Láttam instán, hogy jól vagy

Váratlanul kiáramló gondolat-cunami következik, ami spontán születéséhez híven cenzúrázatlanul kerül közlésre. A poszt céltalanul született,

Váratlanul kiáramló gondolat-cunami következik, ami spontán születéséhez híven cenzúrázatlanul kerül közlésre. A poszt céltalanul született, koncepciót nélkülöző, ezért  lehet, hogy néhol kusza lesz. De elmerengésre, gondolatindításra talán alkalmas. Vagy nem? Hát, olvassatok tovább és majd ti eldöntitek, mi sült ki ebből a betűhalmazból! 😉

***

Követünk, minket is követnek. Kukkolják az életünket és mi is ugyanezt tesszük. Manapság annyira tipikus megjegyzés az összefutó ismerősök között, hogy „igen, láttam facén”. Vagy instán, mikor hol és kinek mi… Ez megint tesz a nyakunkba egy bazi nagy adag illúziót, sőt alapot arra, hogy a nyitottság illúziójával felvértezve bezárkózzunk a saját fejünkbe.

„Úgyis tudom, mit gondolsz”

Hangzik el a fenti mondta a terápián, a húsz éve házasságban élő pár egyik tagjától. Lecsap a terapeuta. Kiderül, hogy a másik gondolatainak köze nem volt a feltételezéshez. Pedig mondom, húsz éve egymással élnek. És mégsem tudta, hogy mi van valójában a másik fejében. Pedig annyira biztos volt benne. Hisz ismeri a párját, mint a tenyerét. „Úgyis tudom, mit gondolsz.” Közben mégsem.

Pedig sokszor még alig ismerve a másikat, sőt akár ismeretlenül is holtbiztosan tudjuk állítani, hogy márpedig mi vágjuk, mi a szitu, tökre belelátunk a másik agyába, mindent pontosan és jól látunk. De ez csak egy illúzió. Csak azt tudjuk, ami a saját fejünkben van.

Az agyunk pedig – a világban való könnyebb eligazodás végett – legyárt nekünk egy értelmezést. Ami olykor helyes, sőt nagyon sokszor helyes, hiszen mégis hogyan igazodnánk el a világban, ha ez máshogy lenne?!

Az agyunk kitölti a hiányzó részleteket eddigi tapasztalataik, élményeik, valamint a megszerzett ismereteink és információink alapján.

Ám, ha egy másik ember agyának bugyrairól van szó, ott olyan nagy az ismeretlen tényezők aránya, hogy bármennyire is igyekszünk, lehetünk a legjobb agyturkászok, mégsem lesz olyan pontos a koncepció, és elég nagy a tévedés kockázata. Persze tévedünk is rendesen!

Mi van a másik fejében?

Na, arról igazából fogalmunk sincs! De tényleg! Persze spekulálunk, és a meglévő ismereteink alapján összerakunk egy lehetséges képet, de ez csak a saját értelmezésünk, és egyáltalán nem biztos, hogy igazunk van és jól értelmeztük a helyzetet. Azzal, hogy mi van egy fejben, csak az adott fej tulajdonosa lehet képben. Mondjuk, néha magunk se tudjuk, értelmezni magunkat, a szembe-nem-nézés itt is befigyel. Mindenesetre a legbiztosabbak akkor lehetünk, ha tőle tudakoljuk meg, mit rejt a menő napszemcsi mögött a kobakja.

Aztán jön a közösségi illúzió

Előkapjuk az okostelót, pörgetjük a facebookot meg az instát, lájkolunk vagy csak kukkolunk. Végignézzük a sztorikat, csekkoljuk ki hol volt és mit csinált. Követjük a fontos eseményeket, időnként még csetelésbe is bonyolódunk. És akkor azt hisszük, tudjuk mi van a másikkal. Tudjuk hogy van. De tényleg tudjuk? Vagy csak a meglévő információk, valamint az eddigi tapasztalataink, ismereteink alapján kreál egy sztorit az agyunk? Tényleg bele látsz a másikba? Vagy csak azt hiszed?

Emlékszem, amikor nekikezdtem az egyetemnek, az első félévben valahogy nagyon megszállt az ihlet és egy csomó verset írogattam. A legtöbbnek már nyoma veszett, de egy sor nagyon megmaradt bennem:

„Elbújtat a mosoly, nem látod mögötte mennyire komoly”

Akkor még nem is tudtam, hogy a közösségi média még szélesebb térhódítása után hatványozottabban lesz ez igaz. Tetszik a mosoly, de nem akarunk mögé nézni. Pont úgy, ahogy tetszenek az insta képek. De akarjuk látni egyáltalán, mi van mögötte?

