Akit mindig szeretni fogok

Annyi éve már, hogy megismertem! De most már biztosan tudom, hogy őt már örökké szeretni fogom. Pedig nem vagyunk egy pár, és nem valószínű, hogy valaha azok leszünk. A történet mégsem lesz szomorú, majd meglátjátok! 😉

***

Már egy ideje terveztük ennek a történetnek a megosztását, de végül arra gondoltunk, így az ünnepi szezonban tesszük közzé. Szerintünk ez egy aranyos, szívmelengető történet, még ha nem is klasszikus love-story, sokkal inkább egy életszagú történet szerelemről, kapcsolatról és szeretetről.

Hosszú évekkel ezelőtt ismerkedtünk meg, egy szórakozóhelyen. Két barátnőmmel voltam ott, ő pedig néhány haverjával. Az egyik barátnőm ismerte az egyik haverját és mivel még nem annyira indult be a buli, elkezdtek beszélgetni. Mi meg valahogy szintén odakeveredtünk a beszélgetők közelébe, és már nem is emlékszem igazán hogyan, de valahogy mi is szóba elegyedtünk.

Sosem volt egy nagy gigolo, meg se nagyon próbált csajozós üzembe kapcsolni, ám a hülyülésekre mindig is nyitott volt. Márpedig aznap buli előtt, a haverjaival kitalált valami kamu történetet, és mivel adódott a lehetőség és személyemben talált megfelelő áldozatot, gondolta, majd nekem megpróbálja beadni. Mivel németes hangzású neve volt, ezért a sztori az lett volna, hogy ő valójában német cserediák… A sztori nem sokáig tartott ki, egyből belekérdeztem, és hamar le is bukott, így hát beismerte az igazságot. Mindketten nevettünk a béna próbálkozáson. De addigra már eléggé oldódott a hangulat, így az este további részében is együtt szórakoztunk.

Átlagos srác, átlagos adottságok, mégis iszonyúan felvillanyzó!

Egymás elérhetőségeinek birtokában váltunk el, és a következő héten sort is kerítettünk egy találkozóra, ami szintén jól sikerült. Ám a beszélgetések ellenére, valahogy megakadt a folyamat és csak hetekkel később, a decemberi forgatagban, az év utolsó előtti napján találkoztunk újra. Az volt életem egyik legjobb randija. Az időjárás enyhe volt, így hát sétáltunk a kivilágított városban, ittunk egy isteni teát egy eldugott teázóban, és egyszerűen csak jól éreztük magunkat egymás társaságában. Felvillanyzó volt, és egyszerűen csak nagyon természetes és magától értetődően kellemes a társasága.

De a sors más utakat szánt kettőnknek, és bár továbbra is beszélgettünk, próbáltuk egyeztetni a dolgainkat, de az élet minduntalan közbeszólt, és a beszélgetések is ritkultak. A következő nagyjából fél évben rapszodikusan alakult a kapcsolatunk, jobbára csak online beszéltünk, és a személyes találkozó valami miatt mindig meghiúsult. Ennek ellenére voltak itt nagy egymásra találások és nagy háborúk is. Végül az élet tett pontot a történet ezen szakaszának végére: számomra új életet egy másik városban, számára pedig egy nagy szerelmet hozott. Ezt követően 5 évig nem hallottunk egymás felől.

De a sors útjai kifürkészhetetlenek, és egy véletlen beszélgetés következtében újra egymásba botlottunk. Elemi erővel tört ránk az újbóli egymásra találás, bár a távolság némi – bár leküzdhető – akadályt jelentett, és szinte villámcsapásra lett az életünk része a mindennapos levelezés, hosszas csetelés, és telefonálás.

Egy hónapnyi online beszélgetés után remegő gyomorral szálltam fel a vonatra, hogy a sínek másik végén megérkezhessek hozzá. Az újratalálkozás a felfokozott hangulat ellenére, visszafogott érzelmekkel zajlott. Nem mertünk egymás nyakába ugrani, bár biztos vagyok benne, hogy mind a ketten, azt szerettük volna. Helyette dörömbölő mellkassal befelé, de kifelé jól nevelt visszafogottsággal üdvözöltük egymást.

Együtt töltöttük a napot, és életem legmelegebb és legotthonosabb ölelését kaptam ajándékba aznap. Mégis, már akkor volt valami felhős érzés az elválásban, aminek vajmi kevés köze volt a kényszerűen egymás nélkül töltendő elkövetkező napokhoz.

A távolság ismételt leküzdése után az egyik friss, tavaszi hétvégét ismét egymásnak ajándékoztuk. Romantikusan, egymásra hangoltan, nagyvonalúan, és meleg, otthonos ölelésekkel telt. Legalábbis az első nap. De ahogy a hét utolsó napja elindult, belekóstoltunk abba, hogy átlagos párként, egy átlagos reggelen, egy átlagos vasárnapon mennyire passzolunk…

A hétvége véget ért, és vele együtt a „mi” kialakulásának lehetősége is. Nem kellett kimondani. De vége volt.

Hiába a lelki egység. Hiába, hogy ő maga a meleg otthon. Hiába van bennem, mélyről jövő, magától értetődő szeretet iránta. Hiába érzem mellette, hogy ő a lelkem másik fele… Annyira mások vagyunk, annyira máshogy képzeljük el az életet, annyira más vágyaink vannak… A hétköznapok egyszerűen nem működnek.

És ezen a ponton, ez lehetne egy szomorú történet. De nincs bennem szomorúság. Eszembe jutottak azok a  régi, drámai veszekedések, és a hosszú évek, amíg nem beszéltünk. És eszembe jutott ő is. De szomorúságot nem érzek, csak tiszta szeretetet. És hálát.

Hálás vagyok, hogy megismerhettem, mert már tudom, hogy létezik olyan ember, aki megérti a lelkemet, fél szavakból is. És hálás vagyok azért is, mert így érhetett véget. Békében, szeretetben, és megértéssel. Annak megértésével, hogy nem egymásnak vagyunk szánva. És annak a megértésével is, hogy attól még szerethetjük egymást. Még ha távolról is, még ha olykor némán is, még ha olykor titokban is. De most már tudom, hogy mindig szeretni fogom.

Tetszett a történet? Ha szívesen olvasnál hasonló sztorikat az El-Regélt kategóriában továbbiakat is találsz!

Neked is van egy jó sztorid, amit megosztanál a Csocsikán? Vedd fel velünk a kapcsolatot és megbeszéljük a részleteket! ?