Egy év önismeret

Önismereti tapasztalatok, avagy 5 tanulság 2019-ből

Na jó, hát álljunk be a sorba és írjunk évértékelő, ezúttal amolyan önismereti, önfejlesztős szemléletben! Személyesebb formájú évértékelőt még úgysem csináltam. Illetve mindig csak emlegetem az önismeret, az önreflexió fontosságát, de eddig nem nagyon meséltem arról, ez hogyan is zajlik, vagy épp személyesen mivel bíbelődöm, hogyan is élem meg ezeket a dolgokat.

Szóval nem egy “mit terveztem” kontra “mi jött össze” vonalon mérlegelnék, inkább összefoglalnám, hogy a saját utamon mit hozott számomra 2019.

1. A ciklusomon keresztül közelebb kerültem önmagamhoz

Tavaly januárjában született bennem egy elhatározás, hogy szeretném tudatosabban követni a ciklusomat. Egy füzetbe kezdtem vezetni, elsőként a legszignifikánsabb biológiai jeleket, a menstruációm és a méhnyaknyák változásait. Nem teljes körűen, de figyelemmel követtem a változásaim, amiket fel is jegyeztem.

Eleinte a kis füzetembe csak az említett biológiai jeleket vezettem, majd ha nem is napi szinten, de rendszeresen feljegyeztem egyéb információ-morzsákat is. Például a hangulatomat, az energiaszintemet, a libidómat, vagy éppen hogy úgy általánosságban hogyan vagyok, mit tapasztalok.

Nem nagy dolog ez, de ez a fajta tudatosság sokat adott számomra. Jobban megértettem a testem működését, és a saját biológiám követésé által nem csak a testemhez, de önmagamhoz is közelebb kerültem. Ez a megértés abban is segített, hogy az odafigyelésem által nagyobb összhangba kerüljek a saját működésemmel.

A ciklusok során sok megértésem volt azzal kapcsolatban is, hogy a testem nem az ellenségem, hanem értem van és a jelzései sem keresztbe tenni akarnak, mert ezek is sokkal inkább a harmonikus “együttműködés” érdekében történnek. A megértéssel valahogy megengedésbe is kerültem a saját testemmel, sőt a lelkem működésével kapcsolatban is.

Minderre egyébként “hormonmentes Janka”, vagyis Cserháti-Herold Janka ösztönzött, a hormonmentes.hu alapítója, illetve a hozzá kapcsolódó YouTube és Instagram csatornák influencere. Ha van még olyan internet-használó lény ebben az országban, aki nem hallott róla, az feltétlenül ismerkedjen meg vele. Be is szúrok egy videót, ami egyébként a saját ciklusom odafigyelőbb követésének is adott egy löketet. 😉

2. Önmagam elfogadásának gyakorlása

Maradjunk még egy kicsit a biológiai szinten, ugyanis az önelfogadást is ehhez kapcsolódóan volt alkalmam gyakorolni. Azt hozta az élet, hogy egy pár hónapig úgy dolgoztam, hogy hajnali ötkor kellett kelnem. Nos, több hónap után sem sikerült megszoknom, és azt éreztem, hogy fizikai szinten olyan sokat vesz ki belőlem az, hogy ezt nap, mint nap meg tudjam tenni, ami hosszútávon tuti fenntarthatatlan.

A hajnali kelés olyan szinten kavart bele a bioritmusomba, hogy azt már nem volt képes kompenzálni a szervezetem. Bár felkeltem, a nap során tisztességgel elvégeztem a feladataimat. Ám teljesen mindegy hánykor végeztem, a melóból való kicsekkolással a testem is letette lantot és csak járkáló zombi üzemmódban tudtam működni. A hónapok teltével egy erős állandó fáradtság vált uralkodóvá, és szépen lassan már a pihenőnapjaimon is csak vegetálni tudtam.

Csak a korán kelők elfogadhatóak?

Persze mindenki megmosolyogva csak azzal reagált, hogy megszokás kérdése az egész. Na de, ha több hónap után sem igazodik a bioritmusom az öt órához, az nem gondolom, hogy megszokás kérdése lenne… De ezt az érvet az emberek valahogy nem hajlandóak elfogadni legitimként. Ehelyett azzal “elintézve”, hogy megszokás kérdése, tulajdonképpen azt érzékeltetik, hogy aki nem korán kelő típus, azzal baj van, az csak nem próbálkozik eléggé, az csak picsogás, stb…

A zombi-lét persze a tudatosságomat és az éberségemet is csökkentette, így eleinte elfogadtam azt az egyébként kimondatlan nézőpontjukat, hogy aki picsog a korán kelés miatt, az csak gyenge, meg lusta, vagyis baj van vele…

Szóval csendesen ostoroztam magam, hogy miért nem vagyok élénkebb, miért nem tudok “normálisan” működni, miért vagyok fáradt, akkor is, ha óraszámban eleget aludtam, és miért nem tudok hozzászokni úgy, mint mások… Vagyis miért nem tudok elég jó lenni… Mert ha még hónapokkal később is megterhelő számomra ötkor kelni, miközben ez csak megszokás kérdése, akkor velem van a baj, vagyis nem vagyok elég jó.

Nem mindenki működik ugyanúgy…

Időbe telt mire rájöttem, nem, ez nem ennyire egyszerű, és ezt egy munkarend-változás még inkább tudatosított bennem. Ugyanis ekkor csak hatkor kellett kelnem, amit nagyságrendekkel jobban viseltem. Hiába, hogy csak egy óra a különbség, de ha hatkor kelek, még ha fáradt is vagyok, de normálisan ébred a testem, frissebb, élénkebb és könnyedebb vagyok, valamint estére sem leszek annyira zombi.

Be kellett látnom, egyszerűen így működöm, a hat óra még belefér, ehhez még idomulni tud a szervezetem, ez valóban megszokás kérdése nálam is. De az öt órai kelés már annyira belekotor a természetes bioritmusomba, hogy ha hosszútávon is ezt kellene folytatnom, annak nyilván meglennének a következményei.

önismeret kell a határaink tiszteletben tartásához

A saját határaink elfogadása

Amire ki szerettem volna térni itt az az, hogy ez szintén egy jó lecke volt, illetve gyakorlás. Hiszen ellenszélben kellett kitartanom, hogy igenis legitim az, amit érzek, amit megélek. Legitim az, hogy egy bizonyos időzóna előtt túl megterhelő a szervezetem számára a felkelés. Megteszem, mert meg kell, de ez extra erőforrásokba kerül a testemnek. Nagyon ott kellett lennem fejben, hogy ne ostorozzam magam, ha fáradt, levert és nyomott hangulatú vagyok, hanem egyszerűen könyveljem el, hogy én így működöm, hogy átmenetileg be tudom ezt vállalni, de hosszútávon nem fogom bírni, és megoldást kell találnom erre a helyzetre.

Fontos, hogy megértéssel legyünk önmagunk felé, elfogadjuk és tiszteletben tartsuk a határainkat. Nos, 2019-ben megtudtam, hogy felkelésben nálam a hat óra a kemény határ, ha tartósan ez előtt kell kelnem attól két lábon járó paranormális jelenséggé leszek. 😀

3. Női körök tanulsága

Hát igen, nagyon ott volt ez a nőiség téma ebben az évben, de még mindig úgy érzem, csupán a kapualjban járok, és ez még egy hosszú út lesz, sok felfedeznivalóval. A tavalyi év elején hónapokig mocorgott bennem a téma, hogy találni kéne valami női kört, ahova szívesen eljárok. Jött is szembe pár opció, de nem igazán szólítottak meg.

Végül teljesen véletlenül botlottam bele egy táncos esemény bemutató órájába, amiről ott helyben derült ki, hogy tulajdonképpen egy rendszeresen megszervezett női kört terveznek indítani, az önismereti, önfejlesztő programoknak pedig egyik központi eleme a tánc lesz. Szóval ez egy nem várt, de örömmel fogadott szerelem volt, amibe lelkesen vetettem bele magam.

Így most nagy újrafelfedezésben vagyok a nőiségem megélésével kapcsolatban. Nem is gondoltam, hogy még ennyire van hova bontakozni. Elkezdett egy teljesen más kép kirajzolódni előttem  a női és férfi működésről és együttműködésről. De ahogy említettem, úgy érzem, még az elején vagyok ennek a felfedezésnek, de abszolút érzem a hívogató távlatokat. Szóval ennek még bizonyosan lesz folytatása.

Mit is értek mindez alatt, arról már írtam egy amolyan összefoglaló bejegyzést, itt találjátok:

4. Kapcsolati működésmód-újratervezés alatt

Ezt a gondolatmenetet vinném még egy kicsit tovább. Mert nem egyedül vagyok ezen az újrafelfedezéses úton. Bizony ott vannak a férfiak is a képletben. 2018 volt az az év, amikor egyfajta válságba került a férfiakkal való viszonyom, úgy alapjaiban is. Az az év szólt a belső férfiképem válságáról majd transzformálásáról, és ezzel együtt megjelentek azok a férfiak is az életemben, akik meglepő tapasztalatokat hozva, valami teljesen újat mutattak a férfiakból. Egy olyan oldalukat mutatták, ami sokkal tisztább, amiben sokkal inkább benne van a férfi lét tiszta méltóságteljessége. És nem utolsó sorban szerethetősége.

Férfiak elfogadhatatlan elvárásai…

Korábban tömegesen sodorta elém a szél az olyan férfiakat, akik olyan elveket vallottak, olyasmiket gondoltak a világról, a nőkről és a férfiakról, olyan életvitelt folytattak, úgy álltak a nőkhöz, a kapcsolatokhoz, amihez nőként nem tudtam kapcsolódni. Ez elvezetett oda, hogy egy ponton gyakorlatilag kiábrándultam a férfiakból. Mert ha olyanok a férfiak, úgy látják a világot, úgy működnek, ha ilyen feltételekkel állnak hozzá a kapcsolathoz…. Akkor én köszönöm szépen, de ebből nem kérek. Számomra ezek a keretek nem elfogadhatóak. Ehhez nem tudok, de nem is szeretnék kapcsolódni. Szóval mindaz, amit láttam a férfiakból, az összességében kiábrándító volt. Megállok én a lábamon, elvagyok a saját életemmel. Szóval tök őszintén mondom, hogy akkor már jobb egyedül…

Akik a tömegből kilógtak…

Annyiban szerencsés vagyok, hogy sok haverom és barátom van az erősebb nem tagjai között, és ők azért mutattak valami mást is. Szóval a puszta létezésük is felvillantotta, van ott azért más is, és az amit látok és tapasztalok, valószínűleg nem a teljes kép. Szóval a válságom, az ezt követő néhány meglepő élmény és felismerés, majd a belső munka után teljesen más típusú férfiakat is kezdtem észrevenni. Mást is kezdtem meglátni bennük, olyasmit, amit addig nem láttam. Teljesen másmilyen férfiak bukkantak fel körülöttem. Na azok a férfiak, akikkel azóta megismerkedtem már teljesen mások, és olyasmit mutattak magukból, amihez nőként nem csak tudok, de szeretnék is kapcsolódni.

A látásmód tágítása hoz új tapasztalatokat

Szóval jött az újrafelfedezése annak, hogy mennyire szerethetőek tudnak lenni a férfiak – minden tökéletlenségükkel együtt is! Persze ettől továbbra is sok férfi gondolkodik úgy és áll olyan módon hozzá a kapcsolatokhoz, amiből továbbra sem kérek. Viszont már látom, hogy nagyobb a kép és nem csak ők vannak terepen, nem csak kiábrándító férfiak léteznek. Sőt!

Szóval sok minden átértékelődött bennem, letettem idejétmúlt látásmódokat. Néhány dologról teljesen máshogy gondolkodom, mint pár éve. Ezek után a múlt évben új terep nyílt meg, mert új típusú férfiakkal máshogy “kell” kapcsolódni.

Nekem is változnom és változtatnom kellett

Persze az első lépések döcögősek voltak, mert még sokszor ott rezgett bennem a régi minta, ami zsigerből jött volna. Kellett az éberség az újra, na meg persze a tapasztalása annak, hogy van más is azon túl, mint amit eddig megismertünk. Szóval sok tekintetben új lehetőségeket és működésmódokat fedeztem fel és gyakorolgattam. Szóval a teljes “megsemmisültem” majd a “nem tudom hogyan kéne csinálni” után idén a kapcsolódási működésmódom sok tekintetben átalakult.

Végre látom az irányt, hogy merre szeretnék menni és persze a távlatokat is, hogy még bőven van hová fejlődnöm. De ez már egy beindult folyamat, és nem a kezdeti toporgás bizonytalansága, ami könnyedséget is jelent a folyamatban.

5. Jobban bízni magamban és az intuíciómban

Minden egyéb mögött a legnagyobb kihívás 2019-ben a bizalom és az egyensúly volt. Tudok-e bízni magamban és az életben? Tudok-e bízni akkor is, amikor vaksötétben vagyok? El tudom-e hinni, hogy képes vagyok rá? El tudom-e hinni, hogy elég jó vagyok? Rá merem-e bízni magam a belső iránytűmre?

Vagy megfeszülök és pánikolok attól, hogy nincs kontrollom a szituáció fölött? Vagy összeomlok, mert nem úgy történnek a dolgok, ahogy elképzeltem? Vagy pánikolok, mert nem tudom, mit fog történni? Vagy vergődök attól, hogy csak a legrosszabb forgatókönyvet látom “reálisnak”? Vagy szorongok és depresszióba zuhanok, mert már bízni sem merek abban, hogy lesz jobb is?

Merek-e aktív lenni, tenni, vagy a bizonytalanság leblokkolja bennem a lendületet?

Nos, igen, az leszögezhető, hogy én magam voltam önmagam legnagyobb kihívása idén. 😀 Szóval nem sok hittel indultam neki 2019-nek. Nem mertem hinni és bízni magamban. Leginkább, mert mi van, ha (megint) csalódok… Ebből valahogy mindig a szélsőségek jöttek elő, és igazi kihívás volt egyensúlyban maradni. Volt, amikor túltoltam dolgokat, máskor meg bemerevedtem, de leginkább a kettő váltakozásából fakadó kilengéseim viseltek meg.

Az élet mindig tartogat meglepetéseket…

A mélyebb pontokon olykor nehéz elhinni, hogy van tovább, hogy van miért. Pedig mindig van, még olyankor is, amikor nem látjuk, és semmi bizonyosságot nem találunk, amikor csak vakon tapogatózva botorkálunk. A számvetés például ezért is hasznos, mert ha visszagondolok arra, mi volt 10 évvel ezelőtt, hát jó néhány olyan fordulat tarkította az évtizedet, amit akkor még elképzelni sem tudtam volna.

…mennyi minden történhet, amit ma még elképzelni sem tudok…

az önismeret útja nem mindig egyenes

Az elmúlt évemet pont azért szabdalták mély hullámvölgyek, mert elképzelni sem tudtam, hogy történhetnek másként is a dolgok, mint ahogyan a korábbi tapasztalataim alapján történniük “kell”. Pedig bebizonyosodott, hogy igenis történhet másként. Nagy akadályom volt, hogy mennyire tudok megengedő lenni, tudok-e bízni az életben, vagy bepánikolok attól, hogy nem látok előre.

Szintén nagy próbatétel volt, hogy merek-e befelé figyelve, a belső hangra hallgatni, a saját indíttatásaimat követni. Adott esetben függetleníteni magamat attól, amit mások szajkóznak. Az ő nézőpontjukból lehet, hogy helyes, amit mondanak, de ez nem jelenti azt, hogy az ő igazságuk számomra is igaz és működőképes. 

Amikor nem mertem hallgatni a belső iránytűmre, mert nem láttam bizonyosságot vagy nem tűnt valami racionálisnak, olyankor volt, hogy szinte pánikoltam vagy épp mély letargiába hajszoltam magam. Megfeszültem, kötöttem magam a karóhoz, és mivel nem mertem bízni abban, hogy más is lehetséges, mint amit eddigi tapasztalataim alapján ismertem, ezért kikészültem, kibillentem. Később meg kiderült, hogy erre semmi szükség nem volt, és alaptalan volt az egész, sőt olyan fordulatok történtek, amik teljesen meglepőek voltak számomra.

Ellenben, ha rá mertem bízni magam a belső iránytűmre, akkor is ha racionálisan tök hülyeségnek tűnt, nos, mindig bebizonyosodott, hogy jól tettem, a helyes irányba terelt. Persze a mélypontokon nagy kihívás volt bízni és hinni, nem is ment mindig. Aztán szépen elcsendesedtem, és egyre könnyebb lett visszatalálni a középpontomba, megtalálni az egyensúlyomat.

Egyensúlyban…

Most nagyjából ott vagyok, hogy már egyre könnyebben őrzöm meg az egyensúlyomat a hullámvölgyekben is. Viszont a hitemen még kell dolgoznom, és most abszolút úgy érzem, pont az a próbatétel, tudok-e bízni magamban is, el tudom-e hinni, hogy képes vagyok rá, dacára annak, hogy még nem látom az eredményt. Összhangba kell hoznom a türelmet és az aktivitást, meg kell tanulnom jobban ráérezni, mikor minek van az ideje.

Sok türelem, (ön)elfogadás kell, hogy meg tudjam engedni magamnak ezt a tanulási folyamatot. Tudni kell elfogadni, hogy nem megy minden egyből, békével bírni, ha bizonyos dolgokra várni kell. És persze hinni, hogy van előre, akkor is, ha úgy látszik minden borús. Egyébként pont ma jött szembe egy insta-megosztás, ami nagyon betalálósan fogalmazza meg, minek az elérésére törekszem, ezt ide be is szúrom.

View this post on Instagram

BOTOK KIRÁLYNŐJE◻️ A lendület mellé rugalmasságot is szerzett. Nem megy fejjel a falnak, képes várakozni, irányt változtatni, kerülőt tenni. Az Apród hozzá képest folyamatosan nyüzsög, le-föl rohangál, mindent azonnal tudni akar, folyton intézkedik. Ha valami nem úgy történik, ahogy szeretné, akkor kő kövön nem marad. A Királynő viszont már jól ismeri ezeket a késztetéseket, képes takarékra tenni ezt az óriási tett-erőt. Tudja, hogy nem szabad elpocsékolni, mert nincs az a varázslatos gyógyvíz, melegítő matrac, forró gyömbér, ami vissza tudná pótolni az elvesztegetett tűz energiát. Főleg ilyenkor télen, amikor minden kis szikrára vigyázni kell. Valamikor nem lehet semmit tenni. A kontroll értelmetlen, sőt káros. A Botok Királynője számára a sodródás, áramlás nem a legkomfortosabb, de már képes elfogadni, hogy vannak helyzetek, amiket lehetetlen előre felmérni, és ilyenkor csak a finom, belátó passzivitás vihet előre. ◻️ A Mindentlátó királykisasszony című mesében először felbosszantott a főszereplő fiú, aki miután kitűzi a nagy célt, hogy megszerzi a királylányt, nem igazán tűnik ambíciózusnak (link a bióban, ha elolvasnátok). Aztán leesett, hogy pont ez a működés különbözteti meg a többiektől, akik kudarcot vallottak. Ő nem úgy tart a cél felé, hogy minden pillanatban azon csüng a tekintete, hanem közben jelen van az úton is. Minden, látszólag jelentéktelen kis lényhez lehajol, kapcsolódik velük, segítséget nyújt, elidőzik. És pont ők lesznek később a segítői, nélkülük nem kaphatná meg a királylányt. Azt hiszem, pont ez a minőség, ez a lassulás, rugalmasság, jelen-lét, ami a Botok királynőjét megkülönbözteti a féktelen apródtól és lovagtól.

A post shared by Markó Barbara ஆத்மிகா (@tarotkollektiva) on


Szóval itt tartok most, ezekkel bíbelődöm, sokat figyelek befelé és nagy belső munkában vagyok. Főleg az év második fele elég befelé fordulós, önmagamba húzódós volt, és még nem igazán tudom, meddig marad ez így. A “nem tudom merre tartok” érzés továbbra is gyakran elhatalmasodik rajtam, de már nem pánikolok tőle, nem akarok mindenáron bizonyosságot és azonnali eredményeket, és nem akarok mindenáron irányítani sem.

Elfogadom, hogy ez egy ilyen élethelyzet, tudatában annak, hogy ez bizonyosan fog változni. Persze megvannak a kisebb-nagyobb céljaim, de amolyan nyitott várakozásban vagyok, vezet a belső iránytűm – legtöbbször amúgy türelemre int, ami baromi nehéz 😀 – és megengedésben vagyok azzal kapcsolatban, hogy kibontakozzon előttem az irány.

***

Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük