El-RegéltSzere-Lem

Az Igazit vártam, de nem arra volt szükségem… hanem Rád

Sokszor szoktam mondogatni, ha ott a lehetőség, bele kell menni, és nem kell túlagyalni, nem kell az elvárás-listánkat csekkolgatni, pláne nem kell várni a nagy becsapódó érzelmeket. Nem minden kapcsolat az igazi, de nem is kell annak lennie. De attól, hogy nem minden kapcsolat A NAGY SZERELEM, még a “kis őknek” is helye van az életünkben, és sokat kapunk attól, ha merünk belemenni, annak ellenére is, ha nem éppen azt kaptuk az élettől, amit akartunk, vagy amire számítottunk. Lehet, hogy nem ezt akartuk, de attól még lehet, hogy pont azt kaptuk, ami akkor nekünk a legjobb.

Korábban már írtam erről a témáról >>itt<< , de ezúttal nagy eszmefuttatások, meg észosztás helyett inkább egy személyes történetet szeretnék elmesélni, ami nem is olyan régi sztori, de annál kedvesebb a szívemnek.

***

Azokban a hónapokban pörgött a tinder, pörögtek a randik, vártam, hogy végre valaki tényleg felkeltse az érdeklődésem, vártam, hogy végre valaki megérkezzen. Vártam a nagy szerelmet, de az valahogy csak nem akart megérkezni.

Furcsa, hogy azok akik valamiért jelentősebbek lettek a tinderes képcsarnokból, nos, az ő esetükben még az is megmaradt a fejemben, amikor megláttam a profiljukat, na, meg hogy jobbra húzás lett a vége. Náluk valahogy jobban megálltam, jobban megnéztem a profiljukat, és igen, sokszor hezitáltam is rendesen, mert hát nem feltétlenül olyan pasik voltak, akire úgy igent mondanék, de valami belső sugallat mégis jobbra billentette a mérleget.

Így volt ez vele is. Emlékszem, hezitáltam, merre is húzzam. Többször átpörgettem a képeit, szétnéztem a profilján. Kutattam valami után, ami segít a döntésben. Persze nem találtam semmit, csak magamban a sugallatot, hogy nála állj meg. Végül jobbra húztam, és a következő belépésnél már ott is díszelgett az üzenete, amit azóta is a legkreatívabbak között tartok számon.

Nem számítottam igazán semmire, bár szimpatikus volt már online is, de valahogy mégsem gondoltam volna, hogy neki jelentősége lesz. Mégis valamiért befészkelte magát a fejembe. Nagyjából az első benyomásom is ez volt: szimpi, de nem gondoltam, hogy sok minden lesz ebből.

A hétvégét online átbeszélgettük, mert a családját látogatta meg vidéken, így csak pár nap múlva tudtunk találkozni. Abban az évben az volt az egyik legmelegebb nyári nap, és hiába volt estére megbeszélve a randi, még napnyugta után is a hőség uralta az utcákat. Szólt, hogy picit lehet késni fog, mivel még aznap délután jött vissza a városba, így néhány percet még aszalódtam az esti enyhülés előszobájában, de érkezésekor kapásból kárpótolt is egy csokival az apró várakozásért.

A Deákon találkoztunk, és tekintettel a hőségre, kizárólag a hideg ital és valami kellemes terasz jöhetett szóba. Az első pohár hűsítő után már teljesen fesztelenül haladt a beszélgetésfolyam. A könnyed kezdés után pedig a város és a nyári este laza forgataga sodort minket el, magunk mögött hagytuk a hűsölő emberekkel tömött teraszt, szolidan kiültünk a Deákra egy üveg borral, majd az ismerkedés lelkesedésétől hajtva nyakunkba vettük az éjszakai várost, sétáltunk a bohém hangulatú utcákon, majd hajnalban a forgatagtól megfáradtan vettünk búcsút egymástól a Blahánál.

A további találkozók sem voltak ellenemre, amik hasonlóan könnyed hangulatban teltek. Haladtak a randik, kezdtük jobban megismerni egymást. De valami mégsem volt igazán kerek, mintha valami hiányzott volna a képletből, és egyre inkább mocorgott bennem, hogy mégis hova is tart ez a dolog.

Éreztem rajta, hogy szeretné folytatni, benne van a dologban, keres, jön, gondol rám, tervez velem. Mégis azt éreztem, hogy mégsem közeledik annyira, legalább is mintha lelkileg nem mélyülne a kapcsolat. Oké, még nagyon az elején voltunk, és lehet, hogy csak tartózkodás vagy esetleg ő ilyen visszafogott, zárkózott, mégis tanyát vert a fejemben a kétely. Persze én sem tudtam, mit is akarok pontosan ettől a dologtól, de nem is akartam spekulálni, a következő randinkon pedig nagy levegőt vettem és felhoztam a témát, mi a helyzet velünk, ő hogy látja, hogy érzi, alakulunk-e valamerre.

Megerősített abban, hogy ő tényleg kicsit zárkózottabb érzelmileg, ugyanakkor nem hitegetett, annyit mondott, hogy nem tud ígérni semmit, ő jól érzi magát ebben, tényleg szeretné folytatni, de a jövővel kapcsolatban fogalma sincs, milyen irányba tud menni. Illetve még elmondta, hogy tulajdonképpen nem is nagyon volt még soha komolyabb kapcsolata, egy néhány hónapos dolog volt eddig neki a leghosszabb, szóval pláne nem tud ígérni semmit, nem tudja azt mondani, hogy haladunk valamerre. Jól érzi magát velem, és igen, jelenleg szeretne velem időt tölteni, szeretné ezt a kapcsolatot, de a jövőről nem tud nyilatkozni.

Ott helyben csak elfogadtam a válaszát, nem akartam agyalni rajta, tovább folytattuk a kellemes esténket. Gondoltam, majd nyugodtabb körülmények között, szépen, csendesen átgondolom, hogyan érzek ezzel kapcsolatban.

Megjegyzés: Mondjuk eltelt a két eset között pár év, de látjátok, hogy nem csak papoltam a múltkori bejegyzésben arról, hogy azóta az eset óta tényleg tartózkodom az ítélkezéstől. Ha még nem olvastad, itt találod: Férfi, én téged már elkönyveltelek

Ahogy később elmerengtem a dolgon, vizslattam a saját érzéseimet is, rájöttem, ez most nekem is jó így. Jól érzem magam vele, és ennyi elég volt. És igen, a saját oldalamról sem tudtam többet hozzátenni, én sem tudtam ígérni semmit a jövőre vonatkozóan, nem tudtam, az én oldalamról fog-e mélyülni ez kapcsolat.

Később rájöttem, nyilván azért nem “botlottam” komoly kapcsolatban akkoriban, bármennyire is azt kerestem – vagy inkább azt hittem, hogy azt keresem – mert nem arra voltam igazán nyitott. Nyalogattam még a kis lelkem sebeit, és könnyedségre vágytam, jó társaságra, laza kapcsolódásra, és akkor ezekre erősebb igényem volt, mint a komoly alapozásra.

Ennek megfelelően ez a kapcsolat sem az volt, amit akartam, illetve amiről azt hittem, hogy akartam. Nem az volt, amire vágytam. Hanem valami sokkal jobb, mert pontosan az volt, amire szükségem volt.

Rájöttem, pont ő volt akkor a megfelelő, és pont az volt a jó, hogy elvárások, kényszer nélkül, egyszerűen csak jól érezve egymással magunkat, pont olyan könnyeden kapcsolódtunk, amilyen könnyed, meleg és bohém volt az a nyár. Felüdültem, megkönnyebbültem mellette.

Felszabadító volt nem agyalni, nem gondolni a jövőre, nem akarni, nem törekedni kapcsolatra; csak lenni a jelenben, jól lenni a jelenben, és ezt a jóllétet megosztani egymással. Felszabadító volt elfogadni azt, ami van és elégedettnek lenni vele. És tanulságos volt rájönni, ez volt a legjobb, ami történhetett velem. Pont így volt jó. Pont ez volt az, ami akkor a legtöbbet adhatta nekem.

Többet nem jött fel a “merre tartunk” téma, egyszerűen csak megéltük, ami jött, elvárások, nyomás és spekuláció nélkül. Nagyjából fél évig voltunk együtt, amikor éreztem, ez már nem elég, és addigra már bizonyos volt – mind a kettőnk előtt – hogy nem egymásban találtuk meg az “Igazit”. Jól elvoltunk, azóta is jóban vagyunk, de nem mélyült, nem haladt a kapcsolat semerre. Szóval arra jutottunk, hogy bár jó volt ez így eddig, de most már ennyi nem elég, jobb lesz, ha elválnak az útjaink.

Teljesen biztos vagyok benne, hogy régen nem mentem volna bele ebbe a kapcsolatba. Túlagyaltam volna, ragaszkodtam volna az elképzeléseimhez, ragaszkodtam volna ahhoz az elgondoláshoz, hogy “ha nem olyan, akkor nem éri meg belemenni”. Kötöttem volna az ebet a karóhoz, hogy márpedig én normális kapcsolatot akarok, ez meg komolytalan, ezért hagyjuk a dolgot. Régen nem értettem, miért hasznos bízni egy kicsit az életben, hogy azt kapom – illetve azt találom meg, azt választom ki a felhozatalból – amire szükségem van.

Azért azt találom, azért azt választom, mert arra vagyok nyitott és azért arra vagyok nyitott, mert valójában arra van szükségem. Csak ez nem biztos, hogy tudatos, sőt, tudatosan lehet, hogy pont az ellenkezőjét gondolom.

Nos, nekem akkor éppen arra volt szükségem, amit vele megélhettem. Ott és akkor rá volt szükségem. Megéltük, töltődtünk, és mire véget ért a kapcsolat, már egy lépéssel közelebb voltam ahhoz a kapcsolathoz, amire vágytam, de ezt előbb meg kellett élnem ahhoz, hogy egyszer majd oda juthassak.

Érdekes, hogy amikor az ember csak hagyja, hogy történjenek a dolgok, haladjon a kapcsolat, és beleszólás, agyalás meg felülbírálás nélkül csak hagyja, hogy kibontakozzon, akkor olyan szépen elrendeződik minden. Olyankor valahogy még a vége, az elválás is békés, szinte kioldódnak az érzések, így könnyen, nagy sérelmek nélkül válnak szét a felek. Megéltük, elengedtük. Megéltük, mert helye volt az életünkben, de elengedtük, mert annak is helye volt az életünkben.

Szintén érdekes, hogy sokszor amikor nem megyünk bele, olyankor sokáig, akár még hosszú évek múltával is kísértenek néha azok az emberek, vagy akár újra és újra vonzanak. Szerintem azért, mert nem lett megélve, ezért nem tudtak kibontakozni az érzések, ezáltal a kioldódás, az elengedés sem történhetett meg. Azt hiszem, a nagy szerelmek elől nem tudunk elmenekülni, az mindenképpen megjelenik az életünkben, amikor ideje és helye van. De az ilyen “kisebb” – de annál tanulságosabb – kapcsolatokból lesznek a “mi lett volna ha…” típusú nosztalgiák, ha nem adunk lehetőséget arra, hogy megéljük, hogy kiderüljön mit tudunk összehozni, és ezzel mind a ketten kevesebbek leszünk.

Nem tudom, mennyire érthető, amiről beszélek. De a magam részéről ezért lassítok, ezért tartózkodom az agyból (vagy akár nagyon érzelemből) hozott döntésektől, és ezért helyezem a hangsúlyt a megélésre, mert én azt tapasztaltam, úgy minden kiderül és minden a helyére kerül.

Ha érdekesnek találtad a bejegyzést, van néhány kapcsolódó eszmefuttatásom, ami segíthet jobban megérteni a témához való hozzáállásom:


Tetszett? Nézz szét a lenti ajánló sávban, hátha találsz még érdekes olvasnivalót!

Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!

Comment here