Férfi, téged én már elkönyveltelek…

Olyan gyakori, hogy elkönyvelünk, akár le is írunk valakit egy-egy információ vagy szituáció, esetleg kialakult, de félreértett helyzet alapján. Persze ezt vagy nem vesszük észre, vagy ha mégis, hát gyorsan legyártunk valami “racionális” magyarázatot, amivel hitegetjük magunkat, hogy úgy a jó, ahogy mi gondoljuk. Az esetek nagy részében lazán legyintve haladunk tovább, anélkül, hogy szembesülnénk a hozzáállásunkkal. Az meg pláne nem számít – és pláne nem akarunk vele szembesülni – mit okoztunk a másiknak.

Néhány apró szösszenetet szeretnék elmesélni nektek, amit így csokorba foglalva megosztásra érdemesnek találtam. Szóval ismét néhány El-Regélt történet következik. Vágjunk is bele!

***

Amikor elkönyveltem a pasit…

Egyszer megismerkedtem egy sráccal, aki nem sokat teketóriázott azzal, hogy randira hívjon-e. Már az első találkozón szóba került, hogy még sosem volt olyan kapcsolata, ami három hétnél tovább tartott volna. De még olyan se fordult elő vele soha, hogy tényleg megmozgatott volna valaki benne érzelmeket, függetlenül attól, lett-e belőle valami, vagy nem. Kicsit felvontam a szemöldököm, mert hát azért mégiscsak furcsának találtam, hogy itt egy 22-23 éves srác és még soha nem volt olyan, hogy ne veszítse el az érdeklődését két-három hét alatt.

Látszólag nem kerítettem nagy feneket a dolognak, csupán élcelődtem egy kicsit ott helyben. Magamban mégis elkönyveltem, mondván, ha ennyi idősen még sose volt komolyabb érzelmi kapcsolata, de még csak olyan se, hogy valaki jobban felkeltette volna az érdeklődését… Hát, akkor tuti nem lehet igazán komolyan venni őt…

Mivel úgy gondoltam, ő amúgy sem olyan, akivel komolyabbat is lehetne tervezni, ezért nem tulajdonítottam jelentőséget a találkozásainknak. Nem mozgatott meg bennem semmit, inkább csak játéknak, szórakoztató időtöltésnek fogtam fel az egészet. Nem gondoltam, hogy gáz lehet ebből. Gondoltam, jól érezzük magunkat, jó lesz ez így egy ideig. Meg hát amúgy is, pár hét és tuti lelép. Őszintén, egyáltalán nem gondoltam, hogy velem másként lenne, mint bármelyik másik csajjal. Mégis miért pont én mozgatnék meg benne valamit annyira, hogy többet akarjon két hétnél?

Csakhogy teltek a hetek, eltelt kettő, majd három hét… Eltelt másfél hónap, és éreztem, hogy a hozzám való viszonyulása kezd mélyülni. Részéről a játék kezdett átalakulni, komolyabbá válni, őszintén érdeklődött irántam, ott volt, jött, keresett, gondolt rám, ha kellett segített, tervezett velem, odafigyelt rám… Nem viszonoztam a bontakozó érzéseit és ezen a ponton korrektebbnek éreztem, ha lezárom a dolgot. Mégis sokáig nyomta a lelkem az, ahogy hozzáálltam, és hogy mindannak ellenére, amit feltételeztem, végül megbántottam.

Sokszor elgondolkodtam, ha nem könyveltem volna el kapásból, vajon akkor is így alakult volna? Ha már az elején nem megyek bele, legalább nem bántottam volna meg. Vagy helyesebb lett volna, ha legalább jelzem, hogy nekem ez semmit nem jelent? Vagy, ha nem így állok hozzá, ha őszintén nyitottam volna arra a lehetőségre, hogy oké, ha eddig nem volt még olyan lány, de csak ezért még nem biztos, hogy komolytalan, lehet, csak nem találkozott még olyannal…

Tényleg nyomta a lelkemet, mert nem akartam neki rosszat. Aztán pár hónappal később megismerkedett egy leányzóval, aki azóta már a felesége, és már babájuk is van. (Jó sok éve volt már ez a sztori.) Ahogy láttam, hogy megtalálták egymás mellett a számításaikat, kezdett az én lelkem is megnyugodni. Talán így volt ez jó. (Legalábbis ezzel mentegetem magam. 😛 )

De azért a tanulság, az tanulság és azt hiszem, egy életre megjegyeztem a leckét, hogy ne könyveljek el senkit ilyen alapokon. És ha esetleg mégsem lett volna elég érthető a sors ezen apró kis utalása, hát biztos, ami biztos alapon vissza is kaptam a kölcsönt…

Amikor engem írtak el, avagy a karma utolért

Amikor megismerkedtem a sráccal, az addigi legkomolyabbnak számító kapcsolatom nagyjából fél évig tartott. (Mármint ha nem számítjuk hozzá, hogy előtte bő egy évig “szenvedtünk”, míg végre összejöttünk.) Vele viszont elsőre lobbant a szikra és az ismerkedés során nagyon hamar eljutottam oda, hogy egyszerűen csak azt éreztem, “megtaláltam, ő az, révbe értem”. Na jó, szinte szerelem volt első látásra. Még ha bugyután is hangzik, de így éreztem.

Aztán, a néhány hónapos liezon véget ért, kidobott, a szakításkor pedig még a fejemhez vágta, hogy amúgy, ugyan mit kezdhetne ő egy olyan csajjal, akinek ennyi idős korára – akkor voltam 21 – még csak fél éves volt a legkomolyabb kapcsolata, egy ilyen csajt nem lehet igazán komolyan venni…

Ha a mellkas táji szorítástól szóhoz tudtam volna jutni, talán replikáztam volna. Talán a fejéhez vágtam volna, hogy talán pont az olyan esetek miatt nem volt még, amilyen ez is. Talán odamondogattam volna, hogy ilyen alapon akkor nekem már soha nem is lehet senkim, 21 évesen eltemethetem magam, csak azért, mert az élet nem úgy hozta, hogy már 16 évesen komoly kapcsolatba bonyolódjak, így kellő referencia híján már lemondhatok arról, hogy valaha is bárki bevállaljon…

Persze hónapokkal később bevallotta, hogy igazából “csak” megijedt, hogy ez komolynak ígérkezik, de ez azon a “kés a szívbe” típusú megjegyzésen már nem sokat segített.

Amikor nem ítélkeztek…

Remélem nem lomboztam le mindenkit gyarló társadalmunk látleletével. Ha mégis, akkor még egy utolsó sztorit engedjetek meg, hogy megmutassam, azért van jó példa is. Egy szaktársam története ez, aki a vidéken töltött nyári gyakorlatán ismerkedett meg egy sráccal. A srác 22-23 éves volt, és még soha nem volt két hétnél tovább tartó kapcsolata. A leányzó semmi komolyat nem akart, mert úgyis csak két hónapig volt abban a városban. A srác meg eleve nem is hitegetett senkit komoly szándékokkal.

Mégis fellobbant az a szerelem, esetükben szerencsére kölcsönösen. A képlékeny indulás, a távolság és egyéb akadályok ellenére a kapcsolatuk szárba szökkent, azóta is együtt vannak (ez sok évet jelent, de nem akarok belegondolni, mennyit öregedtem azóta 😛 :D), és mára már családdá bővültek.

Ítélkezéssel leplezzük magunkat?

Mire is akartam kilyukadni ennek a néhány szösszenetnek a megosztásával? Valahogy mégsem arra, hogy milyen gázosan tudunk bánni egymással, és nem is arra, hogy ennek ellenére, mégis van akiknek bejön az élet.

Valahol ez az egész az őszinteségről, nyitottságról és a bátorságról szól. Elég nyitott tudok lenni ahhoz, hogy ne könyveljek el valakit kapásból? Egyáltalán tudok-e  önmagamhoz őszinte lenni? Merthogy ehhez bátorság kell. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki bevallja, hogy szó sincs arról, hogy a másik nem alkalmas kapcsolatra, csupán én félek belemenni. Bátorság kell ahhoz, hogy szó nincs arról, hogy az a valaki problémás, csak ő maga keresi a problémát mindenkiben, mert fél az elköteleződéstől.

Bátorság kell ahhoz, hogy beismerjem, hogy önző voltam. Tessék, kimondtam. Beismerem. Hibáztam. Én sem vagyok tökéletes. Legalább tanultam belőle, azóta jobban odafigyelek.

Bátorság kell ahhoz, hogy beismerjem, nem törődtem a másikkal, csak azzal, mi a jó nekem, és bátorság kell ahhoz, hogy beismerjem, tulajdonképpen kihasználtam, mert kapóra jött a társasága. Bátorság kell ahhoz, hogy beismerjem, nem érdekelt mit okozok, csak némi szórakozásra használtam a másikat. Mert ha őszinte lettem volna, akkor azt mondtam volna, hogy “figyelj ebből nem lesz semmi, ez nekem csak időtöltés”. Lehet, hogy akkor is így alakult volna, de legalább megadom a tiszteletet, és nem utolsó sorban a döntési lehetőséget, hogy jelezze, ha neki ez így nem oké.

Persze ezt nem tesszük meg. Tényleg önző disznók vagyunk, és sokszor még a kis időtöltéseink elvesztését sem kockáztatjuk meg nyílt lapokkal és őszinteséggel. Ha meg kínos lesz a szitu, hát akkor a másik fejéhez vágunk hülye, kamu dumákat, hogy “de hát neked még soha nem volt rendes kapcsolatod, téged nem lehet komolyan venni”. Játékszernek használjuk egymást, aztán megmagyarázzuk, hogy ez miért nem gond, bemagyarázzuk magunknak, hogy miért nem mi vagyunk rosszak. Akár még azt is elhitetjük magunkkal, hogy jogos és rendben lévő, amit teszünk, ahogy viselkedünk, mert hát nézd meg milyenek a mai nők/férfiak…

A tükör klassz dolog, de ne csak a frizurát igazítsuk meg benne, néha azt is érdemes megvizslatni, mi az ami ráfért az arcunkra…

Nem baj, ha hibáztunk. Nem baj, ha rosszak voltunk. Ez rendben van. Mindenki követ el hibákat. Néha mindenki bánt meg másokat. A kapcsolatok kuszák, elkerülhetetlen, hogy néha belebonyolódjunk a trutyiba. De kell a bátorság, kell az őszinteség, ne mentegessük magunkat magyarázkodással. Szóval, ki mit szeretne beismerni? 😉

Motoszkál benned az őszinteség téma is? Itt mesélek arról, miért tettem le a voksom a kimondás mellett: Bevállalod az őszinteséget?


Tetszett? Nézz szét a lenti ajánló sávban, hátha találsz még érdekes olvasnivalót!

Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!

1 thought on “Férfi, téged én már elkönyveltelek…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük