Vágyak után rohanunk vagy meg is éljük az életet?

A szerelmi viszonyokkal kapcsolatban sokszor a saját környezetemben is problémásnak látom a folytonos ítélkezést, elvárás-cunamit és a vágyak kergetését, miközben a nagy rohanás közben elfelejtjük megélni azt, ami van.

Ebbe a hibába magam is tucatnyiszor estem bele. Talán pont ezért is látom olyan élesen a buktatókat, mert átmentem rajta, csak épp tapasztaltam valami mást is. Ráadásul a vágyaink kergetése sok esetben a bátorság hiányával is párosul, sokszor nem merünk belemenni helyzetekbe, inkább kihátrálunk belőlük, ítélkezünk, címkézünk és tovaszaladunk, ahelyett hogy megélnénk azt, ami van.

***

Szóval most egy olyan témáról szeretnék mesélni, ami az egyik központi gondolatköre annak, ahogyan élni igyekszem, és ahogy a kapcsolataimat kezelem. Előre szólok, nem általános dolgokat fogalmazok most meg, lehet lesz, aki ezzel nem fog tudni azonosulni, semmi baj, nem vagyunk ugyanolyanok. De biztos vagyok benne, hogy sokaknak érdemes legalább elgondolkodni az itt leírtakon. 😉

Ítélethozatali motiváció

Nagyon sokszor látom a környezetemben, – és anno magamon is tapasztaltam – amikor megismerkedünk valakivel viszonylag gyorsan ítéletet akarunk hozni arról, áldozzunk-e időt és energiát az adott kapcsolatra vagy sem.

Az ítélethozatalokat, döntéseket, vagyis hogy adunk-e esélyt, hogy megismerjük a másikat és kiderüljön mit tudunk összehozni, leginkább az elvárásaink, a vágyaink, és az ideáink mentén hozzuk meg. Ráadásul ebbe a legtöbb esetben belevegyül egyfajta belső sietség is: minél előbb jussunk dűlőre, nehogy lemaradjunk valamiről.

Hezitálós szituk

A döntés van hogy egyértelmű, és én sem szoktam húzni azokat a szitukat, ahol már az elején látszik, hogy sehova nem vezetnek. Nekem a legtöbbször egy-két találkozó elegendő, hogy dűlőre jussak. Míg máskor ez a kérdés korántsem olyan egyértelmű, amikor vonz is a másik, de mennénk is.

Mindenkinek más ugyan a ritmusa, hogy mennyire dönt gyorsan, de mindenkinek ismerős lehet ez a hezitálós helyzet. Ezt a bejegyzés leginkább ezek a helyzetek ihlették.

Szóval ilyenkor jön a hezitálás: mert nagyon jól érezzük magunkat a másik társágában, vonzódunk hozzá, de ott rezeg a bennünk, hogy mennénk is tovább, de jó is vele.

De bármilyen jó is, nem lenne-e jobb tovább keresgélni, hátha a következő jobb lesz, jobban eleget tud tenni a fejünkben élő képnek.

Sürgető ismerkedés

Na ez az a szitu, amikor egy ponton, a másik fél számára talán érthetetlenül, egyszer csak robbantunk, lelépünk, és ismét belevetjük magunkat az ismerkedésbe. Jöjjön a következő delikvens…

• … hátha az jobb lesz, vagy hátha visszatér egy korábbi emberke, aki után még most is vágyódunk…
• … hátha most jön a nagy ő…
• ….hátha a következő lesz az a szerelmi robbanás, ami után sóvárgunk…

Szóval inkább nem kötöm le magam, nehogy lemaradjak! Bár hogy miről, azt sokszor meg sem tudjuk ilyenkor fogalmazni… Vagy nem akarjuk…

Menni is és maradni is

Közben ott a kétség is, talán maradni kéne, ki tudja mi sül ki ebből, mert valami mégis hajt a másik felé. De… de valami belső sietség mégis tovább pörget…

A hab a tortán, amikor a lepattintás után, hetekkel vagy sok-sok újabb sikertelen randival, meg magányos estével később, ismét összefutunk az illetővel, és megint mellbe vág a vonzalom, és megint elkezdünk kacérkodni a gondolattal.

Ilyenkor futva a pillanatnyi benyomásaink után könnyen találhatjuk magunkat ott, ahol az egész elkezdődött…

Futunk a vágyaink után

Él egy kép a fejünkben arról, mit keresünk, mit várunk el, milyen partnert akarunk, mire vágyunk. Vagy egyszerűen csak arról, mi a szerelem és az hogyan „csap le ránk”. Ez mind szép és jó, csakhogy a párkereső vagy randizó emberek többségén pont azt látom, hogy ezek a fejükben élő képek felülírják a valóságot.

Miközben racionálisan jó ötletnek tűnik megfogalmazni, mit várunk el és milyen a tökéletes partner. Ám az ilyen képek és vágyak sokszor inkább szabnak gátat annak, hogy valóban megismerjük a másik embert. Annak meg végképp, hogy képesek legyünk megélni a pillanatot.

Rózsaszín álmokat kergetünk

Elengedünk helyzeteket és embereket, mert az nem olyan, mint a fejünkben élő kép, vagy éppen mert nem az, amit akarunk. Vagy mert eleve csak kellett valaki, csak éppen kezdett komolyabbra fordulni, és inkább kimenekülünk. Türelmetlenek vagyunk: Csak kapjam már meg az, amit akarok!

Miközben a valóság sokkalta jobb dolgokat képes kreálni annál, amit korlátolt emberi elménk képes kitalálni. És ugyan ez csak személyes benyomás, de az élet valahogy sokkalta bölcsebben keveri a lapokat annál, mint hogy ne merjük rábízni magunkat.

De inkább futunk tovább a fejünk meg a vágyaink után. Majd csalódunk a valóságban. Miközben saját magunkat csaptuk be azzal, hogy illúziókat kergettünk.

A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e jobb döntéseket hozni…

Saját sztori

Ami engem illet, volt amikor tudtam, és visszagondolva, életem talán egyik legjobb döntése volt. Akkoriban nagyon odavoltam valakiért, de ez nem volt kölcsönös. Ellenben megismerkedtem Lacival, pont amikor a mélyponton voltam, mintha csak valami láthatatlan erő irányította volna hozzám, hogy felrázzon ebből a helyzetből.

Felvillanyozó volt! Nagyon jól éreztem magam vele, vonzódtam hozzá, ám úgy éreztem mégsem az igazi, nem az amit keresek. Másrészt még mindig a másik srác után sóvárogtam, ezért nem akartam lekötni magam, nehogy emiatt szalasszam el a lehetőséget, hátha a másik meggondolja magát. Szóval egy-két találkozóig jutott a dolog, de nem bírtam maradni, visszautasítottam.

Hónapok múlva ismét ugyanott tartottunk

Eltelt néhány hónap, aztán úgy hozta az élet, hogy ismét összefutottunk Lacival, és ott találtam magam ugyanabban a szituációban. Jól éreztem vele magam, de mégsem akaródzott elköteleződni. Ám ezúttal nem akartam ugyanazt eljátszani, mint korábban, nem éreztem volna korrektnek.

Ezért leültem vele és bár minden ízemben remegtem, hogy mit fog szólni, de felvázoltam neki a dilemmámat: valami vonz hozzá, de fogalmam sincs, benne tudok-e maradni egy kapcsolatban, elmondtam hát neki, úgy érzem, nem tudok garantálni semmit. Ő pedig csak annyit mondott, hogy oké, érti, de ha nem próbáljuk meg, akkor sosem fog kiderülni…

Pont, amire szükségem volt…

Bátor volt és minden bizonytalanságommal együtt bevállalt. Bevállalta, hogy lehet megint felültetem. De nem tettem. Sőt! Eldöntöttem, tényleg esélyt adok rá, hogy kialakuljon köztünk, ami ki tud. És ez életem egyik legjobb döntése volt! Nagyon hamar rájöttem, ő mindaz, amire nekem ott és akkor szükségem volt. Ugyan csak néhány hónapot töltöttünk egy párként, de amit kaptam tőle, az életre szóló tanulsággal szolgált.

Hónapokkal később nem viharos szakítással vagy gyáva eltűnéssel ért véget a dolog, hanem békében és barátsággal. Olyannyira, hogy amikor a szakítás után pár hónappal összefutottunk, úgy megörültem neki, hogy szó szerint a nyakába ugrottam.

Szépen kioldódó érzelmek

A kezdeti vonzalom, ami egymás felé hajtott megszelídült és barátságként a következő évekre is kitartott. Még ma is mosolyt csalnak az arcomra azok az emlékek, és szeretettel tudok rá gondolni.

A legjobb az, hogy semmi rossz érzés nincs bennem, örülök ha látom vagy ha hallok róla. Békében vagyok azzal, ami történt, békében vagyok a múlttal.

Egyszerűen csak megéltük azt ami jött, összehoztuk abban a pár hónapban, amit össze tudtunk, és nem vártunk olyat, amit a másik nem tud megadni. Csak megéltük azt, ami van köztünk. És amikor eljött az ideje, elengedtük egymást. Elég paradox, de az elengedés ezen módja képes volt a szeretetet tartósítani közöttünk.

Bár nem mindig egyszerű ezt megvalósítani, de szerintem érdemes erre törekedni, mert teljesen más minőségű emberi kapcsolatokat teremt.

Mit ad a sors?

Volt, hogy rohantam volna a vágyaim után, közben minden amire szükségem volt ott állt előttem és csak meg kellett fognom a kezét. Persze  amikor ott a helyzet, általában nem látom át eléggé, nem vagyok mindezzel tisztában, de most már tudom, hogy érdemes lassítani kicsit és csak hagyni, hogy kialakuljanak a dolgok. Utólag pedig mindig rájövök, hogy jó döntés volt türelmesnek lenni, mert pontosan arra volt szükségem, amit kaptam az élettől.

És pont ez a nagy trükk! Csak akkor eszmélsz rá, mit találtál, ha hajlandó vagy elfogadni a lehetőséget, ha bele mersz menni és megadod a lehetőséget, hogy legyen, ami lenni tud.

Észrevenni a szerencsénket…

Nem lesz ráírva a másik homlokára, hogy itt a nagy lehetőség. Ha úgy döntesz nem kell és tovább mész, nem történnek rossz dolgok, sőt jó eséllyel nem is fogod tudni, mit hagytál ki, mert nem vállaltad be, hogy megtudhasd.

Csak persze azok siránkoznak a legtöbbet, akik a legkevésbé hajlandóak ezt megtenni. Sokszor eldobjuk vagy egyszerűen elsétálunk a lehetőség mellett. De ha nem kaparjuk le a sorsjegyet, nem tudjuk meg, mennyi a nyeremény…

Lehet, hogy ez csak a szubjektív tapasztalatom, de amikor megállj tudtam parancsolni a belső sürgetésnek, ha nem rohantam, ha képes voltam elfogadni, amit az élet kínált, utólag mindig rájöttem, hogy ez volt a legjobb döntés. Nem maradtam le semmiről, sőt akkor maradtam volna le, ha nem megyek bele.

A saját életemről amúgy sem tudok lemaradni, az mindig ott van, csak meg kell élni.

A vágyak tévútra vezetnek

Hajkurásszuk a szőke herceget, meg a szépséges királylányt, és nem vesszük észre, hogy van különbség aközött, amire vágyunk és amire szükségünk van! Talán csak velem van ez így, de az élet mindig azt sodorta elém, amire valójában szükségem volt, és ez legtöbbször nem esett egybe azzal, amit a vágyálmaimmal és elvárás listáimmal kigondoltam magamnak.

Tudom, mert én is bele szoktam esni ebbe a hibába, és újra és újra emlékeztetnem kell magam, hogy ne ítélkezzek és ne bíráljam a helyzeteket, az embereket, ne találjam ki előre a jövőt. Csak éljem meg, csak legyek türelemmel és ha vonz valakihez valami, még ha valami picike is, de legyek bátor és járjak a végére! Nem kell rohanni, csak élni!

Vágyakat kergetünk, de a legtöbbször fogalmunk sincs, mire van igazán szükségünk. Néha pedig pont arra, hogy éljünk és benne legyünk a pillanatban úgy, ahogy vagyunk, azzal akivel vagyunk.

Bevállalod?

Talán csak a szubjektív tapasztalatom, de őszintén úgy látom, sokkal többet nyerünk azzal, ha bevállaljuk azokat a helyzeteket is, amikor kétségeink vannak. Ha valami vonz a másikba, hagyni kell kialakulni a dolgot, ítélkezés és túlgondolkodás nélkül.