Hiába a mosoly, régen is előfordult, hogy nem akartunk látni egyebet, most sincs ez másként. Egyrészt megelégszünk az illúzióval. Aztán meg belebolondulunk és bepörgetjük magunkat a spekulálásba, az online nyomok követésével Sherlock Holmes-t játszunk és elhitetjük magunkkal, hogy megoldottuk a rejtélyt. Mi mindent levágtunk. Hát annyira egyértelmű! Nézd meg legutóbb is mit szivecskézett instán…

Mi a helyzet offline?

Azt hinnénk, ez az egész csak a közösségi média műve, mert oda egyébként is csak a szép pillanatainkat töltjük fel. De továbbra is tartom az álláspontom: az online világ sem más, mert mi magunk töltjük fel tartalommal, csak paradox módon felnagyítja és a képünkbe vágja a valóságot. Ez is csak egy tükör, ami kíméletlenül szembesít.

Megszámlálni se nagyon tudom, hányszor kaptam olyan megjegyzéseket – személyesen! – hogy de hát miért érzel így, nem érezheted ezt, ez nonszensz, különben is neked ugyan mi bajod lehetne.

Emlékszem az első szerelmem okozta szívfájdalomról meséltem éppen egy barátomnak. Meghallgatott, majd némileg fellengzősen közölte velem, hogy nem érezhetek így, nem is tartott olyan sokáig, mégis mit vagyok úgy oda, nem tudhatom milyen is az amikor tényleg fáj, satöbbi, satöbbi…

Taplóság volt? Részben. Az a barát „pusztán” annyit tett, hogy a saját fejében maradt, és kizárólag az alapján mondta azt, amit mondott, ami az  ő valósága, ami az ő fejében van. És számára tényleg nonszensz, hogy ebben a helyzetben valaki érezhet így. Bár igaz, ami igaz, ez nem volt tőle jófejség, mert nem fogadta el legitimnek, hogy érezhetek úgy, ahogy érzek.

Tucatnyiszor volt ilyen, őszinte voltam, elmondtam hogy érzek, de nem vették komolyan. Nem akarták igazán meghallani. Illegitimálták, mondván, nem szabadna így éreznem. De ki mondja meg mit szabad érezni és mit nem? Hogyan vitatkozzak egy érzéssel? Hogyan értessem meg az érzéseimmel, hogy tulajdonképpen nem szabadna létezniük bennem? Hát, szerintem meg ez a nonszesz.

Nem, nem az érzésekkel van baj. Azzal van a baj, hogy nem akarjuk őket tudomásul venni. A sajátjainkat felnagyítjuk, a másét meg ignoráljuk. Nem akarunk kilátni a saját fejünkből, nem akarunk megérteni, csak azt vagyunk hajlandóak elfogadni, ami a saját valóságunkba is beilleszthető, de azt nem akarjuk tágítani, nem vagyunk nyitottak. A másik érzéseit és gondolatait is csak akkor fogadjuk el, ha beilleszthető a saját valóság-interpretációnkba. Csak azt akarjuk, ami szerintünk van, és ezt akarjuk belelátni másokba is. Aztán, ha bizonyítékot találunk, hát veregetjük a mellünket, hogy „hát már megint igazam volt”.

Szóval láttad instán, hogy jól vagyok

De mit is láttál? Egy mosolygós képet? Vagy még az arcom se volt rajta? Írtam hozzá valami vicceset? Vagy csak szimplán klassznak tűnik az életem? Jah, nem is tartod klassznak, csak fotogénnek?

Amúgy érdekel hogy vagyok? Vagy csak illedelmesen válaszoljam azt, hogy „köszi jól, és te?”. A többit majd kitalálod hozzá. Tudom, hogy majd kitalálod; a múltkor is, amikor találkoztunk, egy órán keresztül vázoltad fel, mit láttál a srác feedjében, mikor kit lájkolt és ebből te mit következtettél ki arról, hogy mi van vele. Szóval te most tökre képben vagy azzal, ő hogy érez…

Tényleg tudod, hogy érez? Tényleg tudod, mi van vele? Mindezt tudod, az alapján, amit online csinál? De hát csak néhány hétig találkozgattatok! Szóval tudod? Belelátsz? Vagy csak az agyad kitölti a hézagokat? Persze csak azzal tudja kitölteni, ami a te fejedben van…

Nem lenne egyszerűbb megkérdezni? „Figyi, tulajdonképpen, miért nem kerestél többet?” Jah, ahhoz már nem vagy elég tökös, hogy ráírj. Inkább spekulálsz a posztjai, a sztorijai, a lájkjai meg az alapján, hogy mikor látod messengeren online. De nehogy ráírj! Még a végén válaszol. Még a végén megtudsz valamit arról, ami az ő fejében van.

Vagy tudod mit, kukucskálj ki szépen a saját kócos buksidból, és próbáld megtudni, mi az igazság: kommunikálj!

Ne spekulálj! Kommunikálj!

***

Tetszett? Nézz szét a lenti ajánló sávban, hátha találsz még olyat, ami tetszik!

Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük