Kibírod józanul, ha eltűnik a világ zaja?

Hát, én sem állom meg, hogy a járvány és a (félig-meddig) karantén okán ne osszak meg néhány kapcsolódó gondolatot, persze a saját témakörömben maradva, néhány korábbi élethelyzetem tapasztalatai és tanulságai alapján haladva. Nem szeretnék most széles körmondatokba, meg mindenre kiterjedő magyarázatokba beleveszni, tényleg csak egy kis részletet ragadnék meg, ami most kikívánkozik belőlem.

Otthon édes otthon?

Jelenleg mély békével és nyugalommal kuckóztam be én is az otthon melegébe. Nem stresszelek, nem szorongok a bezártságtól, ügyesen feltalálom magam. Nálam ez most inkább amolyan felkészülés és tervezéses időszak, ami szinte még kapóra is jött. Emellett pedig folytatom azt a belső munkát, amire nagyjából január óta fókuszálok, és hát egy kicsit ehhez is kapóra jött, hogy lehetőségem van a behúzódásra és az elcsendesülésre.

Mégis ott motoszkál bennem néha, mennyire mákom van, hogy ez a járvány és a karantén most van, amikor nem csak képes vagyok rá, de szívesen is veszem a bezárkózást. Ugyanis volt idő – nem is olyan régen – amikor nem csakhogy nem szívesen maradtam otthon, nem csak nem bírtam megülni a fenekemen, de kifejezetten frusztrált, ha csak egyetlen szabad estét is otthon kellett töltenem. Feszültté tett, ha nem pöröghettem ezerrel.

Az otthoni bezártság kihívásai…

Miért is volt olyan nagy kihívás, ha otthon “kellett” maradnom? Hát azért, mert elcsitult körülöttem a világ. A csend pedig teret adott arra, hogy előjöjjön, ami belül van. A csend teret ad a mélyülésre. Önmagában ez még nem hangzik rosszul persze. Csakhogy szinte menekültem mindaz elől, ami a csendes pillanatokban óhatatlanul is bekúszott a látóterembe. Szinte függője voltam a világ zajának, belemenekültem a folytonos pörgésbe.

Nem is annyira azért, mert annyira jól esett – persze van olyan is – sokkal inkább azért tettem, mert nem akartam szembesülni. Nem akartam érezni azt, amit érzek. Nem akartam még a gondolataimat sem, amik a csendesebb pillanatokban ott keringtek a fejemben. Nem akartam szembenézni a saját mélységeimmel, a kérdéseimmel, az érzéseimmel, és ránézni sem akartam önmagamra, vagy arra mit gondolok magamról, az életemrről.

Igyekeztem kívülről betölteni és orvosolni mindazt a gebaszt, ami belül volt. Evidenciának tűnhet, hogy ha belül van baj, azt belül is oldjuk meg. Mégis tucatnyian és tucatnyiszor esünk bele a hibába, hogy ha belül van baj, arra kívül keresünk vagy akár kívülről várunk megoldást.

A figyelem elterelésére tett kísérlet…

Amikor bele vagyunk veszve, teljes figyelmünkkel a világ zajába, a pörgésbe, a folytonos történésekbe, programokba és mindenféle elfoglaltságokba, könnyen elsikkadhat, mennyire nem szeretünk befelé tekinteni. Könnyebbnek tűnik kívülről várni a megoldásainkat, elhitetni magunkkal, hogy aktívan teszünk (akár magunkért is), de hát sajnos a világ… Nem, nem a világ… “Csak” annyi a hiba, hogy nem azt teszed, amit kellene, ezért nem változik a helyzet.

Sőt, a pörgés mögött olykor – tudatosan vagy tudattalanul – megjelenhet okként, hogy ne is kelljen foglalkoznunk a belső történéseinkkel, érzéseinkkel, gondolatainkkal. Ne kelljen szembenézni önmagunkkal, a magunkról és a helyzetünkről szóló ítéleteinkkel. A pörgés és a világ zaja válik ilyenkor menekülésünkké.

Nem bírunk megülni a fenekünkön, függünk a pörgéstől, a csevegésektől, az eseményektől, mert nem akarunk szembesülni önmagunkkal. A sok elfoglaltsággal akarjuk kibekkelni az időt, amíg jobb lesz. De továbbra is az a helyzet, hogy ideig óráig akár működhet is ez az elterelés, de ha nem ott teszel rendet, ahol a rumli van, akkor ott nem lesz rend. Vagyis csak húzod az időt, miközben nem azzal foglalkozol, amivel kellene, csupán eltereled a figyelmed.

Csináltam ezt én is. Hétfőn dupla táncóra, kedden a beszélgetős klub után még belefér egy koncert a barátokkal, a szerdai tudatos életről szóló előadás után rohanok még egy balett órára, csütörtökön szabad táncos foglalkozás, pénteken toljunk egy talit vagy akár kicsapongós bulit is a haverokkal, szombaton még egy workshopra ugorjunk már el… és ha vasárnapra már nem jutott semmi… Nos, olyankor már kezdtem érezni a feszítést…

Kibírod önmagad társaságát?

Mert nem bírtam együtt, egyedül lenni önmagammal. Mert egyből jött, mennyire rossz belül. Mert azért pörögtem a világ zsivaján, hogy ne kelljen foglalkoznom azzal, ami belül van. Nem akartam az érzéseim. Nem akartam a gondolataim. Inkább kifelé fordultam, tobzódtam a világ rohanásában.

Mert a csend csak akkor nyugalom, ha béke van belül is. Ellenkező esetben csak idő kérdése, hogy felüsse a fejét a kínzó frusztráció.

Személyiségtípusa válogatja, ki meddig és hogyan bírja a bezártságot. De még az örökmozgók is meg tudják találni a tevékeny aktivitást, még a négy fal között is. Átmenetileg mindenképpen. Lehet nem ideális, de nem is destruktív. (Persze hosszú távon mindenkit fenyegethetnek a negatív hatások, de most nem a tartós bezártság kihívásairól van szó.)

A lényeg nem a hol, nem a körülmények, hanem az, hogyan vagyok önmagammal. Mi az, ami belül van, mert amint elcsendesül a világ, hirtelen semmi más nem marad, csak az, ami belülről kiviláglik.

A folyamatos pörgés kompenzálás is lehet

A pörgés, a folyamatos programok éppen hasonlatosak lehetnek a drogokhoz, hiszen elfedi azt, mi folyik benned. Amíg kifelé fókuszálsz megkapod az illúzióját, hogy minden rendben, teszed a dolgod, teszel magadért és addig nem kell szembesülnöd. Vagy legalábbis eltereli a figyelmed egy időre. Éppen úgy ahogyan a tudatmódosítók által hozott delírium is elfedi a valóságodat. Menekülés mind a kettő.

A menekülőknek pedig krízis, amikor már nincs hová menekülni. Mert másokkal ugyan eljátszhatjuk, de a saját érzéseink elől nem tudunk ghostingolni.

Krízissé válik, ha egyedül maradunk, nem tudunk belemenekülni az örökös pörgésbe, a programokba, a találkozásokba, a közösségek zajába. Mert az elzártságban, amikor már nem köti le olyan intenzíven a figyelmünket a külvilág, óhatatlanul elkezd áttolódni a fókusz a mélyülésre, a befelé haladásra, a befelé figyelésre. Óhatatlanul kinyílik a fülünk arra mit súg a belsőnk. Elkezdenek előkúszni belülről azok a dolgok is, amivel makacsul nem akartunk foglalkozni.

Ha nincs meg a lelki béke, nincs egyensúly, akkor hiába a látszólagos “rendben vagyok”, hamar összedől ez a tákolmány, mint a kártyavár. Márpedig a karantén azzal, hogy elveszi a világ figyelmet elterelő zaját, bekorlátozza a lehetőségét a kifelé fókuszálásra. Ezzel belekényszerít egy helyzetbe, amikor igenis szembe kell nézned vele, hogyan is vagy valójában önmagaddal, önmagadban.

“Nem szerettük a munkánkat, most mégis félünk elengedni,nem szerettük, hogy mindig rohannunk kell, most mégis félünk…

Közzétette: szemlÉLETváltás – 2020. március 19., csütörtök

Ezért nem bírják sokan a csendet. Az otthon létet. Mert a csend veszélyes. Mert a csend teret ad. Teret ad olyasminek, amit kizárni szeretnének. Csakhogy a zárt ajtók mögött azt már nem lehet. A pörgés, a világ zaja a menekülés, mint valami világi drog, pont úgy, fedi el a belső valóságunkat.

A pörgés, a világ zaja a menekülés. Hogy ne halld, ami a lelkedet nyomja. Hogy ne érezd, amit érzel. Hogy ne gondold, amit gondolsz. A csendben alattomosan kúsznak a kérdések, az érzések, a belső súgások…  Bele hát az élet velejébe. Ne érezzem a saját életem. Fedje el a belül szüntelenül érzett nyomást valami… bármi… akármi…

Amikor hirtelen előáll a helyzet, hogy már nem részegít a pörgés, csak egy kérdés marad: kibírod józanul, ha elhallgat a világ a zaja?

Mit lehet tenni, amikor otthon ragadtál és támad a belső feszítés?

Minden bizonnyal nincs általános receptem, de azt megoszthatom, nekem mi segített, amikor nem bírtam ki, hogy ne pörögjek. “Meglepő módon” pont az segít, ami elől menekülünk. Vagyis hagyjuk szépen, hogy előjöjjenek azok a dolgok, amikkel nem akartunk foglalkozni. Érezzük át az érzéseket, fogadjuk el a gondolatokat.

“Nem racionális, mindent megpróbáltam ellene, de basszus, mégis így érzek.”

Nálam egy ilyen, “beleveszni a pörgésbe és nem érezni” időszakot pontosan az tett nyugvópontra és indított el egy kiegyensúlyozottabb állapot felé, amikor nagyjából a fenti mondattal elfogadtam legitimnek egy érzelem-csomagom. Elfogadtam, hogy ez van, ezt érzem. Átengedtem magamon az érzéseket. Nem oldódott meg minden magától, de ha jöttek az érzések, elfogadtam őket, teret adtam nekik, átéltem őket. Aztán éber voltam arra, mikor járt le az idejük, hogy elengedhessem a nehéz, lehúzó érzéseket.

Nem ítéltem el sem az érzéseket, sem magamat amiatt, hogy ezeket éreztem. Elfogadással, megértéssel, megengedéssel konstatáltam, hogy ezt érzem. Nem kezdtem vele semmit, nem görcsöltem rá, hogy miért van ez vagy “miért történik ez velem”. Sőt, nem igyekeztem megoldani sem.

Ne állj ellen az érzéseknek!

Addigra már elfáradtam, belefáradtam, hogy ellenállok az érzéseknek, de éppen ez volt az, ami segített. Szóval nem igyekeztem elengedni többé, és végül pont így sikerült elengedni.

Ahhoz, hogy elengedjük az érzéseket és megszabaduljunk tőlük, a leggyorsabb út, ha megéljük őket. Az érzelmek, és a gondolatok is folyamatosan áramolnak, folytonosan változnak. Ma még ezt érzem, holnap már mást fogok. Ma még ezt gondolom, de holnap már lehet, hogy máshogy fogom gondolni, máshogy fogom érezni magam. Ez nem jó vagy rossz, egyszerűen ilyen a természetük.

Persze a “nem tetsző” érzéseket és gondolatokat nem szeretjük magunkhoz ölelni és pláne nem szeretjük érezni, ezért megélni sem szeretnénk. Pedig a megoldás pont az, ha ezt megtesszük. Ha nem akarjuk őket, azzal blokkoljuk, elfojtjuk őket, de ezzel ellentétes hatást elérve, pont ott tartjuk őket beragasztva magunkban. Ellenben, ha hagyjuk, hogy áramoljanak, megélve őket, úgy idővel változásnak indulnak, majd feloldódva szertefoszlanak, átengedve a teret más érzéseknek.

Nem mindig tudunk a nehéz érzésekkel, a negatív gondolati körökkel egyből megküzdeni. Nem mindig tudjuk egyből a helyére tenni a problémáinkat. Nincsenek csodaszerek, amikkel varázsütésre megoldódik minden. De már az sokat tud lendíteni, ha nem küzdünk ellenük, ha egyáltalán elfogadjuk, hogy “ez van”. Ez már egy jó kezdőpontot ad, innen már el lehet indulni.

Képes vagy rá!

Érdemes észben tartani, hogy olyat amivel nem tudsz megküzdeni nem enged fel a tudatalatti a tudatos szintre. Ha már valami bekúszott a tudatosan érzékelt érzelmi és/vagy gondolati teredbe, az azért van, mert képes vagy vele megbirkózni. Azt is érdemes észben tartani, hogy bár nem mindig tűnik racionálisnak, a tudatalattink rendkívül bölcsen és megfontoltan tud minket vezetni.

Érzelmek tekintetében nekem a legtöbbet az segítette, amikor hajlandó voltam rábízni magam a belső iránytűmre, sugallataimra. Még akkor is, amikor minden ködösnek és értelmetlennek tűnt, végül értelmet nyert. Éppen ezért, amikor nehéz belső munka szakad a nyakamba igyekszem még éberebben figyelni a belső iránytűmet. Mert a tudatalattink lépésről lépésre vezet el a megoldásig, a fokozatosság elve alapján, olyan tempóban, ami a legideálisabb számunkra.


Nos, gyorsan kiszaladtak belőlem ezek a gondolatok, remélem hasznosnak találtátok. Ha hozzátennétek, vitatkoznátok, használjátok bátran a hozzászólás szekciót!

Hasonló bejegyzések:

Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük