Aki követ instán, már láthatta, hogy baletthoz köthető tartalmak is fel-felbukkannak nálam. Mivel többen is jeleztétek, hogy kedvetekre való a téma és bővebben is érdekelne, ezért gondoltam megosztom, hogyan keveredtem a balett rúd mellé és mi mindent tapasztaltam ott. Ám miközben készült a bejegyzés, újra és újra szembekerültem azzal, mivel közel áll a szívemhez ez a téma, jóval többet szeretnék megosztani a táncolgatásaimról, mint pusztán azt, milyen volt felnőttként kezdő balettra járni…
Végül arra jutottam, nagyon a kályhától kezdtem a sztorit, ami a terjedelem miatt több posztban fog megjelenni. Elsőként egy kifejezetten személyes poszttal készültem, ami nagyjából feltárja azt az utat, és mindazokat a motivációkat, amik odavezettek, hogy egyszer csak a balett teremben találtam magam.
Ugyanis az első feltételezésekkel ellentétben egyáltalán nem tekint vissza hosszú múltra nálam a balett, ez egy teljesen új szenvedély. Nemrég óra előtt beszéltük az egyik lánnyal, akivel együtt kezdtünk, hogy ugyan csak néhány hónap telt el, mégis mennyire beszippantott.
Egyrészt nem a semmiből jött, ugyanakkor mégis hirtelen vágtam bele. Szóval ez egy bevezető poszt, amiben a tánchoz fűződő viszonyom momentumairól mesélek, na meg arról, ezek hogyan „kergettek” a balett rúd mellé.
A balett csak a gyerekeké és a profiké?
Amikor láttátok nálam a balettos tartalmakat instán, felmerült a kérdés, mióta táncolok. Az van az emberek fejében, hogy balettra csak gyerekként lehet járni, és aki felnőttként is csinálja az tuti képzett táncos, aki hosszú évek-évtizedek óta képzi magát. Nos, ugyan az oviban jártam balettra (meg mindenféle táncra), mégsem tudok beszámolni hosszú és profi táncos múltról.
A tánc nem csak a fiataloké! És a balett sem csak a profiké!
Egyre több helyen lehet felnőttként is belekóstolni a balett mozgáskultúrájába, sőt nem csak úgy, hogy langaléta felnőttként beállsz az apróságokhoz – trollkodni a tündérkék közé – , ugyanis már kifejezetten felnőtteknek szóló (teljesen kezdő!) balett kurzusok is vannak.
Persze a korral szűkülnek a lehetőségeink a tekintetben, hogy mit tudunk elérni és kihozni a testünkből, de ez nem jelenti azt, hogy ne lelhetnénk örömünket a mozgásban, a táncban vagy akár a balettban is, na meg az apró kis fejlődésekben, amit magunkhoz képest produkálni tudunk. Szerencsére erre már a szolgáltató szektorban is rájöttek páran, és nyitottak a felnőtt tánckedvelők felé is.
Ami engem illet a Miami Balett Iskola óráira járok, de róluk külön posztot is tervezek, ahol majd bővebben fogom véleményezni őket. Előbb viszont ugorjunk néhány évtizedet a múltba. 😉
Múltam eltáncolt bugyrai
Az oviban ugyan jártam balettra, és nagyon szerettem, de egyik évben új tanító jött, aki nagyon szigorú volt és elment a kedvem az egésztől. Ezért megmakacsoltam magam, és nem voltam többé hajlandó járni balettra. Nagyon öntudatos 5 éves voltam, nem tűrtem el az ilyesféle bánásmódot. 😀
Ezzel a balett, mint merev, szigorú és nagyon savanyú valami maradt meg a fejemben, és teljesen elvesztettem az érdeklődésemet. Olyannyira, hogy évekig nagyon furán néztem azokra a barátnőimre, akik lelkesen meséltek a balett óráikról.
Kicsiként minden otthon töltött délutánom azzal telt, hogy bekapcsoltam a magnót és táncolgattam. A táncban a felszabadultságot és a szabad mozgás örömét éltem meg. Ehhez képest az ovis balett szigora hatalmas kontraszt volt. Bár ma már nincs ellenemre a kemény munka, ami a táncban való fejlődéshez kell, de lehet nem véletlen, hogy felnőttként annyira kedvelem a szabad táncos foglalkozásokat is.
Aztán 7-8 évesen társastáncra jártam, de egy-két zimankós téli estén, amikor órára kellett menni, behisztiztem magam, mert nem volt kedvem elindulni. Tipikus gyerek-hiszti volt, de a szüleim rám hagyták és nem forszírozták, így elkezdtek elmaradozni a táncórák.
Nem rég jött szembe Almási Kitti egyik videója, aminek az volt a témája, hogy a kihagyott életlehetőségek fájnak később a legjobban. A videó közben az járt a fejembe, hogy nem igazán tudok felidézni olyasmit, amit nagyon másként csináltam volna. Aztán belém hasított, hát dehogy is nincsen: a tánc!
Talán jobb lett volna, ha a szüleim jobban a sarkukra állnak, és megkövetelik tőlem a kitartást, főleg mert szerettem én a táncot – és ezt ők is tudták – csak belustultam. Megesik az ilyesmi a kicsikkel. (Még a felnőttekkel is…) Gyerek voltam, akit ösztönözni kellett volna. Lehet, hogy gyereknek is elég önálló voltam, de attól még nem voltam felnőtt, aki tudja mit akar és képes teljes mértékben átlátni és vállalni a tetteit és azok következményeit.
Ha visszamehetnék ezen változtatnék, de ettől függetlenül azért nem bánom annyira, hogy így alakult. Így elkerült a versenyeztetés, a fellépések és az ezzel járó teljesítménykényszer. Emiatt sokkal inkább előtérben maradt a tánc lelki vonulata, mivel számomra a tánc a lélekről szól, az érzések szabadságáról. Ma pont ugyanúgy, mint amikor gyerekként a kedvenc kazettáim dalaira önfeledten seregtem-forogtam.
Amikor rendszeresen járok (bármilyen) táncra, bármilyen helyzetben is voltam az induláskor, szépen lassan mindig rendbe tette a lelkem. A szorgalmas gyakorlás és a mozdulatokban való elmerülés lassan, de biztosa állítja helyre a világom egyensúlyát.
Újra a tánctéren
15 évesen kezdtem hastáncolni, és ettől kezdve folyton vissza-visszatért a tánc az életembe. Azóta nagyjából hol járok táncra, hol nem. Bár a rendszerességnek sokkal inkább technikai okok tettek keresztbe, mint például a „több-laki” életmód az egyetemi évek alatt. A fél évente új órarenddel járó megváltozó időbeosztást sokszor nem tudtam összeegyeztetni a táncórák időpontjaival (ráadásul vidéken a lehetőségek is korlátozottak voltak).
Kipróbáltam pár új mozgásformát is, de legtöbbször a hastánchoz tértem vissza, dacára annak, hogy bár imádtam, de az önértékelésemre nem mindig volt jó hatással.
Imádtam csinálni, és ha közel s távol nem volt tükör, akkor semmi problémám nem volt, befelé tudtam figyelni, a mozdulatokra, és arra ahogyan hat a testemre és a lelkemre.
Persze a táncórák ritkán telnek tükör nélkül, és a kifejezetten vékony alkatom miatt nehezen találtam a szépséget a mozdulataimban. (Persze szúrós tekinteteket és megjegyzéseket is gyakran kaptam a csoportba járó teltebb hölgyektől.)
Hiába lestem a vékony táncosok csodaszép előadásait (is), pont mindig sikerült kifognom a teltebb alkatú tanárokat, akiket ugyan kedveltem és leborultam a tudásuk előtt, sőt mindig ösztönöztek a tanáraim, mert ők úgy látták van érzékem hozzá. De mellettük nehezen találtam meg a szépséget a saját táncomban, mert rajtam egészen máshogy mutatott ugyanaz a mozdulat, mint rajtuk. Nem feltétlenül volt az csúnya, csak más, de minta nélkül nem igazán tudtam magamra igazítani. Így egyre többet kacérkodtam másféle táncokkal is.
Balettos átvezetés
A hastánc egyik stílusirányzata balett alapokat is használ, ezért az órákon is tanultunk ezt-azt. Persze a balett mozdulatokat a hastánc „szabályrendszeréhez” igazítva. Így alattomosan kúszott vissza az évek homályából a balett az látóterembe, és kezdte piszkálgatni a fantáziámat.
Felnőttként balettozni?
Évekkel ezelőtt egy ismerősöm a csevej sodrában felhozta, milyen igazságtalan, hogy nem igazán van lehetőség arra, hogy valaki felnőttként kezdjen balett órákat venni, mert 17 év a felső korhatár, utána már nem mehetsz kezdő balettra. Egy másik ismerősöm meg csak bólogatott, hogy igen, de már a 17 is nagyon későn van, mert ehhez egész kicsi korban kell kezdeni tréningezni a testet, felnőttként már nem lehet.
Akkor olyan 19 éves lehettem, és nem mintha érdekelt volna a balett (ovis korom emlékei szerint merev és sótlan ugyebár)… de mi az, hogy ha akarnék, akkor nem mehetnék???
A következő momentum, amikor már dolgozó (jó, oké még csak gyakornokok voltunk) nőként, az egyik gyakornok társammal gyönyörű táncos képek között böngésztünk. Az egyik pózra megjegyeztem, hogy ezt én is meg akarom csinálni. Persze kapásból letorkollt, hogy esélytelen, mert már öreg vagyok ehhez. Értitek…. huszonegynéhány évesen öreg vagyok…
Nem tudom, valaha eszembe jutott volna-e a balett, ha soha senki nem vágja a képembe, hogy „te ehhez már öreg vagy” és „ezt már úgyse fogod tudni megcsinálni”.
Be kell vallanom, nem szívlelem, ha kételkednek a képességeimben, a kitartásomban, és abban, hogy igenis meg tudom csinálni. Persze nyilván, ha valaki „kiöregedve” kezdi a balettot, akkor illúzió azt hinni, még lehet belőle príma balerina. De nem is akartam ilyen csúcsokat ostromolni. Viszont attól még rendkívül piszkált, hogy ott van valami a világban, amiről még csak ne is álmodozzak, és azért ne álmodozzak, mert valami szigorú tekintetű balett cipellős nőszemély az ajtóban lábujjhegyen álldogálva megkérdezi hány éves vagyok….
Ovis korom óta először merült fel bennem az érdeklődés a balett iránt. Persze a felháborodások után napirendre tértem, és hamar el is felejtettem. De később a hastáncon beiktatott balettos gyakorlatok kezdték egyre jobban pedzegetni bennem a témát. Egy időben komolyan elgondolkodtam, hogy a hastánc tanárom példáját követve bedumálom magam az apró, tütüs kislánykák közé egy „hagyományos” balett oktatásra. Biztos jól mutattam volna a kislányok között kajla felnőttként…
Aztán úgy hozta az élet, hogy Budapestre költözve szinte egyből szembejött egy hirdetés felnőtteknek szóló balett órákról. Rákattintva pedig az első, ami a szemem elé került, az az „ennyi idősen már nem lehet” berögződés megcáfolása volt.
Mint kiderült, nem csak én sóvárogtam „kiöregedetten” a balett után. Mostanra már számos tánciskola indít rendszeresen, különböző felnőtteknek szóló, abszolút kezdő balett órákat. Sőt, még spicc órákat is indítanak a vállalkozó szellemű, fejlődni óhajtó haladóknak!
Kacifántos út a balett teremig
Szóval mindig is a tánc volt az a szabadidős tevékenység, ami a legközelebb állt a szívemhez. A balettot pedig már elég rég szerettem volna kipróbálni, sőt, évek óta követek néhány felnőtt balett iskolát, illetve oktatót Facebookon. Ám valahogy mindig tolódott a megvalósítás, anyagi forrás vagy idő hiányában. Vagy csak a megszokás miatt előbb tértem be hastánc órákra, mint balettra.
Szóval egyrészt nem a semmiből jött, másrészt az mégis szinte a véletlen műve, hogy pont most vált realitás.
Történt ugyanis, hogy kinéztem egy nyár eleji, három napos tánctábort, ami egy szabad táncos, inkább tánc-terápiás cucc volt. Ám ahogy pörgettem a kis költségvetésem, szembesülnöm kellett vele, ha elmegyek a táborba, akkor a hónapban minden más, pénzt is igénylő programot elfelejthetek. Mivel volt még egy-két dolog, amiről nehéz szívvel mondtam volna le, ezért erős dilemmázás vette kezdetét.
Ekkor jöttek szembe az egyik iskolánál az új, teljesen kezdő szintről induló balett kurzusok időpontjai. Időről-időre megskubizgattam a lehetőségeket (hiszen ezért követtem őket), de korábban legtöbbször pont azért ugrott a balett tanfolyam, mert az időpontok nem voltak jók, vagy ha lett volna jó időpont, mire a jelentkezésig jutottam már betelt a kurzus.
Ám most minden lehetőség adott volt, jó volt az időpont és még jelentkezni is lehetett. Végül arra jutottam, ugyan nagyon csábító a tánctábor, de ha a „csak” három nap tánc helyett a balett kurzust választom, akkor a táncos élményt is megkapom – igaz nem a Balatonon – és anyagilag is jobban kijövök.
Ugyan kicsit fájt a szívem a tábor nyújtotta különleges élményről való lemondás miatt, de ha a másik oldalról néztem a dolgot, így a táncos élmény nem korlátozódik három sűrű napba, hanem egész hónapban élvezhetem, és az élet többi területén sem szűkölködnöm, szóval összességében még jobban is járok. (Tánctábor meg lesz még az életben máskor is…)
A nyárra tekintettel két hetes, intenzív, teljesen kezdő kurzus volt meghirdetve, és 5 alkalom stretching is járt mellé (az extra csomagban). Már maga a konstrukció nagyon szimpatikus volt. Ha nem tetszik, akkor is csak két hét. Másrészt azt a két hetet mindenképpen tartalmassá teszi, és mivel olyan időszakomat éltem, amikor nem bírtam megülni a kis fenekemen és minden estére kellett valami program – hát pont kapóra jött a sok balett óra!
Mégsem olyan merev és savanyú az a balett…
Egy kellemes hétfői napon volt az első óra. Izgulva kerestem fel a termet, és a gyors eligazítás, meg az átöltözés után félénken tébláboltam be a terembe, hogy megszeppent ácsorgásban számolgassam a perceket az óra kezdéséig. Bár az oktatónknak olyan jó dumája volt, hogy hamar oldódott a hangulat, kissé mégis feszengtem, furák voltak a mozdulatok, és persze szokásomhoz híven meggyűlt a bajom a tagjaim összekoordinálásával (hát ezen évek táncolása sem sokat változtatott :D).
Nos, nem emlékszem mit tett velem, akkor ott a múlt homályában az az ovis balett tanárnő, de talán mégsem olyan merev és savanyú ez a balettozgatás…
Idővel kezdtem otthonosan érezni magam és sarjadozni kezdett bennem valami lelkesedés féle is. Persze még mindig bénázok, de hát én ebből nem tudok kinőni. És van még valami. A hastáncot csak akkor tudtam igazán élvezni, ha nem láttam magam, ellenben a balett teremben tükör ide vagy oda, elfogadva érzem magam.
Oké, hogy vékony vagyok, de van mindenféle testalkatú ember az órákon, tizenéves kamasz, bevállalós nyugdíjas, önmagát tovább képző táncos, és táncról eddig csak hírből halló lelkes amatőr is, szóval tényleg vegyes a felhozatal. Itt átlagosnak érzem magam, ami számomra nagyon üdítő. Eddig táncos órák többségén azt éreztem, hogy kilógok. Hastáncon túl vékony vagyok, máshol meg túl fiatal, amott meg túl ügyetlen, megint máshol meg kiöregedett…
Most először érzem azt igazán, hogy rendben vagyok. Okés vagyok vékonyan, okés vagyok ügyetlenül, és okés vagyok harminchoz közeledve is… Egy kicsit úgy érzem, megtaláltam a „tánchazámat”.
Ha találkoznál a 10 évvel idősebb éneddel, vajon mit tanácsolna neked?
Nem rég jött szembe velem ez a teoretikus kérdés. (Éljenek az instant instagram bölcsességek. :D) Hát szerintem nekem ugyanazt, amit ennyi idősen a 10 évvel fiatalabb énemnek tanácsolnék:
Táncolj, mert ez neked többet jelent mindennél!
A teljesítmény kényszerem, a maximalizmusom kamaszként és gyerekként nagyon erős volt. Kényszeresen mindenben tökéletes akartam lenni, mert az volt a mérce. Ha nem voltam tökéletes, az nem volt elég jó. Persze soha nem voltam az. Nem is nagyon volt se önbizalmam, se önbecsülésem.
Tulajdonképpen örülök, hogy a kötelező fellépésekkel és a versenyeztetéssel nem színezték át elvárásokkal azt, amit a tánc jelent számomra. Így sokkal inkább a táncban rejlő öröm és szabadság az, amire rátaláltam. Innentől kezdve viszont már a saját felelősségem, hogy meg is éljem ezt. Szóval a visszahúzódási hajlamom ellen csak ennyit tanácsolnék magamnak: Töltsd meg sok-sok tánccal a napjaidat!
A kezdő balettről szerzett tapasztalataimat itt szedtem össze: Tapasztalatok kezdő balett tanoncként
Tetszett? Nézz szét a lenti ajánló sávban is, hátha találsz még érdekes írásokat! Kövess minket Facebookon vagy Instagarmon, hogy ne maradj le a többi hasonló bejegyzésről se!
2 thoughts on “Kacifántos út a balett teremig”