Szere-Lem

A szerelmi képmutatás túlsó oldalán

Ismerősek azok a mondatok, hogy “én senkinek sem kellek” és az, hogy “engem senki nem szeret”? Egy nem régi eset kapcsán szeretnék pár gondolatot összefoglalni, arról, hogy ezek a mondatok és gondolatok mennyire nem vezetnek előre. Spontán és talán picit kuszán megosztanék néhány gondolatot és benyomást a témáról.

Ezek önsajnáló gondolati körök, amik pont attól tartanak távol, hogy ez a helyzet megváltozzon. Ráadásul sokszor abszolút képmutató módon siránkozunk. Sőt, sokszor maga a megfogalmazás gátol abban, hogy helyzeteken, az életünk tendenciáin valóban változtassunk. Van, hogy csak siránkozunk, és oké, néha jól esik elpanaszolni a bánatunk, de a megoldáshoz tenni is kell.

Csakhogy sokszor egészen más a probléma, mint amiről beszélünk. Csak azt nem mondjuk ki. Talán, mert tudatában sem vagyunk, észre sem vesszük, hogy a valódi probléma nem az, amiről beszélünk. Részben meg azért, mert nem lenne ildomos vagy elég hatásos ilyeneket mondani. Ráadásul mivel a siránkozás elfedi a probléma gyökerét, végképp esélyünk sincs javítani, következésképpen semmi nem fog változni. Ördögi kör!

A “senkinek sem kellek” szindróma és közeli társai pedig éppen ennek a jelenségnek a tipikus példái, ezért részben ezen a vonalon szedtem össze a gondolataimat. Viszont az ihletet a bejegyzéshez egy nem régi eset szolgálta, ezért végül arra jutottam, ezt is mellédobnám, mert nagyon sokféleképpen tudjuk valódi szembenézés nélkül sajnálni magunkat.

A sztori

Szóval nem túl rég történt, amikor is egy sráctól elhangzottak a következő szavak:

“…és persze jó érzés, hogy most is, amikor kitettem azt a képet instára, jöttek a lájkok. De egyébként meg évek óta senki nem mondta nekem, hogy szeretlek…”

Ebből az egy mondatból lejött, hogy nekem itt nem osztottak lapot, hiába is epedek érte. Ezt onnan tudtam, hogy ez a kijelentés ilyen formában nagyon nem volt igaz. Ugyanis én mondtam neki, hogy szeretlek. Na jó, írtam. De az bizonyos szempontból még súlyosabb, mert nyoma van. 😀

Szóval a pofára esésemen lendüljünk is át, mert nem erről szeretnék beszélni, hanem arról, ami mögötte van. Mert ez egy jól tetten érhető tendencia, amire nem árt egy kicsit szemet vetni, meg elgondolkodni rajta.

A lényeg, hogy a mondata ilyen formában nem volt helyes, ugyanis én lényegében szerelmet vallottam neki. Csak az nem számított, mert ő nem így viszonyult hozzám. Ilyen előfordul, ez van, nem is ez a baj.

Arra a finom disszonanciára viszont rámutatnék, hogy a kijelentése legjobb esetben is úgy lett volna valósághűbb, hogy “évek óta senki olyan nem mondta nekem, hogy szeretlek, akitől szívesen hallottam volna”.

Nem hibáztatni szeretném, nem ítélem meg emiatt, csupán a példáján keresztül (is) szeretném megmutatni, hogy ez “csak” egy szemellenzős, és némileg önsajnáló gondolati kör. Ennek pont az a lényege, hogy az illető csak a saját szubjektív megélése alapján ítéli meg a helyzetét, és más faktorokra nem terjed ki a nézőpontja.

Szerelemben nincs objektivitás

A saját látásmódunk soha nem tud teljesen objektív lenni, erre senki nem képes, de az emberi kapcsolatokban különösen igaz, hogy nem vagyunk hajlandóak kilépni a saját nézőpontunkból.

A látásmódunkat a meglévő információink, hitrendszereink, szűrőink, korábbi élményeink, valamint tudatos és nem tudatos faktoraink egészen bonyolult viszonyrendszere hozza létre. Mindazt, ami velünk történik a nézőpontunk alapján ítéljük meg. Ráadásul elég gyorsan címkézzük fel az eseményeket. Legtöbbször anélkül, hogy egy pillanatot is szentelnénk annak átgondolására, vajon helyesen ítéltünk-e.

Objektivitásra ugyan nem vagyunk képesek, de attól még fontos lenne, hogy úgy tudjuk a saját helyzetünket értelmezni, hogy egy lépéssel hátrébb lépünk. A szélesebb perspektíva képes megmutatni a megoldás kulcsát.

A sajátos értelmezésünk

Amikor a történetünket meséljük az értelmezésünk soha nem objektív, és soha nem tér ki minden faktorra. A képletből kihagyunk elemeket, amelyek a valóságban ugyan ott vannak, de nem veszünk róluk tudomást.

Pedig pont ezek azok a faktorok, amik segíthetnének meglátni a problémát. Például a “senkinek sem kellek” képletből rendre kihagyjuk azokat az embereket, akik kifejezték érdeklődésüket irántunk, de részünkről ez nem volt kölcsönös, ezért mi elutasítottuk őket.

Éppen ezért a fenti sztoriban is, miközben velem beszélgetett a srác, arról, hogy mióta nem mondta neki senki azt, hogy szeretlek, teljesen átsiklott azon “apró” tény felett, hogy pontosan az a személy mondta neki nemrég, aki vele szemben ül.

Az ego szempontjából persze ez a szelektálás logikus, sőt szükségszerű. Teljesen egyértelműen kihagyunk részleteket, hiszen, úgy nem lenne helytálló a történetünk. Ha beismerném, hogy azért van akinek bejövök, úgy már nem állná meg a helyét az a retorika, hogy senkinek sem kellek.

Vagyis ellentmondásba torkollna a dolog, és ezt a belső disszonanciát keltene bennünk, amivel nehéz megküzdeni.

Hogyan panaszkodhatnánk arról, hogy senkinek sem kellünk, ha vannak, akiknek igen?

Ettől a belső disszonanciától viszont igyekszünk megóvni magunkat, mert nem óhajtunk szembesülni. Tulajdonképpen ez önvédelem, hiszen ha szembenéznék a valódi helyzettel, óhatatlanul előjönnének a félelmeink, ráeszmélnénk hibáinkra, sőt a felelősségünket is kénytelenek lennénk vállalni. De ezek nehéz dolgok, és jobb a megszokott kényelmetlenség, jobb az ismerős rossz, mint valami bizonytalan kimenetelű új.

Vagyis a személyes magyarázatunkba csak azokat a faktorokat vesszük bele, ami a történetünkbe beleillik, minden és mindenki mást kiszelektálunk. Különben komoly gellert kapna a történetünk koherenciája.

A probléma viszont ott kezdődik, amikor a kihagyott részletek rejtik az egésznek a lényegét és megoldását! Vagyis a szembe nem nézéssel saját magunkat hátráltatjuk, és tartjuk benne egy olyan helyzetben, amiről amúgy panaszkodunk.

A szemellenző problematikája

A valóság akár nagyságrendekkel is távolabb állhat attól, ahogyan a helyzetünket értelmezzük. Nekem is kemény melóm volt abban, hogy kilépjek az önáltatásból. Sőt, folyamatos munka, hogy újra és újra emlékeztessem magam, hogy minden problémás helyzetben nézzek túl a saját értelmezésemen és vizslassam meg, hátha nem minden van úgy, ahogyan azt elsőre látom/gondolom/érzem.

Sokáig mentegettem magam olyan sirámokkal, hogy “pedig én olyan rendes lány vagyok”. Számtalanszor adtam elő, magas fokú profizmussal a hattyú halálát, miközben azt meséltem, hogy “nem kellek senkinek”.

És igen, volt olyan is, hogy olyasvalakinek nyomtam a panaszáradatot arról, hogy nem kellek senkinek, aki történetesen totál odavolt értem…

És ha az önsajnálat mögött ez a kemény valóság, nos az probléma. Mert folytatjuk az önámítást, a megszokott, berögzült, káros gondolati köreinket, hiába van az orrunk előtt az ellenkezője. És ezen a ponton válik az egész képmutatássá. Mert olyasmiről panaszkodok, aminek a két lábon járó, dobogó szívvel érző cáfolata éppen velem szemben üldögél.

Tudom, mennyire nehéz kilépni ezekből a bemerevedett gondolati körökből. Pedig hasznos lenne kinyitni a szemünket, lépni egyet hátra, hátha onnan jobban rálátunk a saját helyzetünkre. És a saját képmutatásainkra.

Mert az igazság az volt, hogy amikor régen arról siránkoztam, hogy senkinek sem kellek, valójában arról beszéltem, hogy azoknak nem kellettem, akik nekem tetszettek. Az, aki arról beszél, hogy neki mióta nem mondta senki sem, hogy szeretlek, valójában arról beszél, hogy senki olyan, akitől jól esett volna hallania.

Lehet erre legyinteni, szőrszálhasogatásnak tűnhet, hogy szavakon civódok. És bár a megfogalmazásokon lovaglásban valóban jó vagyok, de ezt a leheletnyi különbséget mégis annyira fontosnak érzem. Ugyanis ennek elismerése, és a szokásos mondatok apró, de a valósághoz közelítő módosításai, az első lépést jelenthetik a problémáink felszámolásában. Persze ez még csak az első lépés, hosszú még innen az út…

Tükör önmagunkra

Ha megértem, hogy amit tapasztalok, az csupán a személyes értelmezésem arra, ami történik velem, és nem a valóság, akkor ki tudok lépni az ördöginek látszó körből. Ha ezt megértem, ha képes vagyok messzebbről nézni, ha képes vagyok szembenézni a kiszelektáltakkal is, akkor lehetőségem van megtalálni az okokat és a miérteket a helyzetemre.

Ahhoz, hogy leszámoljunk a senkinek sem kellek érzéssel, őszinte szembenézés kell önmagunkkal.

A sztori kapcsán csak spekulálni tudok. Szóval ebben az esetben megérthetem, hogy nem vagyok én egy szarkupac, aki nem érdemes a szeretetre (mert nyilván ezért nem mondja senki sem, hogy szeretlek), csak az önértékelési defektjeim miatt éppenséggel lehet, hogy félek belemenni olyan helyzetekbe, ahol megélhetem, hogy elfogadnak és szeretnek. Félek olyan közelségbe kerülni, ahol meg is hallom, ha valaki azt mondja, hogy szeret.

Persze ez csak spekuláció, de sokaknál tetten érhetőek ilyen jellegű félelmek, ezért gondoltam, talán hasznos lehet beszúrni, hátha segít valakinek a megértésben.

Ha nagyobb perspektívát látok, módot találhatok arra, hogy az újabb és újabb “nem kellek senkinek” tapasztalatok helyett, végre találjak valakit, akivel kölcsönös az egymás iránti érdeklődés.

És mi volt a helyzet velem?

Kemény meló volt, megérteni, hogy az önbizalomhiányom miatt viselkedtem úgy, hogy láthatatlan voltam a pasik számára. Nehéz volt beismerni, hogy egy időben, azért csak a plátói vonzalom jutott osztályrészemül, mert nem voltam elég bátor. Nem volt könnyű szembenézni azzal, hogy azért kerültem annyiszor lehetetlen szerelmi katyvaszokba, mert igazából nem gondoltam, hogy elég jó vagyok, vagy elég jó lehetek ahhoz, hogy kelljek a másiknak.

Tükör. Szembenézés. Beismerés. Próbálkozás valami új iránnyal.

Rá kellett ébrednem, hogy ők nem gondoltak rólam semmi rosszat. Elég jó voltam. Saját magamat tartottam a “senkinek sem kell” kategóriában. Mert féltem, hogy nem vagyok elég jó. Magamat szabotáltam.

Néha még mindig félek. És, hogy kapcsolódjunk a sztorinkhoz, igazából vele is azt éreztem, hogy nem leszek elég jó neki. Talán ezért is ihlette ő ezt a bejegyzést. Soha véget nem érő harc ez a démonainkkal.

De ez nem gond, ez normális. Tudatosítani kell, hogy ez csak egy félelem és nem racionális, ez nem a valóság. Éberség kell, hogy fülön csípjük magunkat, ha a félelmeinkre hallgatunk.

