből nem kért. Példának okáért, kirakták az albijából és másfél hónapon keresztül a kocsijában lakott, amíg nem szedett össze elég pénz, hogy ki tudjon bérelni egy szobát. De sem engem, sem mást nem kérdezett meg, tud-e valahol egy helyet, ahol alhatna vagy tisztálkodhatna…
Ha odafordult volna hozzám, igazából mind a kettőnk nyert volna. Mellette lett volna valaki, aki segít a legnagyobb bajban, így könnyítve a nehéz időszak átvészelését. Én pedig megkaptam volna az esélyt, hogy békében elengedhessem azokat a sérelmeket, amiket ő okozott és megbocsátással, békével zárhassuk le a köztünk történteket.
Ha megtette volna, talán ma sem az a srác lenne, aki még 7 év elteltével sem mer köszönni az utcán… vagy akár csak a szemembe nézni…
Hiszek benne, hogy az élet nem csak a sorscsapásokat méri ránk, de mellé mindig megkapjuk a segítséget is, ami könnyebbé teheti a nehéz idők átvészelését. De arról már szabadon dönthetünk, hogy elfogadjuk-e a segítséget, élünk-e vele vagy sem. Néha a segítség emberek képében toporog mellettünk. Ha elfogadjuk a segítséget az sokszor nem csak számunkra jelent segítő kezeket, de a másik is sokat kap általa. Ha nem fogadjuk el, ha ellenállunk, azzal mind a kettőnket fosztjuk meg valami értékestől.
Nem olyasmire kell gondolni, ami megváltoztatja az életünket, az események vezérfonala nem lesz más, a krízisek és válságok nem hiszem, hogy elkerülhetőek, azok az élet természetes velejárói, de a nehéz percekben vigaszt és támaszt azért kaphatunk. De ezekkel a dolgokkal nem csak kapunk, adunk is. Adunk szeretetet, emberséget, csupa olyasmit, ami elviselhetőbbé teszi a lét elviselhetetlen értelmetlenségét a válságos helyzetekben.
Ő nem kérte a segítséget, így én sem tudtam adni. Ettől nem állt meg az élet, nem történt valami mérhetetlenül helyrehozhatatlan a sors szövetében. Valamitől mégis megfosztott minket az elhatárolódás: egymástól és a békétől. Ő megfosztotta magát attól, hogy ne csak a súlyokat, de segítséget is kapjon a bajban. Engem megfosztott a békés elengedéstől és lezárástól, így az én dolgomat is megnehezítette megbékélés dolgában.
Hogy miért pont most jutott eszembe ez a történet? Talán, mert elég nehéz évem volt. Talán, mert az elmúlt évben magam is küzdöttem az elfogadással. De a sötét pillanatokban mindig kaptam egy apró emberséges szikrát. Persze néha a hátam közepére nem kívántam, de éreztem: segítségre vágytam és megkaptam, még ha nem is úgy, ahogy elképzeltem. De sokszor nem is arra van igazán szükségünk, amit elképzeltünk…
Szóval végszónak: köszönöm azoknak – a sokszor egyébként idegeneknek – akiktől a sötét pillanatokban egy-egy jó szó, néhány meggondolatlanul kósza online üzen, vagy csupán egy útszéli futó mosoly formájában, valamiféle sanda reménysugarat kaptam. Lehet, hogy abban a pillanatban nem voltam túl hálás, de szeretném, ha tudnátok, célt értetek és köszönöm.
***
Tetszett? Nézz szét a lenti ajánló sávban, hátha találsz még érdekes olvasnivalót!
Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!