Ezek a mai fiatalok… vagy mégsem?

„Ezek a mai fiatalok…”  – Hangzik az olyan népszerű, lemondó hangsúllyal megtoldott mondatkezdés. Amikor ilyeneket ejtünk ki a szánkon, belegondolunk, hogy ez miből fakad? És tényleg van igazság ezekben a megjegyzésekben? Vigyázat, tudományosan teljesen megalapozatlan, közhelyekkel szembemenő, öncélú filozofálás következik!

A korral jár?

Teljesen átlagos, hogy minden generáció elkezdi megszólni az utána következőket. Emlékszem, már középiskolásként is előfordult, hogy „ezek a mai gyerekek” tematikájú gondolatokat fogalmaztunk meg. Ha elérünk egy bizonyos kort, szinte kötelező jelleggel kezdjük el szajkózni, hogy „ezek a mai fiatalok”…

Ami a háttérben van – mármint szerintem…

Sok esetben látok a notórius fiatalokat szapulók között egy jelenséget, ami az élet nagyon sok területén visszaköszön. Ennek lényege, hogy az egyén nem önmagában akar jó vagy jobb lenni, hanem egy másik emberhez vagy csoporthoz képest igyekszik magát feljebb pozicionálni. Vagyis azáltal akar jobb lenni, hogy felülkerekedik másokon. A magam részéről ezt látom a káros naciolaizmus hátterében, amikor egy másik nemzet rovására helyezem előtérbe a saját nemzetem, de az utcai beszólások mögött is ez a jelenség figyelhető meg. (Ez utóbbinak egy részletes kielemzését találjátok itt: Miért nem bók az utcai beszólás?)

„Ezek a mai fiatalok…”

Szerintem még soha nem hallottam ezen formula után dicsérő, elismerő tagmondatot. És itt a probléma! Ugyanis nem arról szól, hogy kihozzam magamból a legjobbat, esetleg segítsek a másiknak ugyanebben – ennek a mentalitásnak általában szikrája nincs meg. Ellenben elkezdem keresni a kivetnivalót másokban, amibe jól belekötök, így kreálva azt az illúziót, hogy jobb vagyok/ jobbak vagyunk náluk. A probléma pont az, hogy mivel ez a feljebb pozicionálás nem saját fejlődésen alapul, ezért a „jobb vagyok náluk” érzése csupán egy illúzió.

Azzal, hogy leszólom a másikat, megadom magamnak azt az érzést, mintha jobb lennék. Vagyis nem munkával és saját erőből válok jobbá, pusztán kreálok egy „hitrendszert”, amiben jobb vagyok „ezeknél a mai fiataloknál”. Vagyis a következő generációk leszólásával hozok létre egy olyan – legtöbbször álságos – gondolatkört, amiben én és a saját generációm, na meg a „régi világ” sokkal jobb; függetlenül attól, hogy ez tényleg így van-e. És ez a probléma: ez teljesen szubjektív felfogás, aminek sok eleme lehet alaptalan.

Másrészt könnyen válik pusztán az egyénben meglévő elégedetlenségből fakadó frusztráció levezetésének eszközévé.

Úgy gondolom, nem mehetünk el amellett, hogy az ilyen mondatok és maga a hozzáállás is, ami nem csak a „mai fiatalok” ellen, de lényegében bárki és bármi ellen szólhat, valójában nem az adott csoportról és annak milyenségéről szól. Sőt! Sokkal inkább arról az emberről mesél, aki ilyen gondolatokat megfogalmaz.

És, ha tényleg olyanok azok a fiatalok, akkor mi van? Nézd meg a stílust, ahogyan beszélsz róluk, komolyan gondolod, hogy a megfogalmazott gondolataid mögött őszinte aggódás, és jobbító szándék van? Mert, ha igen, akkor baromi rosszul választottad meg az eszközt… Ha meg nem, akkor lehet érdemes lenne elgondolkodni, milyen belső frusztrációt igyekszel azzal levezetni, hogy másokban keresed a kivetnivalót…

Tényleg olyan rosszak „ezek a mai fiatalok”?

Szerintem minden generációnak megvannak a maga kihívásai, és minden generációnak megvannak azok a területei is, ahol könnyebben boldogul. Szerintem ez a pejoratívan használt mondat, sokkal inkább arra világít rá, hogy mennyire nem akarjuk megérteni egymást. A saját nehézségeinkre fókuszálunk, a másét meg lebecsüljük, és persze  a saját erőfeszítéseinket hajlamosak vagyunk túlbecsülni, ezáltal is kisebbítve, akár illegitimálva a másik problémáját.

A mai kor fiataljainak is számtalan kihívásuk van, amik pont annyira sajátosak, mint a korábbi generációk szintén sajátos-kihívás csomagjai. Szerintem semmivel sem jobb vagy rosszabb a helyzet, csak más. Persze nagyon más. Más (és nagyon más), mert a világ folyton változik, és mire egy probléma-csomagot megoldunk, lesz egy új, aminek megoldásával a következő generáció találja magát szemben.

Szerintem mindig is így volt ez. Csak azért, mert ők (mi :P) mások és mások a problémáik, mások a gyengeségeik, és mások a kihívásaik, még nem jelenti azt, hogy ténylegesen rosszabbak lennének.

Szerintem a legjobb példa a hippi-generáció! Jó pár évtized eltelt azóta, hogy „azok az akkori fiatalok” zászló bontásukkal megbotránkoztatták, lényegében a teljes társadalmukat. Akkoriban az idősebb generációk között voltak, akik szinte apokaliptikus jövőt jósoltak, amiatt, hogy ők jelentik a jövőt. Nem értették, hogy lesz ebből normális világ, ha ilyen borzalmasak „ezek a mai fiatalok”.

De bármennyire is kiverték a biztosítékot, a hippi-generáció mégsem hozta el a világvégét. Megtalálták és meg is állták a helyüket a világban.

Senki nem akar kudarcos életet, a mai fiatalok sem, éppen ezért már csak a saját érdekükben is előbb vagy utóbb, de szembe kell nézniük a saját generációjuk kihívásaival. Lesznek, akik önmagukat meghaladva, akár nagy küzdelmek árán, de megoldják ezeket. Na, ők lesznek sikeresek! És persze mindig vannak kevésbé sikeres tagjai egy-egy generációnak, de hát ilyen a világ.

Miért ne tennék meg ezt a mai fiatalok is? Ez a saját érdekük! És, ha nem teszik, az is a saját felelősségük lesz, aminek viselniük kell a következményeit! Aki kételkedik abban, hogy ezek a mai fiatalok nem fogják ezt megtenni, azért egy dologgal nézzen egy kicsit szembe…

Ezek a mai fiatalok… De ki nevelte őket ilyenre?

Miközben masszívan kapják az ívet „ezek a mai fiatalok”, nagyvonalúan szemet hunyunk afölött, hogy nem csak úgy, előzmények nélkül, előugrottak a bokrokból. Vannak szüleik, családjuk, voltak tanáraik, mentoraik, közösségekhez tartoztak. Nem maguktól lettek ám olyanok, amilyenek! Sem a mostani gyerekek/kamaszok/fiatal felnőttek vagy akár a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó korosztály.

Az első példa, amit automatikusan követünk, bizony a szüleink, kiterjedtebb értelemben a szüleink generációjának tanításai, és legfőképpen példamutatása (vagy annak hiánya) lesz az iránymutató. Vagyis első körben, amikor kikerülünk a világba, pontosan azt fogjuk tenni, amit a szüleinktől eltanultunk, illetve, amire a szüleink neveltek.

Szerintem igazán pikáns, amikor pont azok szólják meg „ezeket a mai fiatalokat”, akiknek a legnagyobb ráhatása volt arra, hogy milyen felnőttekké (vagy fiatalokká) váltak…

Jogos kritika vagy a felelősség elkenése?

Persze nem állítom, hogy minden egyes állítás alaptalan. Vannak olyan, akár tömeges jelenségek, amikre érdemes és fel is kell hívni a figyelmet. (Persze normális stílusban, és nem hátrány, ha konstruktívan.) Ám ahogy arra az előző gondolattal is utaltam,

érdemes tükörbe is nézni, miközben másokat szapulunk, és elgondolkodni rajta, nekünk van-e, és ha igen, mi a felelősségünk ebben a helyzetben?

Na meg azon, hogy mi mindent megteszünk-e, ugyanazon körülmények között, vagy olyasmit kérünk számon, aminek magunk sem teszünk vagy eleget?

És talán a legfontosabb önreflexióra irányuló kérdések: Miért zavar az adott jelenség? Kivált belőlem indulatot is? Frusztráció levezetés vagy tényleg puszta ténymegállapítás? Én különb vagyok és az adott témában minden tőlem telhetőt megteszek (akár egyéni, akár közösségi szinten), vagy netán ugyanazt csinálom csak máshogy?

Azt is érdemes észben tartani, hogy az szokott a leginkább zavarni minket, ami bennünk is megvan. Minél inkább nem akarunk szembesülni azzal, hogy mi is olyanok vagyunk, annál inkább vagyunk hajlamosak másokat megszólni érte. Szóval érdemes vizsgálgatni a belső indíttatásainkat.

Persze nem baj az, ha felhívjuk a problémákra a figyelmet, nem baj, ha beszélünk róluk. De a stílus és a témát illetően elfoglalt pozíciónk nem mindegy, hogy milyen.

Ezek a mai felnőttek – Mégis mire jó ez?

Minden generáció más és más, és oké, hogy észrevesszük ezt a jelenséget, de miért kell az ördögöt látni benne?

Ez nem azt jelenti, hogy adott esetben bizonyos jelenségek jók és rendjén valók. De szerintem ez a fajta hozzáállás nem épp segítőkész. Ha belekötsz valakibe, a legritkább esetben lesz a reakció az, hogy „hmm… nekem ez nem tűnt fel, de köszönöm az észrevételed, elgondolkodom a dolgon”. Ha piszkálnak, akkor élből vissza akarunk vágni. És minél éretlenebben vagyunk, annál inkább. Vagyis még ha segítő szándékkal is beszélünk egy létező problémáról, nagyon nem mindegy, hogyan tesszük azt. Kötekedve, szapulva a másikat vagy megértéssel és proaktívan fordulunk a másik felé?

Őszintén úgy vélem, hogy egymás ostorozása helyett, megértéssel és elfogadással kéne egymás felé fordulni. Mert ami nekünk fiataloknak jön csípőből és könnyű, az adott esetben meg a szüleinknek kihívás, és sokszor így van ez fordítva is. De amíg egymást ostorozzuk, megszóljuk amiért vannak dolgok, amikkel nehezen boldogul a másik, addig biztosan nem fogunk közös nevezőt találni. Pedig a megoldás mindannyiunk problémáira talán pont az, hogy odafordulunk a másikhoz, megértjük és ha tudunk, segítünk, amikor szüksége van rá…

***

Tetszett? Nézz szét a lenti ajánló sávban, hátha találsz még olyat, ami tetszik!

Kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!