Egy történet az érzelmi távolságtartásról

Páncélos Hercegnő szerelmi botladozásai

Páncélos Hercegnői botladozásokról fogok most regélni, egy rövidke El-Regélt történetet, ami bár megtörtént esetek darabkáiból, de fikcióként lett összegyúrva. Szóval egy röpke történet-foszlány jön arról, hogyan kreál az érzelmi távolságtartás szorongató biztonsági zónát.

***

Már az idejét sem tudom, mikor randiztam utoljára. Mármint mikor voltam randi randin. Talán egy vagy másfél éve. Persze nem éltem elszigetelten. Voltak bepróbálkozók, akik esetében a baráti távolságtartás leple alatt tagadtuk el az ismerkedés valódi célját. Jobban mondva tagadtam le én. Úgy csináltam, mintha csak barátként érdeklődnének, ők meg a remélt siker érdekében cinkostársaimmá szegődtek. Vesztükre persze. Maradt a távolság biztonsága.

Érzelmi távolságtartás

Aztán voltam a másik oldalon. Az ismerősség biztonságában lettem alkalmi vendég, időnként megejtett testi-lelki szeánszok oltárán. Jó volt ez így. Egy ideig. Még a távolság is kedvemre való volt. Időleges biztonsági zóna, hogy dűlőre jussak magammal. Reménnyel telve, de elvárások nélkül simultam bele az elköteleződés-mentes távolság biztonságába. Jó volt érdeklődni, adni magamat, meghallgatni, belelágyulni a távolságtartóan biztonságos törődésbe. Szokatlan, furcsa melegséggel rezonáltam rá, ha sikerült megmocorgatnom, apró kellemes pillanatokat csempésznem számára, és öröm töltötte be lelkem, ha sikerült feltöltenem őt.

Aztán már túl sok lett a távolságból. Mégis újra és újra elsüppedtünk a távolságtartás színtelen biztonságában. Na meg a saját dagonyáinkban. Ahonnan engem már nem vitt egy tapodtad sem előrébb a megszokássá vált alkalmi tapasztalat.

Szűkössé vált távolság

Felszabadultság után átváltottam toporgásba, épphogy csak nem toporzékolásba. Idővel már bármennyire is feltöltött, bármennyire is felvillanyzó volt egy-egy találkozó, tünékennyé vált a távolság homályától. Nincs hát tovább? Ennyi volt, mi tapasztalható? Tovább kívántam lépni, ki kívántam már szállni a dagonyázásból.

Hol közelebb, hol távolabb. Hol szebb, hol zavartabb kapcsolódásokat alkottunk. Miközben minden egyes újabb visszalépésével elvesztettem egy réteg akarás. Kezdett már kevés lenni, hogy csak én írok. Kezdett kevés lenni, hogy magától sosem kérdezi, hogy vagyok. Kezdett kevés lenni, ami van… és kevés lettem én is. Kevés lettem, elfogyott belőlem a “jó ez így”. Mint rétegről rétegre, úgy elmulasztott válaszról elmulasztott válaszra, egyre csak halványult bennem valami.

Elfogyott az akarás

Rapszodikus hullámzással elfogyott belőlem az akarás. Egyre kevésbé érdeklődtem hogyléte felől. Bár sokszor mégis megtettem. Csak hogy mást se olvassak ki a szavaiból, csupa távolságtartást. Megcsömörlött az adni vágyás. Már nem akarok semmit. Csak vagyok. Nem haragszom, nem is neheztelek, furcsa élményként csupán már nem törekszem. Csak magamban vagyok.

Volt, hogy vágytam rá, kapjon utánam. Volt, hogy reméltem, nem volt minden múló álom. Volt, hogy elvesztettem a hitem titkos reményeimben. Talán örökké szeretni fogom. Mert az nem fogyott el. De már nem érzem, hogy akarnék bármit is. Már nem tudom, hiszem-e, hogy utánam fog kapni. Csak a távolság maradt. Az meg túlságosan szorított már. Szűkösen feszített a páncélom biztonsága. Ki akartam jutni.

Belső iránytű

Az akarás üres helyén tiszta, mély vágyak ébredtek. Őszinte vágyak minőségekre. Valódi kapcsolódásokra, vágy, hogy adjam magam, s azt elfogadják, sőt, többek legyünk egymás által. Önkéntelenül, sőt akaratom ellenére is utakat kezdtem hát kémlelni. Sodródni kezdtem, irányítatlanul. Megfoghatatlan iránytű tájolt érthetetlen irányokba. Idővel az üresség helyére a vágyaimra érkeztek válaszok.

Új útra sodródva

Hát, így kerültem ide. Erre a “randi” randira. Kimondva, felvállalva: randi. Egy pillanatra elfogott a félelem… tudom még egyáltalán, hogyan kell ezt csinálni?! Talán hiba volt igent mondani, de már késő visszafordulni. Nagy levegővel lépdeltem tovább, és kedves mosollyal köszöntve konstatáltam, nincs vissza út, most már itt áll velem szemben. A remegésem nem múlt el nyomtalanul. Minek csinálom ezt? Talán jó volt az úgy, ahogy volt. Biztonságos.

Helyes srác, dús barna haj, kedves arc, éteri kék szemek. Mégis kételkedem, hogy le tudna nyűgözni, hogy be tudna férkőzni a távolságom mögé. Túl kiábrándult vagyok én már ahhoz. Túlságosan is biztonságos a távolság. És túl visszautasítás emléke karcol alatta. Vagy mégsem? Vele mást is tapasztalhatok? Mindegy, biztos, ami biztos, rajtam a páncélom. Az legalább biztonságos.

Nem ismerek magamra…

Közben az agyam hátsó zugában ott az értetlenség: hová tűnt az a lány, aki bármelyik pasit lenyűgözte, amelyik randira merészkedett vele? Az tényleg én voltam? Mi történt velem? Ki lettem azóta? És miért? Biztonságosabb volt magabiztosnak lenni, felszínes távolságtartással, legalább magamban biztosnak lenni. Csak tudnám, hova tűnt az el belőlem. Nem baj, a páncélom még megvan.

Az ital mellett mégis, mint valami leporolt izommemória, zsigerből bújik elő belőlem a kacér kalandornő. Nem kell hát izgulni, még mindig megy ez nekem. Újult magabiztosságomban még lelkem sisakrostélyát is feltolom. Hagyom elgémberedett lelkem sütkérezni férfias lényében.

Határokkal játszadozva

Kacéran pillantok. Mosolyog. Egy pillanatra hagyom magam elveszni a szemében. Milyen tág a pupillája. Mint valami ősi, zsigeri vallomása a modern “jobbra húzásnak”. Csalogató kontraszt, amit alkot az égkék karima fekete bogarával. Csökken a távolság. Az agyam egy hátsó zuga mintha vészriadót kívánna elrendelni: túl közel van. Aztán mégsem teszi. Szűkös a távolság, nem toporoghatok tovább a biztonsági zónában.

Egy évszázada még megbotránkozást keltett volna, csókolózó párosunk a forgalmas utcasarkon. Micsoda céda, hogy nyilvánosan enyeleg… De ez már a 21. század, és ügyet sem vet ránk senki. Csak magunk vagyunk a városi forgatagban. Még jobban hozzásimulok, elmerülök a közelségében. Kedvelem. Tudnám kedvelni még jobban is. Sokkal jobban.

Acélban vívódva

Ellágyultságomból páncélom keménysége józanít ki. Le kéne tán vetni… Szinte már mozdulok is… De… de aztán megijedek, ahogy rég elmúlt, távoli fájdalmak emléke csiszolja mellkasom. Vajon megvárja, míg képes leszek levetni páncélom? Vagy elrobog egy újabb skalppal? Vagy csupán érdektelen időtöltésként archiválja a találkozónk? Tán vágyom a közelséget, de mégsem vetem le a páncélt. Talán mégis kecsegtető a biztonsági zóna távolságtartása.

