Ha szóba kerül az utcai beszólások, füttyögések témája, a pasik sokszor értetlenkednek, hogy hát ez egyfajta bókként értelmezhető, mert azt jelenti, hogy észrevettek és vonzó vagy. Szerencsére azért vannak, akik hozzáteszik, hogy oké, lehet nem ez a legilledelmesebb formája annak, ahogyan a másik tudtára adhatjuk, hogy „jó bőr”. De közben belegondolunk, hogy tulajdonképpen miről is szólnak ezek a szituációk?
Mi is az a catcalling, avagy utcai beszólások és társaik: Ezek azok az utcai beszólások, füttyögések, autóból kikiabálások, odamondogatások, amiket általában férfiak intéznek ismeretlen nőkhöz. Igen, pontosan a „szia cica, van gazdád?” típusú mondatokról lesz most szó.
Ez a szexuális zaklatás egy enyhe formájának minősül, ugyanis ezek a beszólások kéretlenek, és nem kívánatosak azok számára, akiknek címzik, valamint általában szexuális felhanggal rendelkeznek, sokszor megszégyenítőek, de akár kifejezetten félelemkeltőek is lehetnek az áldozat(ok) számára.
Azonban a témát nem az általános terminológiák irányából szeretném most közelíteni (hogyan érezzük magunkat közben, és léci ne csináld, megy ilyenek), inkább kielemeznék egy teljesen hétköznapi szituációt. Közben meg reménykedem, hogy teljesen érthető lesz a végére, hogy miért nem bókokról és a vonzerő szívmelengető elismeréséről van szó.
Szóval a hétköznapi szitu:
Helyszín egy buszmegálló. Szereplőink egy átlagos lány, és néhány átlagos srác, akik az említett helyszínen tartózkodnak. A srácok várják, hogy megérkezzen a buszjáratuk, addig meg dekkolnak a kijelölt megállóban. A teljesen átlagos leányzó éppen az egyik busszal érkezett, leszáll és hazafelé tart.
Történetünk idején legyen ősz, vagyis a teljesen átlagos külsejű leányzó az évszaknak megfelelő hosszú kabátot, nadrágot és utcai bakancsot visel (tehát nem kihívó), miközben a buszról leszállva a legoptimálisabb útvonalat választva, a megszokott, hétköznapi elidegenedett viselkedésmintákat alkalmazva nem néz senkire, csak elmélyedten hazafelé veszi az irányt.
Csakhogy ez az útvonal az említett átlagos srácok előtt vezet el. Amikor elhalad előttük, az egyik srác jól végigméri, majd odakiált egy klasszikust: Szia cica, van gazdád? Majd annak rendje és módja szerint, ránéz a haverjaira és röhögnek, a lány zavartan lesüti a szemét és megszaporázza a lépteit, a srácok pedig tovább röhögcsélnek.
Na essünk is neki, a történet kivesézésének! Vagyis: miért is nem volt ez bók?
1. Első felvetés: Ha ez bók, miért kell utána röhögni?
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha én bókolok egy srácnak, nem szoktam kaján röhögéssel fűszerezni. De még olyannal se találkoztam, hogy egy randin bókoljanak nekem, majd egyúttal ki is röhögjenek. Egy szokványos randevún a bók utáni röhögést tiszteletlenségnek értelmezzük. Mert az is.
Ezekben a szituációkban az „elkövető” vagy röhög az odamondott „bók” után, vagy kaján vigyorral az arcán lesi az „áldozat” reakcióját. Vegyük észre, hogy amikor egy valakinek címzett mondat után röhögünk, az elég egyértelműen a beszólás kategóriája. Ennek viszont nem a másik magasztalása a célja, épp ellenkezőleg, az alázása! Vagyis ezen mondatok valódi célja a zavarkeltés és/vagy megszégyenítés. A röhögésnél általában annál nagyobb a vigadalom, minél jobban zavarba jött az a szerencsétlen „gyengébb nemű”, vagyis a megszégyenülés mértéke a siker fokmérője.
Talán már ennyi is elég lehetne magyarázatnak, de mégis menjünk jobban bele a helyzet elemzésébe, van még itt néhány finomság. Ugyanis ezek általában hatalmi dinamikájú szituációk. És mindjárt kifejtem, hogy mit értek ez alatt.
2. Mit csinál a srác? Hangosan beszól, majd ránéz a haverjaira és röhögnek.
Többféle forma is tipikus ennél a momentumnál. Az egyik, hogy a beszólás után az elkövető ránéz a társaira. Ha egyedül van, akkor szétnéz és a közelben állók reakcióit figyeli. A harmadik, szintén gyakori verzió, amikor árgus szemekkel figyeli az áldozat reakcióját.
A ránézés funkciója itt a reakció monitorozása, ugyanis a reakció, illetve annak milyensége tölti be a visszaigazolás funkcióját. A visszaigazolást pedig nem feltétlenül az áldozattól várja, hanem ahogy a példa történetben láttuk, a társaitól. Miért? Mert a beszólás valódi célja itt nem az, hogy a delikvens tudtára adja, hogy bejön neki. Még csak nem is az áldozatnak szól a szituáció, hanem a közösségnek szól az elkövetőről, ezért önkéntelenül is a visszaigazolást figyeli elsőként. Ebben a kontextusban a röhögés és/vagy az áldozat megszégyenülése a pozitív visszacsatolás. Az áldozat pedig csak egy eszköz a szituáció megkreálásához. De akkor mi cél?
3. Mi a műsor, vagyis az utcai beszólogatás célja?
A műsor arról szól, hogy ő mennyire tökös csávó. A beszólással a saját (látszólagos) dominanciáját fitogtatja. Éppen ezért az odaszólás hangos, jól hallható, nem csak a címzettnek, de a közelben lévők számára is. Tulajdonképpen ez egy nyilvános demonstráció, mert a hangerő a figyelemfelkeltés eszköze, ami mindenkire irányul, nem csak a kiszemeltre. A beszólás frázisainak valódi üzenete az, hogy „nézd mennyire tökös legény vagyok”.
Persze, amit ennyire hangosan kell bizonygatni, az általában nem valódi. És így jutunk el a következő pontig.
4. Miért zavarkeltő és megszégyenítő a „catcalling”?
Amikor kifelé demonstrálunk valamit, az legtöbbször nem a valóságról szól, sokkal inkább a belső (bizonytalanság) kifelé történő kompenzációjáról. Következésképpen a legtöbb esetben ez a viselkedéstípus nem valódi dominanciát jelez, pusztán áldomináns viselkedést. És itt a lényeg!
Ugyanis egy áldomináns egyén hogyan tud domináns pozícióba kerülni? Hát úgy, hogy a másik letiprása révén helyezi magát a fölényes pozícióba. Ehhez pedig a megszégyenítés és a zavarba hozás eszközeit használja. Az utcán dobált beszólások éppen ezért obszcénak, bántóak, fölényesek, mert eleve azt a célt szolgálják, hogy az elkövető felülkerekedhessen, és ezáltal tökös csávó benyomását keltse. (Függetlenül attól, hogy az-e vagy sem. Általában nem.)
5. Miért büszkék magukra az elkövetők?
Hát pont azért, mert ha sikerül a megfelelő reakciót elérni (a 2. pontban vettük, hogy a reakció és a visszaigazolás lényeges elem), az ebben a kontextusban sikerélmény. Vagyis dagad a mellük attól, hogy ők most felülre kerültek azáltal, hogy milyen jól „odamondták”. Minél megbotránkoztatóbb volt a beszólás, minél nagyobb a közönség és minél jobban zavarba jött (esetleg minél jobban megszégyenült) az áldozat, annál büszkébbek magukra. Ugyanis az ő nézőpontjukból ez úgy tűnik, hogy annál feljebb kerültek dominanciában. Ez a hatalmi dinamika a szituban.
Persze ez a gyengék hatalmi játéka, hiszen arról szól, hogy igazából nem dominánsnak, és annak érdekében, hogy annak érezze és/vagy mutassa magát, másokon felül kell kerekednie, akár azáltal is, hogy kínos helyzetbe hozza őket egy beszólással.
Viszont pont a hatalmi dinamika miatt, ha egy ilyen szituációban valaki bátran, esetleg hasonló stílusban vagy kifejezetten szellemesen tud visszaszólni, ott egyből kibújik a szög a zsákból. Ugyanis ezzel egy szintre helyezi magát a beszólogatóval, akár felül is tud kerekedni rajta. Ilyenkor az elkövetőről kiderül, hogy csak farkasbőrbe bújt bárány…
6. Ez nem a jó modor hiánya!
Ez nem a jó modor hiánya, hanem a valódi (férfias) tartás hiánya. (Mivel az elkövetők az esetek túlnyomó többségében férfiak ennél maradunk.) A tartást az önbecsülés és az önbizalom kettőse eredményezi, viszont ezeknek a személyeknek még ha van is önbizalmuk, önbecsülésük aligha.
Egy magabiztos, önmagával rendben lévő férfi nem azért nem szólogat be, mert ismeri a jó modort, vagy mert képes megtartóztatni magát attól, hogy közölje a valódi gondolatait. Azért nem csinál ilyesmit, mert az az ember, akinek van önbecsülése egyszerűen nem érzi szükségét annak, hogy mások megtiprása révén kerüljön feljebb. Akinek van önbecsülése az saját jogon „menő csávó”, vagyis nincs szüksége piszkos trükkökre.
7. Miért bagatelizálják a helyzetet?
Utolsó pontként azért kitérnék még erre. Azzal, hogy ezt csak bókként emlegetik, ami azt jelenti, hogy vonzó vagy, valójában bagatelizálják a helyzetet. Ennek két oka van.
- Az egyik ok a hatalmi dinamikában keresendő – amelyben sajnos cinkos a társadalom jó része – ugyanis a bagatelizálás konzerválja a hatalmi leosztásokat. Hiszen ha elfogadnánk, hogy az áldozat valóban áldozat, azzal a felek megint egy szintre kerülnének, vagyis az elkövető kipottyanna a kivívott pozíciójából.
- A másik ok a szembenézés elkerülése. Ha elfogadná az elkövető (illetve a cinkosok, következésképpen a társadalom), hogy ez megalázó a másik fél számára, egyből adódna a kérdés, hogy de akkor miért csináljuk, vagy miért fogadjuk el ezt a jelentséget. Ezzel elkerülhetetlenné válna a szembenézés. Márpedig elismerni a hibáinkat, beismerni, hogy elkövetők vagyunk, és szembenézni azzal, hogy helytelen magatartásmintákat alkalmaztunk, vagy akár azt, hogy valójában nem vagyunk menők… Nos, ez az egyik legnehezebb dolog a világon. Sokkal egyszerűbb a másikra kenni, és csak annyit mondani, hogy nem tudja elfogadni, hogy ez bók…
Remélem sikerült egyértelművé tennem, hogy ezekben a helyzetekben valójában fel sem szabadna merülnie annak, hogy ezek „csak bókok” vagy a vonzerő elismerései.
Aki esetleg még mindig nem érti, annak ajánlom, hogy legközelebb mielőtt elkiáltaná magát a formás combok láttán, előtte gondoljon arra, ő hogyan érezné magát, ha egy jól megtermett izomkolosszus, kaján vigyorral az arcán ugyanazokat a szavakat, ugyanolyan stílusban címezné neki…
***
Tetszett a bejegyzés? Nézz a Női-Szem kategóriában, hátha találsz még érdekes írásokat!
Kövess Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb posztokról!
***
Kapcsolódó írások:
Ezek a mai fiatalok… vagy mégsem?
Történet a #metoo lavina margójára
1 thought on “Miért nem bók az utcai beszólás?”