Ismét egy névtelen el-regélt történetet, egy személyes vallomást teszünk közzé. Azt hiszem, bátor dolog volt a történet tulajdonosától őszintén papírra (illetve online lapra) vetni a kendőzetlen igazságot, mert ez egy sok tekintetben megosztó a történet. Szóval, ha bármit hozzátennétek, megosztanátok a véleményeteket, használjátok bátran a komment-szekciót.
***
Már egy ideje ismertük egymást, amikor valahogy összekeveredtünk. Nem igazán volt előzménye, különösebb ok nélkül, csak úgy elkezdtünk közeledni egymáshoz. Két vagy három hete randizgattunk, amikor azt mondta, szeret és fontos vagyok neki. Ahogy kimondta már tudtam, hogy ez nem igaz. És soha nem is lesz az. De kezdjük az elejéről!
Vigaszra vágyva
Az azt megelőző egy év szerelmi zűrzavarai után csak egy dologra vágytam igazán: nyugalomra. Stabil környezetre, biztonságra, hogy elbújhassak, kifújhassam magam és begyógyíthassam a sebeim. Ekkor lépett ő a képbe. Mert neki is csak szüksége volt valakire. Mindegy kire.
Kövezzetek meg érte, de nem a szerelem, még csak nem is vonzalom sodort hozzá, csak kapóra jött, mert jól esett, hogy van valakim. Megszabadultam a világtól, elbújtam a kapcsolatban, ahol végre nem fenyegetett sem veszély, sem kihívás. Hogy is fenyegethetett volna bármi, hisz nem sok érzelem volt bennem, így nem is tudott volna bántani. Akkor legalábbis úgy éreztem, nem árthat nekem.
Elítéltek érte, mert meggyötört a sok szerelmi kínlódás, és elveszettségemben csak kellett valaki? Hát, ne higgyétek, hogy önmagamnál jobban meg tudtok vetni érte.
Csak szüksége volt valakire… mindegy kire…
Nem tudom, ő tisztában volt-e vele, hogy mennyire különbözőek vagyunk és mennyire nagyon nem illünk össze. Szerintem nem akarta látni az igazságot. Homokba dugta a fejét, és el akarta hinni az illúziót.
Nem volt különb nálam, ő sem magamért szeretett, de azok után, hogy évekig kapta a beszólásokat, és a legkülönfélébb bántó megjegyzésekkel alázták saját férfitársai, neki is kapóra jött, hogy felmutathat valamit, illetve valakit. Nem én kellettem neki, csak valaki. Csak egy kellék voltam neki, aminek megléte simogatta az alig létező önbecsülését.
A (barát)nő, aki lát…
A mai napig emlékszem az egyik közös ismerősünk pillantására, amikor megtudta, hogy összejöttünk. Hát igen, az illető pont egy olyan nő volt, aki nagyon jól levágja a dolgokat. Tudta, hogy én is tudom, ennek vége lesz, és nem is olyan sokára. De azt is látta, hogy a pasi akkor is valódinak akarja hinni ezt a kapcsolatot, ha nem az.
Korábban amolyan barátnő félék voltunk, de onnantól nem sokat beszéltünk. Még véletlenül sem akartuk esélyt adni annak, hogy egy óvatlan megjegyzéssel megkapargatva a felszínt szétfoszoljon az illúzió. Nem szólt semmit, sem nekem, sem neki. Némaságunkkal cinkosai lettünk egymásnak a hazugságban, miközben az önámító pasi két vállát díszítettük.
A kamu hiszti és a lábtörlő mögötti igazsága
Ha az elején még voltak is illúzióim afelől, hogy tényleg én érdeklem-e a srácot, az hamar szertefoszlott. Két hét sem kellett hozzá, hogy elárulja magát.
A városban üldögéltünk egyik este a legjobb haverja társaságában, amikor felkaptam valamin a vizet. Valami lényegtelen dolgon. Elengedett valami bunkó megjegyzést irányomba, és bár tudtam, hogy csak princelés és nem gondolja komolyan, kivágtam a hisztit. Megengedtem magamnak a legborzalmasabb női viselkedést, mert az se érdekelt volna, ha többé nem látom. Annyira nem számított. Sem ő nem számított, sem az, hogy utánam jön-e vagy sem, megakarja-e oldani a szitut vagy nem.
Ha akkor meghúzta volna a határt – ahogy egy önbecsüléssel rendelkező pasi tette volna – és elismerve a bukó beszólását bocsánatot kér, ellenben a viselkedésemet kikéri magának, akkor talán becsültem volna. Akkor talán elszégyellem magam, és a felébresztett tisztelet rávezetett volna, hogy felhagyjak az ámítással. Ez a játék mindig kettőt áll, ugyebár.
De neki nem volt önbecsülése, és amint ráeszmélt, hogy én viszont nem vicceltem, tényleg faképnél hagytam, hanyatt-homlok loholt utánam. Pedig felőlem ott helyben vége is lehetett volna a kapcsolatnak, és másnap reggel ugyanolyan kiegyensúlyozottan kelek fel. Ha igazán törődtem volna vele, az érzéseivel, akkor ez a jelenet sosem történt volna meg.
Önbecsülés nélkül nincs őszinte szeretet
Néha elnézem a pasikat, ahogy mindent eltűrnek a hisztis picsa barátnőjüktől, sőt mindent megtesznek értük, miközben a legfontosabbat elfelejtik megtenni saját magukért: szembenézni a ténnyel, hogy a csaj nem szereti őket.
Bármit mondanak is azok a lányok, ha igazán tisztelnék és szeretnék azokat a pasikat, nem bánnának így velük. Tisztelni csak azt lehet, aki tiszteletreméltó, de ahhoz az kell, hogy kiálljon magáért az ember. Ezek a pasik meg nem állnak ki magukért, hagyják, hogy ezt tegyék velük.
De visszatérve a saját történetemre…
Lábtörlő-show
Amikor ott hagytam, először azt hitte csak hülyülök, de amint levágta, hogy nem, rohant utánam. Hazafelé vettem az irányt, és már a lépcsőház előterénél jártam, mire utolért. Bűnbánóan mentegetőzött. Sőt, azt mondta, szeret és fontos vagyok neki. De ahogy kimondta, tudtam, hogy ez nem igaz. Most sem igaz, de soha nem is lesz az.
A szája nagy gonddal formázta meg a szeretlek szót, de minden porcikája ellentmondott ennek. A testbeszéde mást üzent. Néztem a szemét, vizslattam az arcát. Volt valami deviancia a szavai és testbeszéde között. Nem mondott tökéletesen ellent neki, de valami egészen más tartalommal bírt a kettő.
Furcsán éreztem magam ott állva és őt hallgatva, abban a biztos tudatban, hogy amit mond, az ilyen formában nem igaz. Mélyen megült bennem a szavainak helytelensége. Akkor még nem értettem, csak éreztem. Naivan, azt hittem talán azért, mert még korai volt kimondani. Aztán rájöttem, hogy más van emögött.
Nem engem szeretett, hanem azt, hogy nincs egyedül
Nem váratott magára sokáig a megértés. Teltek a napok és a hetek, egyre jobban beleláttam az életébe, és tisztulni kezdett előttem, miért is van velem, miért is mondta azokat a szavakat.
A szeretlek szó, amit kiejtett, tulajdonképpen azt jelentette, „könyörgöm, maradj velem”. Csak egy játszma volt, aminek a célja, hogy továbbra is fenntarthassa az illúziót, amit a kellékbarátnő mivoltom jelentett. Annyira akart már végre valakit, csak azért, hogy ő is mondogathassa, „a barátnőm”. Csak azért, mert, ha barátnője van, az számára azt jelenti ő is ér valamit.
„Végre van valakim, ezek szerint elég jó vagyok”
Neki sem számított az én személyem, csak az a „presztízs” kellett neki, hogy kapcsolatban van. És ha már ott volt a lehetőség, azon még egy hisztis-picsás kirohanás sem sokat változtatott. Azt benyelte a cél érdekében. Akart egy nőt. Akarta az érzést, hogy ő is értékes. Ezért simán kimondta a szavakat: „szeretlek”. Talán még saját magával is elhitette, hogy őszintén így érez.
Nem én voltam a lényeg. Csak örült, hogy végre van valakije, hogy ki az a valaki az mindegy volt. Lehetett volna bárki más is, annak is elmondta volna azokat a szavakat. Nem engem szeretett, hanem a tényt, hogy van valaki az oldalán. Nem hazudott, tényleg szerette és fontos volt neki a tény, hogy van valakije. De az, hogy ki az a valaki, nem volt fontos. Ez volt az, amit megéreztem, amint elhagyták a száját azok a mondatok.
Kapcsolati státuszunk: illúzió
Szép kis pár voltunk mondhatom: zsák a foltját. Neki kellett egy „mindegy-ki”, nekem meg kapóra jött, mert nekem is kellett valaki. Ő is kihasznált, és én is őt. Pár hónap eltelt, aztán leléptem, és jó messzire rohantam. Nem voltam elég erős, hogy egyedül átvészeljem azt az időszakot, illúziók bástyái mögött nyalogattam a sebeimet. De talán jobb lett volna, ha nem a könnyebb utat választom. Mert nem volt ingyen. Megfizettem az árát.
Nem tudom, ő mivel fizetett az önhitegetésért. A magam részéről a testemmel adóztam, és a szégyennel, amit ez hagyott bennem. Nem szerettem, talán kedveltem egy kicsit, de vonzódni egyáltalán nem vonzódtam hozzá. A testiség valami kötelező velejárója volt a dolognak. Az ár, amit meg kellett fizetni. Azt hittem, belefér, hogy ez csak szex, nem nagy dolog. Fiatal voltam és ostoba. Na meg gyenge.
Az illúzió ára
Nem szeretek visszagondolni rá, mert kiráz a hideg, ha az érintésére gondolok. Nem vonzódtam hozzá, nem gerjedtem rá, és egyáltalán nem kívántam. Az elején még ott volt a kíváncsiság, egy új ember felfedezése mindig izgalmas, ez adott némi színt és izgalmat az elején. De nem tartott sokáig, és valódi vonzalom nélkül egyre inkább csak nyűg lett. A legvégén pedig már fájdalmas tapasztalat. Akkor léptem le.
A kezdeti kíváncsi felfedezés lecsengése után, persze kerültem is az intimitást minden egyes alkalommal, amikor csak lehetett. Vagy legalábbis az aktust próbáltam megúszni. Nemet mondtam, ahányszor csak ráfért az arcomra. De néha mégis muszáj volt, csak hogy ne kezdjen kérdezősködni. Mert nem sok élvezetet leltem benne. Mert néha még fájt is. Mert néha belém hasított, hogy undorodom tőle. Főleg a farkától.
Magamat erőszakoltam meg
Az utolsó pár alkalom tulajdonképpen olyan volt, mintha megerőszakoltatnám magam. Az legutolsó alkalommal örültem, hogy mögöttem volt, és nem látta az óvatlanul kicsorduló könnyeim. Akkor ott, az asztalra támaszkodva tudatosult bennem, hogy ezt nem csinálhatom tovább. Ez volt az utolsó!
Mondhatnám, hogy azért, mert éreztem, nem korrekt ez vele. De sokkal inkább azért vetettem véget neki, mert magamnak ártottam. Megvethettek azért, amit tettem, de megfizettem az árát. Nem tudtok nagyobb büntetést mérni rám annál, amit magammal műveltem, amivel magamat sújtottam.
Azt hittem, ez csak egy kis szex, nem nagy dolog. Még sokáig tartott mire ráeszméltem a súlyára ezeknek a tapasztalatoknak. Undorodtam magamtól. Vissza-visszatértek a képek a fejembe. A viszolygás a farkától. A legutolsó menet fájdalmainak emléke. A titkos könnyek. A némaság, amivel tűrtem, mert nem akartam, hogy kérdezősködjön.
Megfizettem érte
Különös dolog a női szexualitás, az igazság az, hogy megjegyezte a puncim, hogy nem szabad érezni. Maradjon csendben és tűrjön, akkor is ha kellemetlen. Sőt, az apró fájdalmak itt-ott mintha beágyazódtak volna a hüvelyfalamba. Nem mentem tönkre, de sokat romlott a szexualitásom, és egy csomó blokkot csináltam magamnak, ami máig gátat képez bennem.
Csak egy kis nyugalomra, védelemre és biztonságra vágytam a sok fájdalmas szerelemi bánat után. Hát. Megkaptam. De megfizettem az árát.
Néha elgondolkodom, hogyan ne utáljam magam ezért? Máskor meg megbocsátó vagyok. Mit kezdjek azzal, ami elromlott bennem? Fogalmam sincs. Még csak most kezdek igazán ráeszmélni erre az egészre. De már nem akarom eltagadni, azt ami történt, amit tettem magammal. Most már el akarom engedni. Ezért szántam rá maga a történetem elmesélésére.
Ne kövessétek a példámat! Ne a könnyebb utat válasszátok, mert csak látszólag könnyebb. Okuljatok a hibáimból!
Hogyan tovább?
Megtanultam a leckét, nem engedek többet a gyengeségnek. De azt hiszem, hosszú út áll még előttem, de már vállalom, már készen állok a továbblépésre, a feldolgozásra és talán a fejlődésre is.
Hogy mi lesz most? Még nem tudom pontosan. Egyelőre csak a saját ölelésembe gubózódok be és vigasztalóan megsimogatom magam, miközben halkan odasúgom magamnak, a testemnek, a puncimnak, a lelkemnek, a mindenemnek: „Kérlek, ne haragudj rám! Sajnálom, hogy nem figyeltem rád. Ígérem, többet nem csinálok ilyet veled! Most már vigyázni fogok rád!” Kezdetnek, egyelőre ez elég.
Nos, az biztos, hogy a történet nagyon őszinte, talán tanulságos és sokak számára elgondolkodtató is lehet. Remélem tudtatok meríteni belőle. Ha hozzáfűznétek valamit, vagy felháborított és levezetnétek a frusztrációt, esetleg a véleményeteket ossztanátok meg velünk, ezt hozzászólásban megtehetitek.
Hasonló történetekért nézzetek be az El-Regélt kategóriába!
***
Tetszett? Nézz szét a lenti ajánló sávban, hátha találsz még érdekes olvasnivalót!
Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!