Egy pillanatra visszavágyom a távolság biztonságába. Alkalmi szeánszok korába. Csigatempóban, de ott legalább fokozatosan meg tudtam nyílni. A távolság meg elég biztonsági zónát hagyott kettőnk között. Bármikor szabadon eltávolodhattam, ha fenyegető volt a közelség. Távolságban a biztonság.

Kiadhatom magam?

De most? Itt áll előttem, és ő deklaráltan randipartner. Mosolyogva néz rám, azokkal a égszín szemeivel. Én meg nem tudom, most mi a teendő. Érzem a késztetést, hogy valami viccessel leplezzem magam, hogy visszapattanjon páncélomról az érzelem. Ha őszinte vagyok, kiadom magam. Úgy oda a páncél. Márpedig páncél nélkül törékeny vagyok. Talán össze is törnek nyomban. Megint. Hát, nem is ok nélkül került rám az a páncél. Az teremti a biztonsági zónát.

Érzem a késztetését, ne adjam ki magam. De ha nem teszem, nem jutok semmire. Már értem ezt. Magamat szabotálom. Távolságtartással teremtek távolságot. Aztán meg kínoz, hogy nincs közelség. Kínoz, ha nem nyílhatok meg.

Páncélban túl kemény vagyok. Nem lehet tőle az ölelő karokba odaadóan belesimulni. Pedig simulásra vágyom, de magam is csak keménységet nyújtok. Határokat szabok. Bevehetetlen vagyok. Világok között, Páncélos Hercegnőként botladozom. A szándék már megvan, hogy letegyem. Őszinte leszek, így a sisaktól menten meg is szabadulok.

Kimondva

A búcsú előtt még a szemébe nézek. Egyenesen. Nagy levegő. Nem köntörfalazok. Elmondom, mennyire jól éreztem magam. Egyszerűen futnak ki a számból a szavak, sőt lazán. Látom a szavaim kiváltotta meglepettséget a  szemeiben. Talán még senki nem mondott neki ilyet nyíltan? De nem akarom, hogy ne tudja. Közben érzem a páncélom súlyát is, óvatosan súgja, ne vigyem túlzásba, ez hazárdírozás. Bár megkönnyebbülnék az újult távolságtól, annak ismerős biztonságától, de maradok, mert ha nem kölcsönös, hát nem kölcsönös.

Bezárom a fizikai távolságot köztünk, leheletnyi csókot súgok ajkaira búcsúzásként, majd megfordulok és indulok. Egy pillanatra belém hasít: most menekülök? Kiadom magam, majd gyorsan elszaladok, nehogy kiderüljön, nem kölcsönös. Lassítok inkább. Még visszafordulok, s könnyeden megjegyzem, ha máskor is szeretne látni, tudja hol talál. Csupán ennyi, nem is kell több, és már nem is érzem a távolságot.

Majd magamban mosolyogva felszállok az imént begördült metróra. Ismerős surrogással zárnak össze a szerelvény ajtók előttünk. Az üvegen keresztül nevetve  küldök neki még egy kacér kacsintást az indulás előtti múló pillanatban. Na ja, a felszínesen kacér kalandornő az bezzeg csípőből megy. De valami most mégis más: most nem volt benne távolság. Elsuhanva még látom, ahogy a peronon állva csak a fejét rázza nevetve.

Aztán már csak a megnyugtató gondolat marad: megtettem, ami per pillanat tőlem tellett. Ráadásnak letettem egy apró darabot, abból a túl nehézzé vált páncélból. A többi meg majd a holnap botladozása.


Remélem tetszett ez a kis szösszenet. Ha szívesen olvasnál hasonlókat, az El-Regélt kategóriában továbbiakat is találsz.

Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük