El-Regélt

Hálás vagyok a szakításért

Az előző bejegyzés után a decemberre való tekintettel továbbra is maradunk a hála témájánál, és egy oldal beszámolót osztanánk meg, amiben a mesélőnk még a fájdalmasnak és kínosnak tartott szakításért is hálás tud lenni egykori párjának.

***

Egy régi élményt szeretnék megosztani veletek, mert nem minden szakítás szörnyű, olykor előfordul, hogy sikerül kifejezetten jó lezárást eszközölni. Azt hiszem, szerencsés vagyok, mert volt részem több jó lezárásban is, és némelyikért igazán hálás vagyok. Különösen azért, amelyikről most mesélni szeretnék.

Az utolsó napok

Az addigi legkomolyabb kapcsolatom volt, de már igencsak az utolsókat rúgta, amikor is eljött egy csúfos csütörtök este. Az azt megelőző hetekben kölcsönösen, egyre jobban távolodtunk egymástól. Kifulladtunk, nem bírtunk többet beletenni, szálanként feslett szét mindaz, ami köztünk volt. Aznap este nagyon élesen kirajzolódott, hogy már mennyire nem működünk. Nem nagy veszekedésekre, ellentétekre és felbukkanó konfliktusokra kell gondolni, de már nyoma nem volt összhangnak. Ragaszkodtunk egymáshoz, de még a szeretet is hiába, mert ott lebegett köztünk a nyilvánvaló igazság.

Még ha ott, aznap este nem is mertük kimondani. Egyszerűen minden momentumban ott volt, hogy már nem vagyunk egy hullámhosszon, nincs összhang, minden félrecsúszott. Másnap reggel szokatlanul csendesen váltunk el. Talán féltünk megszólalni, nehogy idő előtt kicsússzon a nyilvánvaló.

Ezt követően sűrű volt a hétvége, de egy szombat estét mégis sikerült összeszervezni. Odafelé ültem a vonaton és tűnődtem, mi is legyen most, mi legyen velünk, de valahogy már a zsigereimben éreztem, a döntés már megszületett és elkerülhetetlen.

Leszállva a vonatról, ahogy megláttam most is ugyanúgy jött belülről a mosoly, ám ahogy elindult az arcomon, félúton megtorpanás vegyült bele. Csendes várakozásában minden porcikáján ott vibrált a feszültség. Abban a pillanatban már nekem sem voltak kétségeim. Nem volt már mit megbeszélni, már nem volt miért próbálkozni. Már csak búcsúzni kellett. 
Nem kérleltem, nem ellenkeztem, nem is marasztaltam, tudtam én is, így lesz a legjobb.

Persze egy szakítás sohasem könnyű, elengedni és napirendre térni a nélküle való élet felett egy folyamat, aminek éppúgy vannak hullámvölgyei, ahogy előremutatószakaszai. Mégis sokat tehetünk azért, hogy megkönnyítsük a továbblépést, nem csak önmagunk számára, hanem a másiknak is. Éppen ezért végtelenül hálás voltam neki azért, ahogyan elváltunk.

A kapcsolatok egyik legfontosabb origója, hogy hogyan bánunk egymással, és bizony a szakítás, az elválás és az elengedés kérdésében is ez a legfontosabb faktor. Csak azért, mert ez legtöbbször egy kínos és akár fájdalmas helyzet és szituáció, nem kell rátenni még egy lapáttal azzal, hogy nem megfelelően állunk hozzá. És éppen ez volt az, amit az illető férfi megmutatott nekem:

lehet ezt ugyanolyan megértően és odafordulóan csinálni, amilyen megértéssel fordulunk oda  a másikhoz a kapcsolat elején.

Példaértékű szakítás

Ott állt az emberem, akivel az elmúlt éveket megosztottam, láttam rajta a kínlódást, az önmarcangolást. Végül csak kibökte. Na nem mintha nem tudtam volna, mit fog mondani, de azért csendes türelemmel vártam meg, míg összeszedi a szavakat. Nem kellett nagyon ragozni, hamar túlestünk rajta. Pár nappal később még egy lezáró beszélgetésre is sort kerítettünk, átbeszéltük a dolgainkat.

Elmondta, hogy már egy ideje érezte ezt ő is, csak olyan jól kijöttünk egymással, olyan jól érzi magát úgy alapból is a társaságomban, hogy folyton halogatta, nem akart elengedni. De azon a csúfos csütörtök estén saját magán érezte, hogy már nem tud úgy bánni velem, ahogy szerinte helyes lenne. Mivel már nem tudott úgy viszonyulni hozzám, azt érezte, azzal bántana, ha továbbra is kötne magához. Vagyis tulajdonképpen azért hozta meg a szakítás nagy döntését, mert nem akart velem rosszul bánni.

Egy szakítás fájdalmas, de azt érezni, hogy még egy ilyen döntés hátterében is sokkal inkább bújik meg a törődés… Nos, ez az, amiért a mai napig is tudom tisztelni őt. Az egész kapcsolatunk alatt biztonságban éreztem magam, és ott volt bennem az érzés, hogy szándékosan soha nem bántana, és még a szakításban is ezt bizonyította. Nem félt odaállni elém, sőt még egy utolsó, nagy, lezáró beszélgetésre is rábólintott.

A szakítás során pontosan ugyanúgy ott állt mellettem, ahogyan az azt megelőző években.

Persze, hogy kínosak az ilyen szituációk, nehéz jól kezelni, és akár természetesnek is tekinthetjük, ha szívesebben úsznánk meg. De attól még nem helyes kimenekülni a helyzetből, mert azzal még tovább nehezítjük az egyébként is nehéz szituációt önmagunk és a másik számára is.

Lehetne ezt ragozni, és ráfogni hogy ez adottság, hogy nekünk ilyen volt a kapcsolatunk, de nem gondolom, hogy ez így lenne. Ez inkább az emberség megnyilvánulása. Mert igenis rajtam múlik, hogy milyen ember vagyok, és az én döntésem, hogyan bánok másokkal.

Jókor szakítani

Egy másik dolog, amiért szintén nagyon hálás vagyok az a szakítás időzítése. Persze tudom ez teljesen egyéni volt, és nehéz ezt befolyásolni, de nem tudok nem hálás lenni ezért is.

Nagyjából fél évvel korábban, már hasonló folyamatok indultak el, mint a szakítás előtti időszakban. Ugyanúgy érezte magán, hogy már nem úgy viszonyul hozzám, és időnként ez már az irántam tanúsított bánásmódban is megnyilvánult. De akkor még nem jutott el a folyamat a végéig. Azt mesélte, valahogy jött egy szikra, és ő meging belém szeretett, így tovább lendültünk a hullámvölgyön. Nem tudom, mit csináltam, hogyan viselkedtem, mivel “érdemeltem ki” az újbóli fellobbanást, de iszonyú hálás vagyok érte, hogy az még kitartott a következő fél évre.

Hálás vagyok érte, mert akkor még nem álltam készen az elválásra. Kellett nekem az a pár hónap, hogy megértsem és megérezzem, el kell engednünk egymás kezét. Ha akkor, fél évvel korábban következett volna be a szakítás, tudom, hogy az nagy törés lett volna számomra, sokkal nehezebben jutottam volna túl rajta. Akkor még annyira benne volt a fejemben, a lelkemben, hogy mi összetartozunk, hogy kb. a paradicsomból való kiűzetésnek éltem volna meg. Még akkor is, ha a felszín alatt már voltak mozgolódások, de fejben még nem tartottam ott.

Ám az utolsó hónapokban bennem is szépen lassan megfogalmazódott, hogy bár a megismerkedésünkkor ő volt minden, amire vágytam és amire szükségem volt, de ennyit tudtunk adni egymásnak. Áltathatjuk magunkat, de nem vagyunk tökéletes páros. Vagyunk amilyenek vagyunk, és ez nem passzol annyira, amennyire gondoltuk, hogy passzolni fog. Ugyan a szeretet, a barátság és az egymás iránti tisztelet megmaradt, de addigra már én is beláttam, hogy ebből ennyit lehetett kihozni, és nem tudjuk megadni a másiknak azt, amire igazán szüksége van. Ő ezt már hamarabb megérezte, de nekem még kellett az a pár hónap, és végtelenül hálás vagyok, amiért úgy alakult, hogy ezt (is) megkaphattam tőle.

Az elválás egy folyamat

Nem állítom, hogy játszi-könnyedséggel lendültem tovább a szakítás után, mert voltak mélypontok. De ez természetes, hiszen évekig volt az életem része, megvoltak a közös dolgaink, szokásaink, a társasága áthatotta a mindennapjaimat. Nélküle pedig újra fel kellett fedeznem, ki is vagyok én, újra kellett definiálnom önmagam.

Amíg elengedünk valakit, amíg továbblépünk az egy folyamat, nem véletlenül mondják a pszichológusok, hogy egy szakítás után adott esetben ugyanúgy kell a “gyászév”. Nem sajnáltam magamtól az időt és energiát, hogy feldolgozzam és a helyére tegyem a kapcsolatot, és ezt nagyban elősegítette a szép lezárás. Így már tényleg csak egyetlen dolgot tudok mondani:

Hálás vagyok, amiért megoszthattam vele azokat az éveket, és hálás vagyok, amiért így tudtuk elengedni egymást.


Tetszett? Nézz szét a lenti ajánló sávban, hátha találsz még érdekes olvasnivalót!

Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!

Comment here