Új nézőpontból, új élmények

Szerencsés vagyok, bár talán nem úgy, mint mások. Régen az oldalvonalról néztem, ahogy mások a nagy szerelmek sodrását élték… Nos, nekem másféle élmények jutottak. Szerelmi mámor helyett, “alig felnőttként” annyira összetörtek, hogy már nem bírtam tartania a szemellenzőimet. Már annyira fájt, hogy képtelen voltam tovább hazudni magamnak, és kénytelen voltam szembesülni. Olyan voltam, mint a villámsújtotta torony a tomboló viharban. Darabokra hullottam, de ezzel kezdtek a gátjaim is lehámlani rólam.

Akkor még nem tudtam, hogy milyen úton indultam el. De megéreztem az önmagunkkal való őszinteség értékét. Éreztem, hogy ez jó irányba visz. Az őszinteség elsőre nehéz, de aztán már könnyű. A hazugság elsőre könnyű, de aztán alattomosan válik mázsás súllyá a lelkünkön.

Borzasztóan megszenvedtem azt az időszakot, de igazából hálás vagyok érte. Hálás vagyok mind a két srácnak, akik akkoriban összetörtek. Nélkülük talán még ma is csak értetlenül szajkóznám, hogy “nem kellek senkinek”.

Mert a dolgok változni kezdtek. Az őszinte szembenézés vezetett. Nem szabotáltam tovább magamat. Vagy legalábbis egyre ritkábban. Éberebb lettem. Észrevettem, ha nem jól csinálom. Próbálkoztam, tanultam, fejlődtem. Persze elbuktam, de aztán mentem tovább. És egyre többször voltam elég jó. Egyre több szép élményem lett.

Mígnem, egyszer jött valaki, akinek pont én kellettem. Mégis kellettem valakinek! Nahát, varázslat!

Aztán fordult a kocka, kilépett a képből, és jöttek új férfiak, új élmények. Bizony olykor még ma is küzdök magammal, hogy ne borítson el a sötét oldalam irracionalitása. Elég jó vagyok. Ha nem kellek, az nem jelenti ennek az ellenkezőjét. Csak azt, hogy nem megy mindenkivel.

Emberek kilépnek az életünkből. Majd lesz más. Ha eljön az ideje. Sőt, az elutasítás legtöbbször nem is rólunk szól, hanem az elutasítóról, az ő gondjairól. De ahhoz nekünk nincs közünk. Csak magunkkal van dolgunk. Azzal, hogy az a helyzet nekünk mit üzen.

Bármilyen is a helyzetünk, ki lehet szállni és lehetnek másmilyenek a dolgok. De tenni kell érte, és ez időnként kemény munkával jár. Rá kell ébredni, hogy ezek a mondatok önmagukban nem visznek előrébb, sőt, ártanak.

Ártunk velük másoknak, még ha nem is szándékosan tesszük. Mégis megbántjuk azokat, akiknek a vallomásait kiszelektáljuk, és nem csak a visszautasítással, de a képmutatásunkkal is. A saját sérelmeinket injektáljuk beléjük is. És persze ártunk magunknak is, hiszen addig nem élhetjük azt az életet, amire vágyunk, amíg nem vagyunk őszinték magunkkal.

Szóval a szembenézés lendítheti előre a helyzetünket. Persze én is sokat hibáztam. Talán ebben a bejegyzésben is. Talán kihagytam szignifikáns “apróságokat”. Talán tökre rossz úton kapirgálok. Talán számtalan részlet van, amivel még nem bírtam szembenézni. De ez nem baj. Mindent a maga idejében. Mert nem mindig megy egyből. Néha még századjára sem. Néha idő kell. Rendben van ez így.

De most így gondolom, most ezt és így érzem helyesnek. Nem baj, ha hibázunk, ha tévedünk. Mind megtesszük olykor. És időnként mind képmutatóak vagyunk.

De az ideje is eljön mindennek. A kérdés csak az, hogy meddig húzzuk a szembenézést. Megtesszük, amikor készen állunk, amikor eljön az ideje, vagy nem teszünk semmit magunkért, csak vakon szajkózzuk tovább a régi nótát arról, hogy senkinek sem kellek?

***

Remélem, sikerült viszonylag koherens egésszé alakítanom ezt a gondolat-cunamit, és értitek már, mire akartam rávilágítani. Ha bármit hozzátennétek, vitáznátok, kérdeznétek, hát, használjátok bátran a hozzászólás szekciót! 😉

Kövess minket Facebookon és/vagy Instagramon, nehogy lemaradj az újabb eszmefuttatásokról!

Hasonló témájú bejegyzések:

Comment here