Történet a #MeToo lavina margójára

Sziasztok! Ezúttal egy nehéz témával érkeztünk. A minap egy baráti beszélgetés közben szóba került a

Sziasztok! Ezúttal egy nehéz témával érkeztünk. A minap egy baráti beszélgetés közben szóba került a #metoo lavina kapcsán a szexuális zaklatás témája, mire egy barátnőnk homályosan fejtette ki, szerinte a zaklatás és a tényleges erőszak „csak” a jéghegy csúcsa, de a gyökerei nagyon mélyre nyúlnak, aminek különböző megnyilvánulásaival szerinte minden nő találkozik. Elsőre ködösen fogalmazott, aztán nagy levegőt vett és elmesélte a történetét…

Azt mondta, nem akar az áldozat szerepében tetszelegni, és a reflektorfényt sem szeretné elvenni másoktól. Úgy gondolja sikerült túltennie magát rajta, nem érzi magát traumatizáltnak. Tisztában van a saját felelősségével is, de attól még nem tartja elfogadhatónak a történteket, mert az ő hibája, nem mentesíti a másikat a felelősség rá eső részé alól.

Viszont pont emiatt az élménye miatt mélységesen együttérez azokkal a nőkkel, akik szintén megtapasztalták a férfiak sötét oldalát.

Hozzátette azt is, szerinte mindezek csak tünetei a társadalmat átható macsó virtusnak, ami ezerféleképpen jelenik meg a hétköznapjainkban. Még akkor is ha nem beszélünk róluk, és szinte soha nem beszélünk. Végül úgy határozott, névtelensége megőrzése mellett, de osszuk meg a történetét.


Kicsit bizonytalan vagyok, hol is kezdjek neki. Névtelen maradok, mégis az első ami felmerült bennem a félsz, hogy ki ne tudódjon a kilétem, meg ne tudják mások, mi történt velem. Két oldal vívódik bennem, egyrészt szégyellem, hogy ilyesmi megeshetett velem, butának és naivnak érzem magam miatta, másrészt az elmém valahol tisztában van vele, hogy nem csak nekem kellene szégyellnem magam. Igyekszem ítélkezés mentesen mesélni a történetet, az érzelmeimre és a megélésre helyezve a hangsúlyt, hiszen nem is annyira az eset a fontos, az szinte hétköznapi, hanem ahogyan lecsapódik lelki szinten.

Rólam legyen elég annyi, hogy egy huszonéves nő vagyok, vidéken nőttem fel, de már évek óta a fővárosban élek. Amikor ez az eset történt úgy egy éve szingli voltam, és a korábbi kapcsolatom után ekkoriban kezdtem újra ismerkedni. A párkeresés hagyományos színterein túl, online is próbálkoztam, vele is egy ilyen felületen hozott össze a sors.

Egyikünk sem volt a hosszas levelezés híve, ezért néhány napnyi üzenetváltogatás után megbeszéltünk egy személyes találkozót. A viszonylag rövid csevegések ellenére rendszerint finoman jelezni szoktam a szándékaimat – komoly kapcsolatot keresek – csak a tisztesség kedvéért, ne mondhassa senki, hogy nem szóltam. Ezúttal is így történt.

A találkozón kedvesen fogadott, bár mondta, kicsit izgul így elsőre, amit hallani is lehetett enyhén remegő hangján. Egy hangulatos kis teázót ajánlott a közelben. Kedves és előzékeny volt, de visszafogott srácnak tűnt. Kellemesen telt az idő, jól el tudtunk beszélgetni, sok témát érintettünk, nevetgéltünk. Állítása szerint, komoly kapcsolatot keres ő is.

Egyetlen dolog volt, amit nem igazán tudtam hova tenni: fizikailag feltűnően távolságtartó volt. Búcsúzáskor még arcra puszi sem volt, csak megsimogatta a vállamat. Furának találtam, de mivel az egész randi alatt visszafogott és tartózkodó volt, nem tulajdonítottam neki jelentőséget.

Már az első találkozó végén megbeszéltünk a másodikat. Javasolta, nézzünk meg valami filmet, amit nem találtam túl fantáziadús ötletnek, de mivel annyira tartózkodó volt nem gondoltam, hogy baj lehet belőle, ha felmegyek hozzá. Nem is volt, bár bepróbálkozott, amit a korábbi visszafogottságához képest nem igazán tudtam hova tenni, de nem vette rossz néven a visszautasítást. Ugyan kicsit csalódottnak tűnt, de tiszteletben tartotta, hogy nem akarom. Az este végén pedig újfent megkérdezte, hogy lenne-e kedvem még találkozni vele.

Jelezte, hogy egy ideig nem lesz elérhető, mert külföldre kell utaznia, de szeretne újra látni. Majdnem egy hónapig nem hallottam felőle, ami még így is gyanús volt. Már le is tettem a dologról, mire újra felbukkant. Bár összességében szimpatikus volt, mégis volt valami rossz előérzetem vele kapcsolatban. Addig-addig mentek az üzenetváltások, míg rábólintottam egy újabb randira. Forró csokizni vitt és ezúttal már fesztelenebb volt. De valamiért nagyon erősen motoszkálni kezdett bennem, hogy szeretném tisztázni a szándékait.

Egyrészt szimpatikus volt és az első benyomások alapján úgy véltem talán még lehet is ebből valami – feltéve, ha valóban szeretne kapcsolatot. A másik oldalról meg, akkor már jó egy éve nem volt senkim, szóval ha csak kötetlen légyottra vágyik, éppen a kalandot sem tartottam volna élből elvetendőnek. A lényeg, hogy legyen őszintén tisztázva, ki mit akar, és mit tud adni, az úgy tisztességes, nem?

A forró csoki finom volt, de ő teljesen összezavart. Egyik mondatával komoly elköteleződési vágyat sugallt, a másikban meg már arról beszélt, lesz, ami lesz, élvezzük az életet. Gőzöm sem volt mitévő legyek. Irtóra zavart, hogy semmit nem mond ki egyenesen. Ezzel a kettősséggel nem tudtam mit kezdeni. Ez lett a vesztem.

Nem volt ínyemre, hogy nem beszél egyenesen, de tetszett a srác. Az meg különösen tetszett, hogy nagyon egy hullámhosszon voltunk, élveztem a társaságát. Szóval még ha bizonytalan is voltam, könnyen rábeszélt egy következő talira. De megmaradt bennem a kettősség, össze-vissza beszélt, ezért nem tudtam, hogyan is kéne hozzáállnom a helyzethez. Megint filmezést javasolt, amibe először nem akartam belemenni. Úgy, hogy nem tudom hányadán állunk és mik a játékszabályok, nem akartam lefeküdni vele; az meg nekem sem buli, hogy bepróbálkozik és lógva hagyom, nem akartam én kínozni. De nem tágított, végül belementem.

Amikor mentem a megbeszélt találkahelyre már az utcasaroknál jártam, amikor hirtelen nagyon rossz érzés fogott el, majdnem visszafordultam. Jobban kéne hallgatnom a megérzéseimre…

Persze az összebújásból és a finom csókokból bepróbálkozás lett, visszautasítottam. Akkor visszafogta magát… egy időre… majd ezt megint eljátszottuk. Ezúttal a visszautasításra azzal reagált, hogy levette a nadrágját. Tiltakozásul rá se néztem arra, amire nagyon szerette volna, hogy ránézzek. Kértem, hogy vegye vissza a nadrágját. Azt válaszolta, hát ő itthon van, ha nadrág nélkül akar lófrálni, akkor úgy fog.

Most már tudom, hogy akkor fel kellett volna állnom, és haza kellett volna mennem. De sosem voltam igazán tökös lány. Leblokkoltam, kínosan éreztem magam, és nem tudtam mit kezdjek a szituációval. Valamit ő is megérezhetett ebből, megint visszavett egy kicsit, nadrág nélkül maradt, de visszatekerte a filmet és néztük egy darabig. A húzd-meg-ereszd-el játék néhány fordulója után viszont már egyáltalán nem volt annyira türelmes, és jött a fekete leves…

Ettől kezdve már nem állt le, legfeljebb lassított. A nadrágom cipzárjánál matatott, mire arrébb mozdultam és elvettem onnan a kezét, ekkor fogott le először.

A következő alkalommal, amikor nem hagytam, hogy levegyen rólam valamit, lefogott, a fülemhez hajolt és elkezdett csitítgatni. Mint egy kutyát… Pont úgy, ahogy az állatokat szokták szorosan tartani, miközben a fülükbe sutyorogva nyugtatgatják őket.

Annyira lesokkolt ezzel, hogy tényleg mozdulni sem bírtam. Majd gyengédebb stílusra váltott, mintha mi sem történt volna. De a húzódozásaimat egyre többször „oldotta meg” lefogással és a testi erőfölényével. Egyre nyomasztóbb lett a szitu, zavart lettem és kicsúszott a kezemből a kontroll.

Emlékszem egy ponton elhangzott a számból, hogy „ugye tudod, hogy ha nem egyezem bele, az erőszaknak számít?”. Hitetlenkedve nézett rám, hogy miről beszélek, hol itt az erőszak…

A tettei és szavai nyomására próbáltam ellazulni, bár feszengtem és bizonytalanul éreztem magam. Próbáltam kényeztetni, de ahogy én csináltam volna, az neki nem volt úgy jó. Folyton átvette az irányítást, hogy úgy legyen, ahogy neki jó, ahogy ő a legjobban élvezi. A viselkedésén egyre inkább azt éreztem, még ha le is feküdnék vele, az nem szex lenne, hanem erőszak. Már egyáltalán nem érdekelte, én élvezem-e a helyzetet, az én örömömre és élvezetemre legfeljebb azért matatott össze valamit, hogy beadjam a derekam. Valójában csak használni akarta a testem. Meg akart dugni, nem törődve azzal, hogy amit tesz és amit csinál az a másik számára élvezetes-e, vagy sem.

Azon a ponton már nem elvből, vagy valami állítólagos belső tartás miatt nem mentem bele a szexbe, hanem azért, mert féltem. Féltem attól, hogy mit tenne velem.

Megijesztett, hogy mennyire nem érdekelte más, csak a saját élvezete, amit mindenáron meg akart szerezni. Féltem, hogy ha valami nem jó nekem, akkor is csak lefog majd és nem hagy mozdulni. Az járt a fejemben, vajon akkor is csak csitítgatna, ha szólok, ha valami fáj vagy nem esik jól? Vagy egyáltalán nem is foglalkozna velem, csak folytatná úgy, ahogy neki jó…

Akkor már nem tudtam racionálisan gondolkodni, megijesztett, hogy visszaél a fizikai erejével. Menekültem volna, de leosztotta a szerepeket: az van, amit ő akar. Nem voltam kemény csaj, nem tudtam kiállni magamért, nem mertem elmenni. Ezért nem meséltem el korábban senkinek, szégyelltem, hogy nem voltam elég erős.

Akkor már attól is féltem, hogy majd újra látni akar. Azt gondoltam, ha a kedvére teszek valahogy, akkor talán megelégszik ennyivel, elenged és soha többé nem keres. Reméltem, ha megkapja, amit akar, elveszíti az érdeklődését.

Letérdeltem az ágy mellett, kezembe vettem a farkát és szopni kezdtem. Még ezt sem hagyta, hogy magamtól csináljam. Még itt is ő diktálta a tempót, a trükkjeim bevetéséről szó sem lehetett, úgy kellett csinálnom mindent, ahogy ő akarja. Türelmetlen és erőszakos volt, nem érdekelte, nekem hogy esik, amit csinál.

Nem számított, ha nem tetszett, ha túl mélyre ment, ha nem kaptam levegőt. Az önkéntelen öklendezéseimre rosszalló fejrázással reagált, mert megszakította az ő élvezetét. Olyan hevesen és erőszakosan akarta dugni a számat, hogy minduntalan lassítanom kellett.

Egyre zabosabb lett, hogy a nyápicságom miatt nem tud elélvezni. Végül ingerülten felállt, megfogta a fejem és tartotta a farka előtt miközben befejezte magának, majd a számba élvezett.

Mondanám, hogy hányingerem volt tőle. Vagy hogy megalázó volt a spermáját az államról törölgetni. De akkor, abban a percben csak egy dolgot éreztem. Megkönnyebbülést. Végre vége volt.

Véletlenül sem akartam kedvét szegni, úgy éreztem nem szabad ilyet tennem. Igyekeztem magam összeszedni és minél előbb távozni. Búcsúzóul kaptam egy kisfiúsan lelkes ölelést, amiért ilyen ügyesen leszoptam… Próbáltam lazán és fesztelenül viselkedni, nem akartam kimutatni mennyire rosszul érzem magam.

Persze nem úsztam meg, újra keresett. Visszautasítottam az invitálását. Aztán megint írt, de már nem kertelt, csak szexet akart. Megmondtam neki, hogy nem akarok többet találkozni vele. Írásban könnyebb volt, nem bírtam volna még egyszer szemtől szembe kerülni vele. Nem akartam többé látni. El akartam felejteni.

Hazafelé menet örültem, hogy már késő este van és a kabátomat szorosan összehúzva magamon, a sötétben battyoghatok. Mintha így nem látszódna a szégyenemet. Tisztátalannak éreztem magam, és megvetendőnek. Bukott nő lettem, mert akivel ezt meg lehet tenni, aki ezt hagyja az kétségkívül romlott. Akkor így éreztem.

Hazaérve bezárkóztam a fürdőszobába, úgy kapartam le magamról a ruháimat, mintha égetnének. Az éjszaka kellős közepén indítottam el a mosást. Mintha ezzel megsemmisíthetném a bizonyítékokat. Majd magam is bemásztam egy kád vízbe, de közben már folytak a könnyeim. Hiú remény maradt, hogy a víz és a szappan képes megtisztítani a lelkemet. Összehúzva ringattam magam a vízben, csak bámultam magam elé, miközben potyogtak a könnyeim.

Hetekre elzárkóztam a saját kis világomba és minimálisra csökkentettem a szociális interakcióimat. Szégyelltem magam. Ostoroztam magam: okosabbnak kellett volna lennem, hallgatnom kellett volna a megérzéseimre, és különben is milyen buta nő az, amelyik felmegy egy pasi lakására. Ha lenne bennem tartás, nem maradok ott, el kellett volna jönnöm. Már akkor faképnél kellett volna hagynom, amikor először kezdett kertelni.

Elbuktam, hagytam, hogy elbűvöljön. Ennyit érek, egy sármos mosoly, némi rámenősség, és egy jól megkomponált illúzió, amit igaznak akartam hinni. Legsötétebb óráimban úgy gondoltam, ha nem egy feslett ribanc lennék, akkor biztos észrevettem volna milyen ember, és nem kerültem volna ilyen helyzetbe.

Valóban naiv voltam, amiért bíztam abban, hogy egy másik ember majd tisztelettel viszonyul hozzám, tiszteletben tartja a személyemet, az akaratomat? Naivitás azt hinni, hogy valaki nem kizárólag a saját vágyai kielégítésére fog törekedni, hanem figyelembe veszi a másik embert is, akit partnerként kezel? Naiv dolog bízni a férfiakban?

Talán az volt. És így lettem a buta lány, akit meg lehetett vezetni, „be lehetett fűzni”. Szégyenletes nőszemélynek éreztem magam, aki meg sem érdemli, hogy megbecsüljék. Egy feslett nő nem méltó arra, hogy szeressék.

Fordult egyet a világom, bizalmatlan lettem. Hetekkel később, amikor újra kimerészkedtem a csigaházamból, már nem tudtam úgy fogadni a férfiak közeledését, mint azelőtt. Folyton az járt a fejemben, vajon bízhatok-e benne. Honnan tudhatnám, hogy nem fog bántani? Biztos lehetek benne, hogy nem fog visszaélni az erejével? Az erős karjaival védelmezni fog, vagy lefogni, amíg kielégíti a vágyait?

Csak egyetlen férfi és egyetlen este kellett hozzá, hogy az összes férfiban kételkedni kezdjek.

Hónapokig nem voltam képes felnézni a környezetemben még azokra a férfiakra sem, akiket évek óta ismerek és becsülök, még akkor sem ha tudom, hogy rendes jóravaló pasik. Megingott a bizalmam a férfiakban, és piszok nehéz lett észrevenni az értékeket bennük. Időbe telt mire sikerült visszabillentenem magamban az egyensúlyt.

Időbe telt megbocsátanom magamnak, hogy nem vagyok tökéletes, hogy esendő vagyok és olykor hibázok. És időbe telt rájönnöm arra is, hogy nincs miért hibáztatnom magam.

A kocsmában ez a sztori egy striguláról szól, ami egy jóízű röhögéssel előadott obszcén sztori, valami névtelen ribancról… Ez áll szemben egy megalázott nő némaságával… És az jár a fejemben, rendjén van-e az, hogy ilyen különböző tálalásban jelenhet meg ugyanaz a történet? Van itt mód a kiegyezésre? Van lehetőség megértésre?

Őszintén nem tudom, hogy jogi alapon milyen kategóriába sorolható, mondjuk nem is nagyon érdekel. Hibáztam és megbűnhődtem érte. Tanultam belőle. Elszámoltam magammal. De ettől még nem kisebbíteném a másik oldal felelősségét sem! Attól, hogy én is hibáztam, még nem volt helyes, amit ő tett. De nem áll szándékomban ostorozni őt, számoljon el a saját lelkiismeretével, én is elszámoltam a magaméval.

Azért döntöttem amellett, hogy kerüljön ki a közönség elé a sztori, hogy bemutassam, hogyan él meg egy ilyen helyzetet egy nő, mi játszódik le benne, és mik a következményei lelki szinten, hátha segít a megértésben.

Mert beszélnünk kell arról, hogy a szexuális erőszak, a zaklatás, de még az utcai beszólogatások is, mind egy tőről fakadnak, ugyanonnan ahonnan a „nem számít mit mond a csaj, majd befűzöm” hozzáállás. Mert miről is szól ez? Hát pont arról, hogy semmibe veszem, nem tartom tiszteletben a másikat, a saját akaratomat érvényesítem a másik ember rovására.

Úgy gondolom ezekben a kérdésekben össze kell fognunk, és kiállnunk egymás mellett. Magunkért, egymásért, de nem csak értünk, hanem értük, férfiakért is! Mert bármennyire is szólnak ezek a történetek a saját fájdalmunkról, a mi sérelmeink visszahatnak rájuk is, mert végső soron rombolja és férfiak és nők közötti bizalmat. Olyan világot pedig, amiben férfiak és nők egyaránt jól érzik magukat, csak együtt tudunk alkotni. Nem elfordulnunk kell egymástól, hanem épp ellenkezőleg, meghallgatni, megérteni és tiszteletben tartani a másikat. És mondom ezt úgy, hogy pontosan tudom, milyen kemény meló újra bízni a másik oldalban…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük