Szere-Lem

Valódi a dilemma ész és szív között?

Időnként mind találkozunk dilemmás helyzetekkel, amikor hezitálunk, vívódunk a lehetőségek között, nem találjuk az irányt, nehezen tudjuk az egyik vagy másik mellett letenni a voksunk, csapongunk az érvek, ellenérvek és főleg az érzelmek között. Olykor még azt is megfogalmazzuk, hogy a szívünk és az eszünk nem ugyanabba az irányba húz minket, nem tudunk dönteni a kettő között.

Bevallom, nálam ritkaság számba ment, hogy az eszem és a szívem között őrlődtem volna. Sőt, számtalan olyan tapasztalatom volt, hogy szinte azt éreztem, vigyáznak egymásra és harc helyett, egymásra figyelve, közösen döntenek. (Uh… de fura a belső egységeimről megszemélyesített módon mesélni… 😀 😀 :D) Szóval az eszem óvja a szívem, a szívem pedig a helyes irányba tereli az eszem, általában remek az együttműködés.

Régen sokat gondolkodtam, nálam miért így működik ez. A meglátásaimat pedig nagyon szerettem volna megosztani veletek. Olyannyira, hogy a blog indulásakor már nekiálltam ennek a bejegyzésnek, de akkor még nem sokra jutottam vele.  Igazán csak az elmúlt évben állt össze a fejemben, hogy nálam mi működik máshogy, honnan jön ez a nagy egyetértés. Szóval most végre eljött az idő, hogy megfogalmazva megosszam a tapasztalataimat.

A gondolatok és érzelmek természete

Amit úgy fogalmazunk meg, hogy a szívünk, az az érzelmeink összességét jelenti, míg az “eszünk” a gondolataink halmaza. (Csak gondoltam tisztázom a biztonság kedvéért. :D) Ez a két belső egységünk, a szívünk és az eszünk, nem túl konstans, és folyamatos változásban vannak, még ha ezt a változékonyságot nem is feltétlenül észleljük.

A gondolatok és az érzések hasonló természetűek, jönnek-mennek, változékonyak, áradnak, áramlanak, valamint dinamikusan reagálnak mindenféle külső és belső változásra.

A dinamikus reagálásból fakadó változékony természet már eleve problémássá teszi, ha a kettő között akarunk dönteni, hiszen minden döntés új helyzetet teremt, amire reagálni fognak a gondolataink és az érzelmeink is, így tulajdonképpen akár a szívre alapozva, akár az észre alapozva tesszük le a voksunk, eleve bizonytalan talajra alapozunk.

Amikor ész és szív között hezitálunk, a legnagyobb elméleti hiba, amit elkövetünk, hogy egyáltalán választani akarunk a kettő között.

Eleve rossz a felvetés

Az érzéseink és gondolataink a lényünknek csupán részei, ha úgy jobban tetszik, fogalmazhatunk úgy is, hogy funkcióval rendelkező részegységek. Ráadásul a lényünknek viszonylag a felszínhez közelebb eső részein.

Az egyik nagy probléma, ha azonosítjuk magunkat az érzéseinkkel és/vagy a gondolatainkkal. Pedig könnyű belátni, hogy nem harag vagyok, csupán haragot érzek; nem bánat vagyok, csupán bánatot érzek; és nem is kétség vagyok, csupán vannak gondolataim a kétségekről…

A hezitálás viszont sokszor pont abból fakad, hogy mivel azonosítom magam velük, ezért túl nagy jelentőséget tulajdonítok az érzéseknek és gondolatoknak. A döntsön a szívem vagy döntsön az eszem felkiáltás minden esetben azt jelenti, hogy átadom a kontrollt a lényem egy kis és változékony szeletének.

Ha azonosítom magam akár a gondolataimmal, akár az érzéseimmel, az tévútra visz, hiszen olyasmit követek, ami ugyan bennem van, de nem én vagyok, legalábbis nem a teljességem. Bármelyiket is emelem ki, és döntök a nevében, az szükségszerűen önmagam más részeinek megtagadásával vagy elutasításával jár, ami a teljes személyiségemre nézve negatív hatású.

Kicsit olyan ez, mintha azon morfondíroznék, hogy melyik belső szervemet preferáló életmódot folytassak. Mondjuk kiválasztom a májamat, hogy arra vigyázni fogok, de úgy vigyázok rá, hogy közben mondjuk a tüdőm szenved kárt, vagy fordítva… Értelem szerűen nem választhatom ki egyetlen testrészemet vagy szervemet, hogy csak annak a szervnek az igényeit veszem figyelembe, mert ha közben a többi szervem károsodik, akkor megette a fene…

Tulajdonképpen, amikor az eszünk és a szívünk között akarunk dönteni, a belsőnk egy-egy elkülönített (és nagy részt felszínes) szelete között vacillálunk, miközben nem a teljességet nézzük.

Miért baj, ha választani akarunk ész és szív között?

További probléma, hogy mind az érzések, mind a gondolatok természete a változékonyság. Vagyis ha picit is módosul a helyzet, arra reagálva megváltoznak a gondolataink és érzelmeink. Vagyis, ami az egyik pillanatban még – az eszünk vagy a szívünk szerint – jó megoldásnak tűnt, a következőben már nem feltétlenül lesz az.

Vagyis bármelyik mellett is tesszük le a voksunkat, olyasmire szavazunk, ami nem konstans, és akár már a következő percekben is megváltozhat. Ilyenkor persze könnyen gondolhatjuk azt, hogy rosszul döntöttünk a kettő között, és nem a szívünkre vagy az eszünkre kellett volna hallgatni, hanem a másikra. Eleve hibás a felvetés, hogy választani kell, hiszen mind a kettővel rossz döntést hozhatunk.

Az döntés annak tükrében lesz jónak vagy rossznak értékelve (utólag!), hogy a megváltozott helyzetben hogyan változnak az érzések és gondolatok. Vagyis ész VAGY szív alapján dönteni kicsit olyan, mint a lottó: vagy beletrafálunk és akkor bejön, vagy nem…

De, ha nem egyikkel vagy másikkal kell dönteni, akkor hogyan jussunk dűlőre a hezitálós helyzetekben? Mi alapján döntsünk? Nos, a kérdéshez előbb azt kell tisztázni, hogy ha nem az érzéseim vagyok és nem is gondolataim, akkor ki is vagyok én?

A Lélek belső szigete

Egy krisnás szerzetestől hallottam egy nagyon jól érthető hasonlatot a belső világunkról. Képzelj el egy nagy tavat, aminek a kellős közepén van egy sziget és azon egy ház vagy vár áll. Nos, ez a vár lennél te, vagyis a belső középpontod, a személyiséged magja, amit minden oldalról víz és levegő vesz körül. A víz és a levegő pedig a belső világod külső része, aminek közvetítő szerepe is van kint és bent között.

Időnként felkorbácsolódnak a hullámok, néha átcsapnak a várfalakon, talán úgy érezhetjük, hogy elborítanak mindent, de aztán lecsendesednek. Időnként feltámad a szél, néha akár szélviharba is burkolja a várat, majd az is lecsillapodik. Pontosan ugyanígy hullámoznak és áramlanak az érzéseink (amit a tó vize szimbolizál), valamint a gondolataink (amiket a szél szimbolizál).

Ám, ha ezzel nem vagy tisztában és azt hiszed, hogy például az érzéseid vagy, akkor a viharban, amikor felkorbácsolódik a tó vize, magával fognak sodorni a hullámai. Könnyedén fognak ráncigálni mind az érzéseid, mind a gondolataid, és valóban úgy fog tűnni, hogy a levegő és a víz “vetélkedik” egymással, hogy melyik uralja, melyik van nagyobb hatással arra a várra.

De valójában egyik sincs hatással a várra, a víz nem tudja elsodorni, és a szél sem tudja elfújni. Illetve csak annyira vannak hatással rád az érzéseid és gondolataid, amennyire hagyod magad. Ha jön a vihar és nyitva hagyod az ablakot, akkor bent is kavarodás lesz. De akár be is csukhatod azt az ablakot, amíg el nem ül a vihar.

Nos, attól, hogy néha vihar kerekedik, még a vár maradsz, akkor is ha elborít a víz vagy a szél. A sziget és a vár nem elválasztható az azt körülvevő tótól, mert az a lényed külső része, ami folyton változó érzések és gondolatok kavalkádjával veszi körül a belső részt.

A szív vagy az ész a mérvadó?

Az őrlődős-vívódós helyzetekben, amikor úgy érezzük a szívünk és az eszünk más-más irányba vinne, valójában csak azt történik, hogy a “szívedként” aposztrofált érzéseid mást sugallnak, mint az “eszedként” nevesített gondolataid. De valójában mind a kettő tévútra terel, hiszen az igazságnak csak egy-egy szelete van náluk.

Elsőre elég nehéz lehet ráérezni, hiszen olyasmiről van szó, amit jellemzően nem tanítanak nekünk, és ezért könnyen alapélményünkké válhat, hogy az érzéseink és/vagy az elménk vezet minket. Holott nem így van! Emlékeztek, mivel kezdtem? Az érzéseknek és a gondolatoknak is a “jövés-menés” a természete. De ahogy a hasonlatban láttuk, “én a vár vagyok”. A gondolatok és érzések csak annyira tudnak vezetni (és megvezetni), amennyire  hagyom.

Fontos tudatosítani, hogy attól, hogy a viharban elboríthat a víz és/vagy a szél, még nem leszek azonos egyikkel sem. Én a vár vagyok, ha kinézek az ablakon látom a vizet (az érzéseimet) és a levegő áramlásait (a gondolataimat) is, de ezek csak annyira befolyásolnak, amennyire átengedem magam nekik. A sziget, a vár, a belső rész stabil, és ha ezt a belső magot tudatosítom, úgy jobb döntéseket hozok, hiszen szilárd alapokon hozom meg a döntéseket, úgy, hogy rálátásom van az érzéseimre és a gondolataimra IS. Vagyis ebből a középpontból meghozni a döntéseket egyben azt is jelenti, hogy közös nevezőre hozom az eszem és a szívem.

Hogyan oldhatod fel a belső konfliktust?

Volt már olyan élményed, hogy jött egy gondolat, akár érzés, félelem, de valahogy belül érezted, hogy nem lesz gond? Mondjuk jött valami új kihívás, ami elbizonytalanított, kétségek merültek fel benned, akár aggódni is kezdtél, de valahogy belül mégis érezted, hogy nincs gond, minden rendben lesz, meg tudsz vele birkózni.

Ha ebbe a belső sugallatba bele is tudtál kapaszkodni, akkor ez pontosan az, amikor megérted, hogy te a szigeten álló házikó vagy, és attól, hogy a viharban felkorbácsolódik a víz vagy szélvihar van, az lehet, hogy elborítja a várat, de meg nem rengeti.

Én is őrlődtem…

Nekem is volt egy olyan időszakom, amikor sokat őrlődtem az eszem és a szívem között. Ennek előzménye az volt, hogy megingott az önmagamba vetett bizalmam. Történ néhány olyan esemény, ami miatt úgy éreztem, elbuktam, csődöt mondtam, és ez erősen leredukálta az önbecsülésemet. Erre a helyzetre úgy reagáltam (persze ez nem volt tudatos), hogy nem bízhatok magamban, hiszen bizonyára rossz döntéseket hoztam. Ezzel kikerültem a saját origómból, és mind az érzéseim, mind a gondolataim kényük-kedvük szerint ráncigáltak. A gond ott kezdődött, amikor az eszem alapján hozott döntéseim is, majd a szívem alapján hozott döntéseim IS rossznak bizonyultak. Micsoda dilemma… egyik se jó… 😀

Végül (újra) rájöttem, hogy nem kell döntenem a kettő között, mert van egy mélyebb megoldás bennem, és az a követendő. Érdekes, hogy fiatalon olyan ösztönösen csináltam ezt, de ahhoz, hogy értsem is és még nagyobb bizalmam legyen magamban, meg kellett tapasztalnom, milyen ha nincs meg az egyensúly.

A belső hang a megoldás!

Hát kövesd a belső hangot, keresd meg a belső origódat! A gondolatok és érzések kavargásai mögött, mindig van egy mélyebb hang, egy mélyebb iránymutatás is, és ott vannak az igazi válaszok. Érdekes, hogy ott már nincs igazi hezitálás, hogy ezt vagy azt válasszam, ott nincsenek érvek, csak az érzéseket és gondolatok kölcsönösen kiegyensúlyozó iránymutatás. Hogy (szerintem) miért van ez így, azt kicsit lejjebb elmagyarázom, de előbb jöjjön Pál Feri atya, aki a saját példájával magyarázza, miért eleve hibás szív és ész között vacillálni.

Miért a belső hang?

A belső hang, ami nem eldönti, hogy az eszem vagy a szívem, hanem kiegyensúlyozza a kettőt, közös megoldást talál. Erről volt nekem az a tapasztalatom, amit a legelején meséltem, hogy kicsit olyan mintha a szívem és az eszem védené egymást, vagy legalábbis összedolgoznának. Aztán a kisebb személyes válságom ennek működését tudatos szintre emelte.

Számomra is meglepő felismerés volt, amikor rájöttem, hogy az érzések és gondolatok sodrása mögött mindig(!) van egy mélyebb útmutatás, ami csendesebb, nem olyan tolakodó, de mindig ott van. Aztán olvastam néhány pszichológiai cikket, ami egy másik perspektívából is hozzátett a megértésemhez. Lehet, hogy szakmailag nem lesz teljesen helyes (hiszen nem vagyok pszichológus), de számomra ez a megfogalmazás és útmutatás magyarázza legjobban a folyamatot, és remélem segít nektek is a megértésben.

Szóval a pszichológia jelenlegi állása szerint a tudatalatti nem valami szörnyekkel és kontrollálhatatlan ösztönökkel kibélelt sötét süllyesztő, “csupán” a gépház, ami optimalizáltan vezérli a folyamatokat.

Ezeket a belső sugallatokat, a nyugodt belső iránymutatást egyértelműen a nem tudatos részeinkhez társítom, amik lehet hogy nem annyira kiműveltek, hogy magyarul beszéljenek, és olykor csak sugallatokkal “kommunikálnak”, de mivel a “gépháznak” rálátása van az egész lényünkre, azokra a részeinkre is, amikhez a tudatos rétegeinknek nincs hozzáférése, ezért sokkal bölcsebben vezetnek minket.

Fontos érteni, hogy a saját tudatalattim értem van, és nem ellenem, ezért nyugodtan rábízhatom magam. Erre a részünkre nem hatnak az érzéseink és gondolataink elsodró hatásai, talán pont azért, mert még azokat is “érti”, tudja, miből fakadnak, átlátja a rendszert. (Ahogy a várból kitekintve is rálátásom van a tóra.) Éppen ezért tudja a lehető legjobb megoldást megtalálni.

A feladat az, hogy meg kell tanulni lecsendesíteni az érzéseink és a gondolataink hullámzásait, meg kell tanulni kicsit hátrébb lépni, hogy észre tudjuk venni, meg tudjuk hallani azokat a belső sugallatokat, amiket a “gépház” küld.

Ezek a mély régiókban keletkező válaszok pedig – mivel hozzáférése és rálátása van minden bennünk zajló folyamatra, vagyis el tud vonatkoztatni az érzések és gondolatok, néha kaotikus sodrásaitól – sokkal bölcsebb megoldásokat ad a problémákra.

***

Remélem sikerült érthetően leírnom, és átadnom a tapasztalataimat és meglátásaimat. Ha bármit hozzátennétek, ellenkeznétek, kijavítanátok, vitatkoznátok, vagy csak egyetértenétek, használjátok a hozzászólás funkciót! 😉

Ha tetszett, nézz körül a lenti ajánló sávban, vagy kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!

Comments (1)

  1. […] Valódi a dilemma ész és szív között? […]

Comment here