Ismét személyes élmények alapján kerül elregélésre egy történet az őszinteségről és arról, hogyan életem ezt meg a kapcsolataimban. Folytassátok a gondolatmenetet, érezzetek együtt, vagy vitatkozzatok vele kedvetekre, akár a komment szekcióban is! 😉
Saját tapasztalataimat szeretném megosztani arról, mit is jelent számomra az őszinteség egy párkapcsolatban. Nagyon hálás vagyok, amiért megtapasztalhattam, milyen kapcsolat lesz abból, ha tudunk teljesen őszinték lenni egymáshoz, és mik a veszélyei annak, ha nem.
Szerintem az őszinteség leginkább bátorság kérdése, mert sokszor azon félelmek gátolnak ebben, amiktől egyébként – ha elég bátrak vagyunk – pont az őszinteség óvhatna meg, vagy oldhatná fel ezeket egy bizalmi térben.
Kibírod, ha őszinte vagyok?
Elsőként egy régi szerelemmel kezdeném, amit pont az aknázott alá, hogy a szívemnek annyira kedves srác, nem volt elég bátor az őszinteséghez. Kerek-perec felállított tabukat, amiről nem volt szabad beszélni, miközben olykor ő maga pedzegette meg ezeket a témákat. Ami persze egyenesen vezetett a kiakadáshoz. Bárhogy és bármit válaszoltam ilyenkor, azt soha nem tudtam úgy tenni, hogy ne gőzöljön be.
Fiatal voltam, szerelmes, teli mindenféle rózsaszínködös gondolattal, és még ha észre is vettem, nem tudtam mit kezdeni a töménytelen bizonytalansággal és félelemmel, ami őt belülről marta. És ami végül annyira bepörgette a félelmeit, hogy egyszer csak robbantott és ott hagyott.
Pedig teljesen alaptalanok voltak a félelmei, mégis végül én lettem az elszalasztott szerelem, a nagy lehetőség, ami elől a saját gyávasága miatt futamodott meg.
Még évekig kísértettek azok a pillanatok, amikor pellengérre állított. Vissza-visszakanyarodtak a gondolataim, és örökösen megkérdőjeleztem magam: vajon jól tettem-e, hogy mindig őszinte voltam vele? Nem-e lett volna jobb a kegyes hazugság, vagy az okos kertelés és terelés?
Mindig azt tartottam, inkább fájjon a kendőzetlen őszinteség, mint a hazugság és a csalódottság. De miatta megkérdőjeleztem az őszinteség értékét, és ezzel együtt azt, amiben hittem.
Megkérdőjeleztem azt a bátorságot is, amivel az igazság padjára álltam minduntalan, mert őszintének lenni bátorság kérdése, mert arról szól, szembe mersz-e nézni az igazsággal. Ám Ő nem mert, bár vágyott rá, de gyáva volt hozzá. Helyette engem ítélt meg.
A fejembe meg minduntalan betolakodott Csernus egyik réges-régi előadásán elhangzott mondata: „A gyáváknak nem jár boldogság.”
Én pedig mindig bátor voltam, de sokáig éreztem úgy, inkább vezet ez fájdalomhoz, mint boldogsághoz.
Aztán teltek az évek és önmagam megkérdőjelezésével együtt a rózsaszínködös emlékek is megfakultak. Visszakanyarodtam az alapokhoz: inkább az őszinteség, inkább fájjon rögtön, minthogy évekig mardosson belülről.
Na nem mintha nem zakatoltak volna bennem tovább a gondolatok: na oké, de van bárki, aki el tud így viselni?
Létezik olyan férfi, aki elég bátor az őszinteséghez? Hozhat boldogságot is az őszinteség egy kapcsolatban, vagy a fájdalom elkerülhetetlen?
A férfi, aki bevállalta
Miközben egyszerűen csak belefáradtam az agyalásba, belépett valaki az életembe, és választ adott minden kétségek között megfogalmazott kérdésemre. Megmutatta, mennyire más egy olyan kapcsolat, amiben szabadon lehetek őszinte, ahol nem kell azon agyalni, vajon finomkodnom kell-e, ahol bármit elmondhatok a másiknak, ahol nincsenek tabu témák… és amiben egyszerűen csak felszabadultan lehetek benne.
Mert ez a lényeg az egészben: az őszinteség felszabadít, mert nincs nyomás, nem kell extra figyelmet fordítani a kényes témák elkerülésére, és a kimondással feloldódnak a félelmek és bizonytalanságok is.
Ő elbírta az őszinteséget, elég bátor volt hozzá, soha nem kellett kertelnem. Legnagyobb meglepetésemre, tudattalanul állított hatalmas kontrasztot azzal a régi sráccal, mert bizony vele is előjöttek ugyanazok a kínos kérdések, amin a múltban elvéreztem. De őt nem rengette meg semmi. Pedig volt, hogy visszaszorított lélegzettel vártam a reakciót, ő meg csak vállat vont, vagy nevetett egyet és tovább beszélgettünk.
Olyan sok téma volt, amiről vele lehetett beszélni, és nem kellett száműzni az elmém sötét bugyraiba. Nem volt tabu beszélni az exekről, korábbi szexuális partnerekről, régi kapcsolatokról, élményekről, sőt az sem volt tabu, ha olykor beszéltünk velük, mert hát hozza azt néha úgy a sors. De ezeket a momentumokat is elmeséltük egymásnak.
Nem volt tabu téma, ha másokat vonzónak találtunk, és az sem, ha észrevettük, hogy mások találnak vonzónak minket. Egymás mellett döntöttünk, és ezek a dolgok nem jelentettek fenyegetést. Egyrészt éppen ezért lehetett ilyesmiről beszélgetni. Másrészt pontosan az őszinteség és a kimondhatóság volt az, ami bizalmi légkört teremtett és biztosított arról, hogy nincs mitől tartani.
Tudtunk egymás dolgairól, gondolatairól, és tudtuk azt is, hogy bízhatunk egymásban. Bárhová elengedtük egymást, sosem volt bennünk félsz, vajon mit csinál a másik nélkülem. Vajon hűséges-e? Ez nem volt kérdéses!
Azzal, hogy olyan őszintén tudtunk beszélni bármiről, az is együtt járt, hogy bármi történik, azt is el fogjuk mondani egymásnak. Aki aggódik, az kétszer szenved! De ha tudod, hogy a másik mindent elmond, nincs szükség aggódásra, nincs szükség számonkérésre, nincs szükség agyalásra. Egyszerűen a tetteivel és a bátor őszinteségével alapot adott a bizalomra.
Egyszerűen csak hálás vagyok a sorsnak, hogy mindezt megtapasztalhattam!
Persze sokszor néznek rám furán, hogy nem gáz az, ha másokat megnézel az utcán vagy bárhol, ráadásul még meg is osztod a pároddal?! De pont az a lényeg: akkor is megnézed, ha nem mondod el, csak akkor zavarban vagy, és titkolózol, mintha ez egy bűnös dolog lenne. De miért is titkolóznék? Attól, hogy döntöttem valaki mellett, és elhatároztam, hogy hűséges társa leszek, az még nem jelenti azt, hogy egyébként ne venném észre a vonzó férfiakat. És az, hogy észreveszem őket, még nem jelenti azt, hogy félre akarnék lépni, nem jelenti azt, hogy bele is megyek a helyzetbe. Sőt! Sokkal élesebben van bennem, hogy a párom mellett döntöttem, és kitartok mellette!
Beismerem, hogy észreveszem, miért ne venném észre, hisz ezek valamilyen szinten csak tények. A tények felismerése nem tesz csalfává, a tetteink tesznek azzá: ha belemegyünk egy helyzetbe az a saját döntésünk, amiért vállalni kell a felelősséget.
Nem titkolom a gondolataimat és tetteimet, magammal is őszinte vagyok, és ezzel fel is van oldva a belső konfliktus, és igen, ki tudom mondani: Igen, vonzónak találom. De ettől, még ha ott is a lehetőség, nem megyek bele, mert így döntöttem.
Az őszinteség sokkal biztosabb lábakra állít egy kapcsolatot. Még akkor is ha stírölte őt az edzőcsaj, és még akkor is, ha ő is megnézegette. Ha ez nem tabu téma, ha lehet róla beszélni, akkor ez egyszerű ténymegállapítás. Márpedig a tények belátása és kimondása önmagában nem fenyegető. Sőt, sokkal inkább fenyegető az, amiről nem beszélünk, mert adott esetben pont azért nem beszélünk róla, mert van jelentősége.
Szép dolog a kertelés, meg az ámítás, hogy ezért meg azért nem beszélünk ilyenekről. De igazából csak hitegetés. „Nem akarom megbántani, pláne hogy úgysincs jelentősége.” Csakhogy sokkal inkább az a tapasztalatom, hogy pont azoknak a dolgoknak szokott jelentősége lenni, amiket inkább elhallgatunk.
Bízhattam benne, mert tudtam, hogy őszinte velem. Már csak azért is, mert az, hogy lehet róla beszélni, és ilyen könnyedén lehet – mintegy mellékesen – az pontosan azt jelenti, hogy ez baromira nem fontos. Esze ágában nem volt bármit is kezdeni a helyzettel. Pusztán arról volt szó, hogy nem hülye és nem vak és észrevette…
Akkor úgy gondoltam, már csak azért sem kell aggódnom, mert ha mégis megtörténne, azt is elmondaná, elég bátor lenne elém állni, és elmondani, hogy mit tett. De ma már látom, hogy esély sem volt arra, hogy ez tényleg bekövetkezzen. Ha nem csak észrevesszük, de esélyt is adunk arra, hogy bekövetkezzen ilyesmi, az már a kapcsolatból való kinézegetést jelenti. Viszont az, hogy annyira őszintén kezeltük ezeket a témákat, biztosíték volt arra, hogy már azelőtt elcsípjük magunkat vagy akár egymást, mielőtt megtörténhetne.
És így is történt! Már azelőtt beláttuk, hogy a kapcsolatunknak vége, el kell engednünk egymást, hogy ténylegesen beléphetett volna az a harmadik fél. Amikor ez nyilvánvalóvá vált, amikor már arccal kifelé voltunk a kapcsolatból, ahhoz is voltunk elég bátrak, hogy ezzel szembenézzünk, és még ha fáj is – hiszen nem véletlenül voltunk társak évekig – de szükségesnek éreztük, hogy elengedjük egymás kezét. Pont azért, mert szerettük és tiszteltük egymást és éppen ezért nem akartuk bántani a másikat a csalással.
Igen, a kapcsolatunk végén már mind a ketten sokkal inkább kifelé néztünk, észrevettük a lehetőségeket, és gondolatban már kacérkodtunk velük. De elég őszinték voltunk magunkhoz, hogy megértsük, ez mit jelent, és elég bátrak voltunk szembenézni a tényekkel. Elég őszinték voltunk egymáshoz is, hogy tisztességesen lezárjuk a kapcsolatunkat, mielőtt tettekké válhattak volna a kósza gondolatok.
Az a szintű őszinteség és tisztelet, amit megteremtettünk a kapcsolatunkban, megóvott minket attól, hogy bántsuk egymást. Mert ha mindig mindent megosztasz a másikkal, akkor feltűnik, ha azon kapod magad, hogy már nem ezt teszed…
Ha lehet róla beszélni, akkor félni sem kell tőle, akkor tudod, hogy mi van a másikban, és ez biztonságot ad, bizalmat teremt. Ám, ha mindent megosztotok egymással, majd hirtelen felbukkan valami, ami nem elmondható, ami nem bevállalható, na annak van jelentősége, és azt észreveszed. És ha ez sokasodik, akkor szembe kell nézned azzal, mit is jelent ez.
A kapcoslatot a megosztások építik. Amit megosztasz, azzal közelséget teremtesz. Amit elhallgatsz, megtartasz magadnak, azzal távolságot kreálsz, akár amortizálhatod is vele a kapcsoltot.
Sokan félnek, hogy kimondják azt, ami bennük van – és igen, néha én is, de aztán megmakacsolom magam, kinyitom a szám és vallomást teszek, az érzéseimről, a gondolataimról. Persze a pillanat, ami közvetlenül az előtt van, hogy megtenném, baromira félelmetes.
Hogy fog reagálni? Meg fog bántani? Ki fog akadni? Ki fog nevetni? Vissza fog utasítani? Le fogok lepleződni?
Ha tudni fogja, mit érzek, ki leszek szolgáltatva…
De ez nem így van, az őszinteség és az érzéseink felfedése nem kiszolgáltat, hanem felszabadít, mert nem kell többé félned, hogy kiderül. Nem kell többé titkolni, emelt fővel, magadat felvállalva állhatsz a másik előtt. Eltűnik a bizonytalanság. És igen, lehet, hogy nem tetsző reakciót kapsz, de egy percig nem lesz benned, hogy „…mi lett volna ha…”. Csak annyi lesz, hogy őszintén beleadtam, azt amit tudtam. Tisztázott, egyértelmű helyzetek lesznek.
Nem állítom, hogy mindig elég bátor tudok lenni, sokszor engem is visszahúz a félelem. Főleg egy friss ismeretségnél. De tudom, hogyan akarok élni, hova akarok eljutni!
Tudom, milyen kapcsolatban akarok élni, és nem olyanban, ahol félelem van. Nem olyanban, ahol nem lehetek őszinte. Nem olyanban, ahol bizonytalan vagyok a másikban, mert nem mondja el mi zajlik benne. Nem olyanban, ahol nem mondhatom el, mi zajlik bennem.
Akarom azt a szabadságot, azt a biztonságot, amit a bátran vállalt őszinteség nyújthat!
Tetszett a történet? Ha szívesen olvasnál személyes történeteket az El-Regélt kategóriában, vagy ha inkább a „szerelmi hogyanok” érdekelnek, keresd a Szere-Lem témakört!
Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!
Hasonló írások:
5 thoughts on “Bevállalod az őszinteséget?”