Volt olyan is, hogy már az elején láttam, egy napon el fognak válni az útjaink. De ott volt az a szikra, amit láttam benne, és ugyan baromi bizonytalan voltam, féltem mi lesz velem, de hagytam hogy magához vonzzon. Zuhanni fogok vagy repülni? Vagy csak koccanunk egyet a naplementében? Gőzöm sem volt, mi lesz! De nem hátráltam.

Hát, zuhantam. Aztán keményen puffantam. De egy percig sem bánom, hogy bevállaltam! Mert minden pillanatot imádtam, amit vele töltöttem, és szerény visszafogottsággal, de rajongva imádtam őt. És talán egy picit mindig is rajongani fogok érte. Ugyan puffantam, de ha nem megyek bele, ha nem vagyok bátor, akkor most szegényebb lennék mindazzal, amit vele megéltem. (Akkor ez a bejegyzés is rövidebb lenne egy bekezdéssel, bár nem tudom, ez pozitív vagy negatív. 😀 )

Szabadon megélni

Szóval van az úgy, hogy nem jön össze, de van példa az ellenkezőjére is, amikor nagyon szép dolog sül ki belőle. Amikor hagyjuk, hogy kialakuljon az, ami ki tud; ítélkezés, címkézés nélkül, elfogadással és szeretettel. Az ilyen élményeimre emlékszem vissza a legszívesebben, még ha nem is mindig ezek voltak a nagy szerelmek. De ezekben a kapcsolatokban a végére minden szépen elrendeződött, nem maradt tüske, a férfi-női huzavona lecsendesedett, megszelídültek az érzések.

Szeretettel gondolok rájuk, sokszor még a barátság is megmaradt, de mindenképpen tudok örülni az örömüknek. Az elválás után a távolsággal a konfliktusok, az össze nem egyeztethetőségek elcsitultak, de megmaradtak a pozitív érzések, a szeretet, és az érzés, hogy megoldottuk – és jól – a helyzetet.

Erre egy szép példát már el-regéltünk, ezt a történetet itt találjátok: Akit mindig szeretni fogok

Bátran belemenni

Persze nem könnyű belemenni valamibe, amiről talán már az elején tudod, hogy egyszer vége lesz. Nem könnyű belemenni valamibe, amiről fogalmad sincs, hova vezet. Nem könnyű belemenni valamibe, aminek nem látod mi értelme van. Nem könnyű belemenni valamibe, ami megijeszt, amiben bizonytalannak érzed magad. Nem könnyű belemenni valamibe, ami nem az, mint amire vágysz vagy amire számítottál.

Nem könnyű megállni és csak megélni azt ami van. Ehhez bátorság kell, az, hogy be tudd vállalni a rizikót és az esetleges fájdalom megélését is. Elsőre talán nehéz szeretni úgy, hogy közben el kell engedned a biztonságra való törekvésed. Elsőre talán nehéz szeretni úgy, hogy semmi garancia arra, hogy valaha viszonozni fogják. De megéri!

Igyekszem így élni. Nem mindig sikerül. De egyre többször érnek szép véget a kapcsolataim, és ezért igazán hálás tudok lenni! És végső soron ott van bennem, hogy így nem kell rágnom magam a múlt szituációin, nincs miért olyanokon gondolkodnom, „mi lett volna ha”, mert még ha féltem is, de belementem, a végére jártam, megéltem és kiderítettem. Nincs miért rágódnom a múlton, nincs mit megbánnom, a helyén van minden, mert megpróbáltam, és megéltem, amit hozott az élet!

Ha a sors citromot ad, csinálj limonádét…

Csak élem az életet, azzal együtt amit a sors felkínál és amit sikerül kihozni belőle. Szóval szerettem volna megosztani veletek ezt a bejegyzést, hátha másnak is hasznosak lehetnek ezek a gondolatok.

Számomra egy nagyon fontos tanulsága volt az életnek, hogy ne rohanjak és ne kergessek folyton ködös vágyakat, hanem lassítsak és igenis éljem meg azt, ami jön. És ha késztetést érzek rá, ha valami vonz valakihez, akkor ne féljek és ne gondolkodjam túl, hanem menjek bele és éljem meg, mert csak akkor fogom megtudni, mi lesz a vége… És néha fáj, de a legtöbbször mégis olyan gyöngyszemeket találok, amikért érdemes kockáztatni!

***

Tetszett? Nézz szét a lenti ajánló sávban vagy Szere-Lem kategóriában, további érdekes olvasnivalókért!

Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!